Pofon a diktatúrának

Az első jelentős antisztálinista megmozdulás a szovjet befolyási övezetben az NDK vezetését különösen nehéz helyzetben találta. Egyértelmű volt, hogy a kelet-berlini bábállam addig létezik, amíg a szovjet vezérkarnak szüksége van német földön katonai felvonulási területre.

Sztálin már az 1952. március 10-én a nyugati hatalmaknak tett, a német kérdés megoldását célzó jegyzékében kilátásba helyezte, hogy hajlandó a kelet-berlini rezsimet ejteni, amennyiben Bonn nem válik az akkor alakuló Európai Védelmi Közösség (EVK) tagjává. Amennyiben Németország vállalja a semlegességet, hozzájárul, hogy a szovjet megszállási övezetben is szabad választásokat tartsanak, s ennek alapján létrejöjjön egy össznémet kormány. Moszkvában úgy vélték, megérné az NDK feladását, ha Németország nagyobbik, nyugati feléből kivonulnának a szövetségesek. Ráadásul a súlyos gazdasági problémákkal küzdő Szovjetunió a hatalmas megszállási költségek megtakarításán túl – a Vörös Hadsereg mintegy félmillió katonája állomásozott akkoriban az NDK-ban – piaci alapra helyezhette volna kereskedelmi kapcsolatait Németországgal. (A Szovjetunió a második világháborút követően a nyugati megszállási övezetekre is ki kívánta terjeszteni jóvátételi igényeit, s miután ezt a szövetségesek megtagadták, Moszkva Közép-Németország kifosztásával kárpótolta magát.)
Márciusi jegyzékének nyugati elvetését követően Sztálin az áprilisban Moszkvában tartózkodó NDK-pártvezetést a szocializmus építésének felgyorsítására utasította. Már Bonnak az EVK-ba való belépését követően, május 27-én megkezdődött a nyugati övezethatár államhatárrá történő kiépítése, az ott lakók kitelepítése, a kishatárforgalom radikális korlátozása. A centralizáció keretében – amelyet demokratizálásnak neveztek – felszámolták az addig létező öt tartományt, s a helyükben 14 megyét hoztak létre. Elkezdődött az egyéni gazdálkodók termelőszövetkezetbe kényszerítése. Az erőltetett nehézipari fejlesztésnek elsődlegesen a megnövekedett hadiipari igények kielégítését szabták feladatul. Az erőszakos gazdaságfejlesztés terheit az NDK vezetése döntően a független egzisztenciákkal, kiskereskedőkkel, kisvállalkozókkal kívánta megfizettetni, akiket külön adókkal sújtottak. Adóhátralék miatt 2300 személyt tartóztattak le, s mintegy 335 millió márka értékű vagyont koboztak el. Az iparosítást nehezítette a nyugati államok gazdasági embargója. A kelet-berlini vezetés számára a legnagyobb kihívást a másik német állam léte és vonzereje gyakorolta, hiszen 1949 októbere, az NDK megalakulása és 1953 júniusa között több mint 800 ezren fordítottak hátat a szocialista alternatívának. (1953 jelenti az abszolút menekültrekordot több mint 33 ezer fővel.) A nehézipar erőltetett fejlesztése, a fogyasztási javak termelésének elhanyagolása miatt 1952 végére Kelet-Berlinnek súlyos ellátási nehézségekkel kellett szembenéznie. Különösen gyorsan romlott az élelmiszer-ellátás, mivel a kényszerkollektivizálás elől a parasztok jelentős része nyugatra menekült, közel félmillió hektárnyi szántóföldet hagyva parlagon. A kibontakozó gazdasági válságot 1953 márciusában Kelet-Berlin adóemelések egész sorával kívánta kezelni, amelyek közül az utazási kedvezmények 17-i törlése, valamint az égetett szesz adójának
26-i jelentős emelése érintette különösen súlyosan a munkásokat.
