Raffel Mihály uram „különös” adománya

A lüktető, zajos nagyvárosból nehéz igazán átérezni, hogy milyen veszteség a kisebb településeknek, ha iskolájukat, postafiókjukat, orvosi rendelőjüket, buszjárataikat elveszik, megszüntetik. Ám ha minderről a helyszínen esik szó, kiderül, hogy nem csupán a szolgáltatások eltűnése fáj. Minden ilyen döntés – legyen bármi az indoka – a helyi közösség elfásulásához, talajtalanná válásához vezet.

Szerencsére mindig akadnak, akik számos csalódás után is ragaszkodnak hagyományaikhoz és álmaikhoz. Ezt tapasztaltam a több mint kilencszáz lelket számláló Veszprém megyei faluban, Külsővaton. Nemrég röppent fel a hír, hogy az előző négy évtized hányattatásai után magára találó helyi óvoda és iskola elveszítheti önállóságát, a kicsik és a diákok egy másik település „bejárói” lennének. A helyi értékeket ápoló lakosok arra nem is mernek gondolni, hogy az iskolának otthont adó ingatlant és a hozzá tartozó területet áruba bocsátaná az önkormányzat. Némi bizakodásra ad okot, hogy az iskola beolvasztásának gondolatával szemben a képviselő-testület többsége az önálló iskola megtartása mellett tette le a voksát.
A faluban hetedik esztendeje annak, hogy az iskola udvarán ünnepséget tartanak. Annak emlékére teszik ezt, hogy 1928-ban a külsővati földbirtokos, Raffel Mihály a falunak adományozta kúriáját és a hozzá tartozó földterületet. Kikötötte, hogy ez minden időben csak oktatási és kulturális célokat szolgálhat. A Premontrei Női Szerzetesrend 1927-ben települt le a faluban, s missziója szerint iskolai, óvodai, egyesületi, népművelési feladatokra készült. Így az adományozó akaratához illően hozzájuk került az ingatlan. Először napközi otthont és óvodát tartottak fenn az épület egy részében, ahová minden rászorulót befogadtak. A nővérek közössége és tevékenysége példásan összefonódott a helybéliek életével. Felkeresték az eldugott tanyákat, nem ódzkodtak bemenni a cigányputrikba, hogy az alapvető tisztálkodásra és a betűvetésre megtanítsák a családokat. A női szerzetesek maguk is végeztek mezőgazdasági munkát, a gazdálkodás, a háztartás kultúráját is el lehetett tőlük tanulni. Az egykori kúriából zárdává lett épületben kézműves-foglalkozásokat, önképző egyleteket működtettek. Ezt a szellemi építkezést törték meg 1948-ban, amikor a szerzetesrendek felszámolásával az egyházi oktatást is megszüntették.
Szomorú volt látni – mesélik, akik még emlékeznek az ötvenes évekre –, hogy azokban a helyiségekben, ahol nemrég gyerekeket neveltek, az állami gazdaság csirkéket tartott. Négy évtized múltán, 1991-ben, immár hajlott korban települt vissza néhány nővér Külsővatra.
Ahogyan nekik, az iskola épületének is megvolt a maga hányattatása. A hatvanas évek elején oktatási célokra korszerűsítették, bővítették. Példaként emlegették az itt folyó pedagógiai munkát, de ez nem volt akadálya annak, hogy 1974-ben a kistelepülések lelkét elszívó körzetesítési hullámban felszámolják. A kilencvenes évek az újrakezdés, a tervezés jegyében teltek. 1995-ben ismét bizonytalanságba kerültek, de a község összefogott, az iskola maradt. Számítógépes termet hoztak létre, felújították a tornatermet, az oktatás elveit, módját pedig úgy alakították ki, hogy a legtöbbet hozzák ki a gyerekekből. Ez a munka 1997-ben kezdődött el, s a gyümölcse épphogy kezd beérni.
A falu utcáin sorra nyílnak a kertkapuk, a rekkenő hőségben ünneplőbe öltözött szülők, kisgyerekek, kamaszok indulnak a hajdani Raffel-kúria felé. A premontrei női rend hófehér öltözékében feltűnik Hedvig nővér. Most azzal is segítenek az iskolának, hogy egy napközis és egyben fejlesztő foglalkozásokat tartó pedagógus fizetéséről és szállásáról gondoskodnak. A nővérek által tartott hitoktatásban egyre többen vesznek részt, már óvodáskortól.
