Polgár (?) Bosszantó (?)

Egyszerre vagyok a megrémült polgár
és a polgárság (k)réme
(Erich Kästner)

Irigykedek azokra, akik azonnal tudják, mit akarnak írni. Én még sokszor a vége felé se… Utólag is nehezen jövök rá, miről is szólna, mi jött ki ép(p)en belőlem. Ha mégis kiderül, kihúzom azokat a részeket – főleg a cikk elejéről –, ahol egyértelműen látszódik, fogalmam sem volt még későbbi mondanivalómról. Na ezt-ezeket (a blöfföket) most hosszabban illusztrálom. Azután – a végén – majd… nem húznám ki. Az olvasó viszont megteheti. S akkor talán én is meglátom végre felesleges mondataimat… Csak félő, ha az egész írásomat érthetetlennek tartja, üresen marad a teljes hasáb a nevem alatt. Bár akkor a név se kell már… szólítsanak egyszerűen csak Anonymusnak vagy ismeretlen katonának… (Jóval nagyképűbben, Sepsiszentgyurinak.)
Kezdődik a halandzsa? Még nagyobb képűséggel: a költészet. S tudjuk előre, ebben a praktikusra redukálódott életünkben egy „költőlelkületűnek” a sorsa mi lesz… Mint az ismeretlen katonának… De: – L. I. szíves közlése alapján – e lap első főszerkesztő-helyettese, Dé.Há. időnként még egy-egy sírkövön is talál sajtóhibát. De aki – nem – mer… a veszítéssel nyer(ít)het… A nevetés: diadalordítás! (Moliere.)
Még mindig halovány miniszteri segédfogalmazásom sincs… e cikk értelméről. A Dadaista kiáltványhoz meg rekedt vagyok… (Horpadt halpaprikás.) Szerencsére nálam van az ezernyolcszáznullakettőben 3200 forintért vett négy távolságra-közelségre állítható Minolta automatám. Ha szavakkal is el tudnám mondani a történetet, nem kellene fényképezőgépet hurcolnom magammal. Még ide is. Lelkem logikám?… eszmélhetek nagyot? kell más verse… (költő nem vagyok).
A látványnak is van logikája. (B. Nagy László, de… hiányzol!) Kijátszom a végső orgonasípot. A porcukor és társai – perében. (Szajkópörkölt akácfalevéllel.) Én csak olyan vagyok, mint az egyszeri bögre. (A bodzának az a slamposabb része.) Mellbe verte a talentum. A többiek nullák és színpompásak. Érik kertemben a leveles dohány… A líra: logika: (megállt a tudomány).
Engedelemmel, egyet-kettőt még exponálok (helyhiány miatt csak a képaláírások). Zsarolható porcelánfog. Szervilis májgombóc, atlétatermetű pingvin, sakkba’ tartott dominóelv, egérléptű pianínó. – És akkor a nagybátyám beiratkozott mind a 8 általánosba. (Ez nem jó, mert már vicces és szól valamiről.) – Te mikor ismerkedtél meg a hashajtós Gizivel? Engem egy díjbirkózó özvegye tanított meg szánkózni. Amikor verset ír az ember… (nem írni volna jó).
Új képregényem: Béla, a Lukács fürdő. (A kelttészta unokaöccse.) Gólyafészek, háztető – nincsen benne semmi… (ámde az legalább érthető?) Dauerkomputer, amőbagrimasz, vagyok olyan tolakodó, mint egy fagylalttölcsér. Olyan név nincs, Attila, hogy Öcsöd, csak annyit mondjál, hogy Dél-Libanon – ez most hogy jön ide?! (Kecskecsipesz.) Azt fényképezem, amit nem óhajtok megfesteni, s azt festem meg, amit nem tudok lefényképezni – Man Ray. (Őt okolják a mai olvasók elleni merényletemért.)
A küszöbön a vashabú vödör… (én is bádoghabokba horpadok). Csöngess, a csöngés tompa tóra hull… (Disznó, de akin jáspis a csülök… Totyog, totyog a piócahalász…) Pihévé szednek hűvös kócsagok… (vörös fonatján bütykömig csorog…)
„Halandzsában” majdnem vetekszem J. A.-val… Már csak a költészet, ami hátravan… Mert igaz, hogy „… szörnyű fülekkel legyezem magam”, de „… lelkem: ember – menynyem odavan.” És: „… jéglapba fagyva tejfehér virág”, (de:)
„… elvált levélen lebeg a világ”.
„Szent, éhes lelkem, pünkösd ünnepére (…) – ha – forró szárnyadat tépi, cibálja (…) a Végtelenség… az a magyar bánat (…) S ha mégis lenyilaz az Éhség, mint vadludat rozsdás vessző találja, ne sírj, dalold el híres éneked, hogy nyögve várjanak – a nyelvek – csodá(já)ra!”