1952-ben az NDK teljes ipari termelésének negyedét – ezen belül is a vegyipari gyártmányainak felét, az elektrotechnikai termékek harmadát – kellett jóvátétel címén, gyakorlatilag ellenszolgáltatás nélkül a Szovjetunióba szállítania. Sztálin legjobb német tanítványa, Walter Ulbricht azonban hatalmi pozícióinak meggyengítését látta a Moszkva által követelt új kurzus mögött. S kihasználva a moszkvai hatalmi harcokat, figyelmen kívül hagyta a szovjet elvtársak tanácsait. A szovjet vezetés, amely saját hírszerzési adatai alapján tisztában volt az NDK-ban uralkodó elégedetlenséggel, június elején Moszkvába rendelte a kelet-berlini vezetőket. Ennek következménye volt, hogy a kényszerkollektivizálást leállították, a magángazdaságot korlátozó intézkedések jelentős részét feloldották, s megkezdődött a mintegy 20 ezer politikai fogoly ügyének a felülvizsgálata. A munkásokat sújtó normaemelést viszont érvényben hagyták. Sőt, a szakszervezetek lapjának (Tribüne) június 16-i számában Otto Lehmann, a Szabad Német Szakszervezeti Szövetség (FDGB) helyettes vezetője hosszasan érvelt a normaemelés mellett. (A szakszervezeti lap azzal keltett osztatlan derültséget, hogy a Sztálin haláláról megjelent tudósításba egy sajtóhiba csúszott, amelyben az igazsághoz közelebb álló módon a béke helyett a „háború megőrzése kiemelkedő harcosának” nevezték a moszkvai diktátort. Már az enyhülés jele volt, hogy a szedő és a felelős szerkesztő szabotázsért „csak” öt évet kapott.)
A szakszervezeti vezető cikkével betelt a pohár, miután a munkások az előző napon eredménytelenül próbálták eljuttatni a miniszterelnökhöz a normaemelés ellen tiltakozó petíciójukat. A Stalinallee 40-es háztömbjének építkezésén dolgozók letették a munkát, s elindultak a szakszervezetek központi székházához. Az egyre növekvő tömeg – miután egyetlen szakszervezeti vezető sem volt hajlandó szóba állni vele – ezt követően a minisztériumok épületét kereste fel, ahol a közel tízezer tüntető kifütyülte Fritz Selbmann ipari minisztert. Tették ezt annak ellenére, hogy Selbmann hajlandónak mutatkozott a normaemelés visszavonására. A tüntető tömeg a kormánytól zsákmányolt hangszórós kocsi segítségével – amelyet eredetileg a lecsillapításukra küldtek ki – június 17-re általános sztrájkra hívott fel.
Június 17-én az NDK 550 településén voltak tiltakozó megmozdulások, amelyeken becslések szerint mintegy félmillióan vettek részt. A tüntetések, sztrájkok súlypontját Kelet-Berlin mellett a hagyományos szociáldemokrata fellegvárak, a halle–bitterfeldi iparvidék, Lipcse és a szász ipari körzetek adták. A tüntetők céljai ekkor már túlmutattak a gazdasági helyzet puszta javításán, a transzparenseken megjelent a kormány lemondásának, szabad választások megtartásának és a német egység helyreállításának követelése. A tömeges megmozdulások következtében, miután a rendőrség jelentős része is a tüntetők oldalára állt, a gyakorlatban egy délelőtt alatt szétesett a Német Szocialista Egységpárt diktatúrája.
A kelet-berlini vezetés hatalmát az NDK-ban állomásozó Vörös Hadsereg csapatai kíméletlen beavatkozásukkal mentették meg. A szovjet városparancsnokok a délutáni órákban az egész országban rendkívüli állapotot, s ezzel együtt kijárási tilalmat hirdettek ki, s a legkeményebb eszközökkel léptek fel a tüntetők ellen. Csak Berlinben közel ötszáz fel-alá masírozó páncélossal kívánták meggyőzni a megmozdulások résztvevőit az ellenállás értelmetlenségéről. (E berlini „siker” nyomán vélte a szovjet katonai vezetés, hogy az 1956. október 23-án kirobbant magyar forradalom is lecsillapítható pusztán páncélosok felvonultatásával.) Az utolsó ellenállási gócokat június 21-re sikerült felszámolniuk. A felkelők közül ötvenen estek el. A Népi Rendőrség állományából húsz személyt, a Vörös Hadsereg katonáiból mintegy negyvenet végeztek ki, mivel nem voltak hajlandók fegyvertelen civilekre lőni. A felkelésben való részvétel miatt mintegy nyolcezer letartóztatottból 1526 személyt ítéltek el, ebből kettőt halálra, hármat életfogytiglanra, 13 főt 15 év fogházra. Mintegy százezren menekültek el az NDK-ból. A megmozdulások kirobbanásakor külföldi, elsősorban amerikai segítségben bízó NDK lakosság kénytelen volt a saját bőrén megtanulni, hogy Washingtonnak esze ágában sincs megkérdőjelezni a jaltai befolyási övezet határait.