A tanárok rendezkednek, az udvaron, az árnyas fák alatt ültetik le a közönséget. Középen, a pázsitos színpadon lesz a gyerekek műsora. Az is szokás immár, hogy az alapító leszármazottai minden évben itt találkoznak. A tanárok meghívják az öregdiákokat is, akik közül többen már máshol élnek. De mindig akadnak, akiket visszahúznak a gyerekkori emlékek. Az egyik fiatal nőtől megtudom, hogy agrármérnök. Semmi hátrányát nem érezte, hogy egyszerű, falusi iskolába járt. Megvolt itt a követelmény, de az érzelmi biztonság is – mondja szűkszavúan az itt töltött időkről. A gömbölyű, cserfes Fekete Sándorné egykori tanárukról, Bagics Sándorról mesél: – Rajongtunk érte, pedig olyan nemszeretem tárgyat tanított, mint a fizika. Igazi ötletember volt, aki nem ismert lehetetlent. Olyan leleményesen alakította ki az audiovizuális nyelvi termet, hogy csak a gyárilag előállított berendezések és a huzalok kerültek pénzbe – magyarázza. A tanár úr emlékét ma egy kis kiállítás és emléktábla őrzi az épületben. – Az egész rokonságom itt tanult – mesél tovább Fekete Sándorné. Ő maga fodrász lett, majd kereskedő, ahogyan a helyzet hozta. – Azt is itt sajátítottam el, hogy küzdeni kell a „másnapért” – mondja búcsúzóul.
A küzdőképességre ma is nagy szükség van, s ezt nem lehet elég korán elültetni a gyerekekben, hiszen a falu szociális állapota nem éppen vidító. Jelentős a segélyezettek, a munkanélküliek száma. Helyben a földművelésen kívül alig akad munkalehetőség, különösen szerencsés az, akit a környező nagyobb településeken még foglalkoztatni tudnak. Az önkormányzat költségvetési gondokkal küzd, ezért is merülhetett fel a 87 diákot, 28 óvodást fogadó intézmény megszüntetése. A mérleg másik serpenyőjében viszont ott állnak a pedagógiai eredmények, a gyerekek sokoldalú felkészítése, az otthonról hozott hiányok pótlása – derül ki Győrök Violetta igazgatónő szavaiból. Fekete hajú, vékony nő, aki csendes szívóssággal küzd társaival együtt azért, hogy az itteni gyerekek fizikai, szellemi, kulturális tekintetben ne érezzenek hátrányt semmiben. Csak kapkodom a fejem, amikor sorolják, hogy a mögöttes tanévben hányféle egyéni képzésben vettek részt. Pápára járnak úszásoktatásra, külön zenetanáruk van, tanulnak tánc- és illemtant is, kézművesmesterek foglalkoznak velük. Többször megfordultak a fővárosi nagyobb múzeumokban, még sikerült zárás előtt megnézniük az Álmok álmodói kiállítást. Igyekeznek jelen lenni a környékbeli városok tanulmányi és műveltségi vetélkedőin, és nem is szerepelnek rosszul. A kötelező tanítást meghaladó foglalkozásokra a legtöbb szülő nem tudna áldozni. Honnan teremtődik elő mindennek az anyagi fedezete? – kérdezem.
– Az önkormányzat a leszármazottak egyetértésével még a Bokros-csomag idején létrehozta a Raffel Mihály iskolatámogató közalapítványt. Pályázatokat adunk be, így szedjük össze a pénzt. Sajnos tavaly az elnyert összegek épphogy fedezték a kiadásainkat – magyarázza Győrök Violetta. Alapítványi pénzből veszik a készségfejlesztéshez szükséges eszközöket, mert a gyengébb tanulóknál is igyekeznek megtalálni azokat a képességeket, amelyek által ők is kitűnhetnek, sikeresek lehetnek. Hogy az idei végzős nyolcadikosok mindegyike tovább tanul, talán azoknak a különóráknak is köszönhető, amelyekhez itt térítés nélkül jutottak.
A sikerek persze nem jönnek könnyen. A diszlexia, a kifejezőkészség hiánya évek óta súlyos gond. Már óvodáskortól kezdve logopédiai különfoglalkozásokra van szükség. Óhatatlanul szóba kerül a bizonytalanság, amellyel nem először szembesülnek. – A nagyobb gyerekekre különösen rosszul hat – jegyzi meg az igazgatónő. Ám mielőtt az ünnepre árnyék vetülne, már a gyerekek nyarát tervezgetik. A premontrei nővérek általi gödöllői tábort és a várva várt magyar–olasz diákcserét. Harmadik éve, hogy egy kisvárosból, Azzano Decimóból érkeznek ide nebulók. És nem kell nekik még a tévé sem, csak egymással foglalkoznak. Az olaszok haza sem akarnak innen menni. Pedig ez csak szegény, egyszerű kis falu – mondja búcsúzóul egy szülő.