Symmachus kora

Symmachus jóravaló úriember volt, derék családatya, szerette és művelte is az irodalmat, verselgetett, és csöndesen, már-már unalmasan pergette mindennapjait. Hagyománytisztelő volt, őseit és kultúráját, kulturális örökségét szinte venerálta; ahogy ma mondanánk: fontosnak tartotta az értékeket. Mégis, úgy tartották róla, hogy nem volt különösebben okos ember, nem volt újító szellemű, sőt, még a kor szellemét sem igen érezte meg. Igaz, e „maradiságnak” köszönheti, hogy egyáltalán fennmaradt a neve. Symmachus ugyanis szenátor volt, és a szenátusban igazi rétori képességekkel állt ki amellett, hogy a Győzelem szobra viszszakerüljön az őt megilletőnek vélt helyre, a szenátusba. Csakhogy – éppen mivel nem vette észre korának paradigmatikus váltását – „értékek mentén politizálása” avíttas volt és kicsinyt retrográd is, javaslata hát elutasíttatott. A Győzelem szobra ugyanis a pogányság jelképes monumentuma volt, és Róma ekkor már évtizedek óta a kereszténységet ízlelgette.
A IV. század második felében vagyunk, a fenséges Római Birodalomban. Symmachus pedig – kinek történetét prof. Molnár Tamás, a megkérdőjelezhetetlen tekintélyű történész és vallásbölcselő örökíti meg a legjobban – az utolsó római, pontosabban az utolsó római pogány a krisztianizálódó birodalmi fővárosban. A pogány arisztokrácia képviselője, aki ugyan tisztességes honfi, ám immár a múlt embere; mintha nem ismerné fel világának lassú enyészését, nem értené meg korának gyökeres változásait, e változások visszafordíthatatlanságát. A szent hagyomány nevében sirat, és ellenzi a kibontakozó másik világot.
A derék Symmachus alakja rémlik fel, midőn az Európai Konvent kidolgozta európai alkotmánytervezetet illető elképedésekről, megdöbbenésekről, csalódásokról, vereségekről olvashatni sok helyütt. Az újjáalakuló Európa alkotmánytervezetéből ugyanis kimaradt a hivatkozás a vén kontinens keresztény gyökereire és keresztény értékeire. Thuküdidész igen, kereszténység nem – mennydörög a Corriere della Sera című olasz napilap, és idéz olasz és lengyel, ír és francia, német és vatikáni politikusokat, akik mérgesen csóválgatják a fejüket: bizony, az Európai Unió alkotmánytervezetében minden vita és protestálás ellenére sem esik egyetlen szó Európa keresztény jellegéről…
Így igaz. Az Európai Konvent tavaly februárban ült össze, hogy kidolgozza Európa új alkotmányát, melyet most, júniusban vitatnak meg és a tervek szerint jövőre hagynak jóvá, írnak alá az unió régi és új tagállamai. A konvent afféle alkotmányozó szervezet, munkáját az egykori francia államfő, Valéry Giscard d’ Estaing irányítja. Az alkotmány az újra egységesülő Európa házirendje lesz, alapja és iránymutatója a közösség államai együttműködésének és nemzeti törvényhozásaiknak. És a közös identitásnak is. Érthető hát a nagy és kívülről nemegyszer elkeseredettnek látszó vita; nem kevesebbről van ugyanis szó, mint arról, hogy milyen Európát is akarnak az európaiak. Milyen identitást vallanak magukénak? Ennek eldöntéséhez azonban először talán abban kellene dűlőre jutniuk, hogy – mi is ez az Európa? Pontosabban: most mi ez az Európa…
Két Európa létezik. Mindkettő a klasszikus kor Görögországában és a köztársasági és császári Rómában gyökeredzik, s arculatát kétezer esztendő kereszténysége formálta a maira. Nyugat- és Közép-Európát ugyanakkor alakította a reneszánsz, a felvilágosodás, a francia forradalom és a liberális eszmék áramlata is. S ennek köszönhetően is távolodott el Európa keleti felétől; ahonnan egyébként már eltávolította az 1054-ben bekövetkezett politikai és vallási szkizma is, mely elválasztotta a római katolikus Európát a bizánci vagy ortodox keresztényektől, akiknek jó része ráadásul hosszú évszázadokra törökök, vagyis mozlimok befolyása alá is zuhant.
Európa nyugati és középső fertálya azonban vitathatatlanul – keresztény (katolikus, illetve protestáns). Erről vitát nyitni sem érdemes. Kocogjunk csak el a firenzei Uffizi képtárba vagy a párizsi Louvre múzeumába! A történelem és a kultúra, a művészet és a gondolatiság bizony keresztény volt, méghozzá oly nemes keresztény, mely képes volt magába fogadni és szintetizálni a korábbi görög és római világ civilizációit is. Például az antik görög kultúrát s az ókori római jogot. Így született meg a ragyogó Európa.
Keresztény világ volt ez, s ezt mi sem támasztja alá jobban, mint hogy a történeti források egészen a XIV. századig egyszerűen keresztény kultúrának nevezik az európai kultúrát. A keresztény és az európai lényegében ugyanazt jelentette. Egészen a közelmúltig.
De Európa mára megváltozott. Arculata pedig éppen manapság változik, s nem is kicsit. Nem azért, mert a kereszténység meglappadt volna. Nem azért, mert új Constantinus indult volna harcba új Pons Milviumnál. S nem is azért, mert Európa oly nagyon dekadens lenne; megfáradt ugyan, de majd magához tér, ellustult kicsinyt, de majd összekapja magát. Egyszerűen azért, mert egy egész korszak zárult le. Lehetetlennek látszik helyreállítani. Nem a bútorok cserélődtek ki. A ház rombolódott szét.
Valamikor a XX. század második felében kezdődött ez. Akkor az új Európa alapjait szintén kereszténydemokrata politikusok rakták le: a német Konrad Adenauer, a francia Robert Schumann és az olasz Alcide De Gasperi. Valamennyien hitvalló keresztény államférfiak voltak. És a kereszténység türelmével a második világégés után éledező Európa megnyitotta kapuit. Talán éppen a háború szörnyűségeinek hatására minden korábbinál nagyobb toleranciáról, nyitottságról tett tanúbizonyságot. Nem teljesen önzetlenül ugyan, de nagylelkű könnyedséggel tárta ki kapuit az arab világ, Fekete-Afrika és a szenvedő Ázsia jobb életre vágyakozói előtt. A bevándorlókkal együtt pedig beengedett más kultúrákat is, teret adott nekik és segítette őket, ha kellett, a törvény erejével és védelmével. És a megértés, a türelem, a liberalizmus jegyében szétrombolta a keresztény európai házat.
Ez nem baj. Ez mindösszesen azt jelenti, hogy Európa ma már – más. Keresztény gyökerei vannak, keresztény a történelme, a kultúrája, az egész múltja. És keresztény ma is. Minden ellenkező híresztelés és sugalmazás ellenére ugyanis a kereszténység ma nem halódik, Európában sem, sőt számos megújulási mozgalommal dicsekedhet. Ám a kereszténységében is meg-megújuló Európa háza ma már nem kizárólagosan keresztény ház. Ebben a házban tizenöt-húsz milliónyi muzulmán vallású ember él. Ennek a háznak a kapuján már jó ideje kopogtat a világi alkotmányú, de mégiscsak mozlimok lakta és mozlim kultúrájú Törökország. Ebbe a házba bocsáttatik be nemsokára az ortodox Bulgária és Románia is. Igaza lehet hát a spanyol külügyminiszternek, Ana Palaciónak, aki a minap, sokakat megbotránkoztatva, azt fejtegette, hogy az Európai Unió nem lehet keresztény klub. Ebben az európai házban ma már többféle vallás és többféle kultúra van jelen. S ezek a kultúrák – bizony, az iszlám kultúra is – nem harcolnak egymással, szó sincsen összecsapásukról, éppen hogy immár integráns részei a mai Európának. Vajon annak idején nem tűnt-e árulásnak Constantinus krisztianizáló politikája is?
Igaz, a keresztény értékekre hivatkozás nem jelentené azt, hogy más közösségek – például a zsidók vagy a muzulmánok – szabadsága és jogai csorbulnának. Európát nem szabad vallási-kulturális dimenzióitól megfosztani, ez abszurdum lenne. De ma már más vallásoknak is helyük van benne (már csak a pluralizmus és a laicitás tiszteletének jegyében is).
Kérdés persze, hogy ezt a nagyon átmeneti kort, ezt a még csupán formálódó Európát hogyan lehet – kell-e egyáltalán és éppen most – alkotmányban rögzíteni. Nem egy önmagát mostanság világra kínlódó rendszer futóhomokjára épül-e majd ez az alkotmány? Következésképpen nem lesz-e túlságosan is kérészéletű? Végül is, a korban, melyben élnünk adatott, felbomlóban vannak mértékek és arányok, szétporladtak bizonyosságok is. Alapjaiban inog sok minden és alapjaiban újjáalakulni látszik szintén sok minden.
Mintha Constantinus és Symmachus korát élnénk újra.