Találós kérdés: mi az, ami nemrég még bútorraktár volt, ma juhok telelnek benne? Nem, nem tönkrement falusi depó. Az alvinci református templom. Mi az: kiment a ház az ablakon, parkettáján lovak legelésznek? Úgy van, az alvinci Martinuzzi-kastély. És ami krumpliföld közepébe van ásva, hold elejti, nap fölkapja? Válasz: a borbereki istenháza.
Kőfantomok.
A XIV. századi gótikus alvinci templom, amelyben a reformáció idején országgyűlést is tartottak, a legutóbbi Maros-árvíznél ment tönkre. Kapui félig már a föld alatt, a kertben szétszórt kriptafedelek, földbe taposott sírkövek. Görnyedve lépünk a félhomályos szentélybe. „Többé nem léptek be ide szeretettel” – véste valaki románul az egyik ablakmélyedésbe. Firkapéniszek, vaginarombuszok, a legkülönfélébb pózokban közösülő pálcikaemberkék éktelenítik a málló falakat. Az alvinci istenházától néhány lépésnyire a Martinuzzi-kastély meghökkentő csonkjai: a barokk főkapun beóvakodva, fogadócsarnok vagy zegzugos folyosók helyett hatalmas legelőre érünk. Más-világba. Fráter György kastélyát és vesztőhelyét mára csaknem teljesen elhordták. Holnapra pedig végleg kitörlődik a tájképből.
De ha még ez sem elég, sétáljunk át a Maros hídján. Csodáljuk meg a délutáni fényben hazafelé tartó tehéncsordát, amint elkanyarodik a kocsma sarkánál, s duzzadó tőggyel ballag el egy furcsa épület mellett. Ez a rom a krumpliföld közepén áll; szép koncentrikusan körbeszántva. S ha lenne még teteje, azt kézzel is elérhetnénk, mert e furcsa épületet már félig eltemette a folyó iszapja. A falakból fák, bokrok, futónövények nőnek ki. Egy idegenvezető megállna a krumpliföldön, zavartan rázná a homokot szandáljából, és azt mondaná: ez itt, kérem, a borbereki református templom, épült a XIV. században – higgyék el nekem.
Az utolsó borbereki református az ortodox temetőbe került, mivel sírkertjükből juhlegelő lett. A sírköveket a lelkész összegyűjtötte, de egy festőművészén kívül mindegyiket ellopták egyetlen éjszaka leforgása alatt. Talán útépítéshez kellettek.
Akárcsak Hunyadban, Fehér megyében sincs szükség különleges műszerekre, hogy az utazó efféle templomtorzókba botoljon. Középkori szakrális építészetünk legszebb darabjai süllyednek itt krumpliföldek, legelők, árterek mélyére. Emberöltő sem kell ahhoz, hogy az egykor jelentős magyar, szász településeken már semmi se emlékeztessen az utolsó őslakosokra. Szemünk láttára zárul le a magától értetődő folyamat: e falvak öröktől fogva román helységgé alakulnak át az igencsak rugalmas helyi emlékezetben.
– Leginkább a híveiket vesztett örmény templomokat fenyegeti az a veszély, hogy ortodox kézbe kerülnek – állítja Léstány Ferenc gyulafehérvári vikárius, jeles műemlékvédelmi könyvek szerzője. – A katolikus egyháznak főként a tönkrement bányavidékeken kell szembenéznie ezzel a problémával. Körösbányán, Verespatakon, Abrudbányán, Zalatnán a hívek jelentős része elköltözött, másutt keresett munkát. Az erdélyi érsekségben a katolikusok zöme a Székelyföldön lakik, illetve a nagyobb városokban. Az egyházhoz tartozó területek csaknem háromnegyede ugyanakkor szórványvidéken található.
– A katolicizmus komoly nehézségekkel küzd a szórványvilágban. Hogyan oldható meg a paphiány?
– Fokozni kellene a szórványban tevékenykedő papok támogatását, azokon a településeken is, ahol alig vannak már katolikusok – feleli Léstyán Ferenc. – A papnevelés szellemét pedig úgy szükséges átalakítani, hogy a fiatal lelkipásztorok hivatásuknak tekintsék a szórványvilág szolgálatát, ne száműzetésnek.
– A paphiány relatív – fogalmaz Tófalvi Géza, a gyulafehérvári teológia tanulmányi felelőse, a morálteológia és a német nyelv tanára. – Hiszen évfolyamonként nagyjából egytucatnyi pap végez; egy év alatt körülbelül hat fő megy nyugdíjba, ugyanakkor közösségek szűnnek meg, így lelkipásztorok szabadulnak fel.
– A fordulat előtt a katolikus egyháznak Erdélyben nemzetmegtartó szerepköre is volt. Ma sokan kifogásolják, többek között Hátszegen, hogy a plébánosok mind gyakrabban prédikálnak románul a szórványgyülekezetekben – vetem közbe.
– Hátszegen lehetőség volna híveket toborozni az ortodox felekezetből – mutat rá Tófalvi Géza. – Máskülönben én úgy vélem, ha egy közösség hetven százaléka román, akkor már nincs miért foggal-körömmel ragaszkodni a magyar nyelvhez. Ne feledjük: a katolikus vallás nemzetek fölötti. Szórványközösségeink feltehetően sosem szűnnek meg, mivel éppen a románság köréből verbuválódik az utánpótlás. Jóllehet az is kérdés: ezek a román anyanyelvű katolikusok honnan származnak valójában – bólogat Tófalvi. – Többségük feltehetően csángó vagy elrománosodott magyar.
A fiatal teológiatanár szerint egyébként továbbra is él az egyház nemzetmentő funkciója, akárcsak Márton Áron idejében. Csakhogy ennek akkor is megvolt az a veszélye, hogy a hívek inkább magyarok voltak, mint katolikusok.
– Vegyes közösségekben arra kell ügyelni, hogy a román fél se érezze kiszorítva magát – summázza Tófalvi Géza a szórványlét tanulságait.
– Vajon lehet-e úgy védeni egy közösséget, hogy ne legyünk diszkriminatívak azokkal szemben, akik diszkriminálnak bennünket? – teszem fel a kérdést.
– Erre ad választ Krisztus tanítása – sóhajt a tanulmányi felelős.
Gyulafehérváron ma leginkább az ortodox Krisztus tanítása érvényesülhet. „Mártírváros” – ékeskedik az út menti várostáblán. A Horea–Closca–Crisan-féle parasztlázadás égbe szökő heroikus emlékműve a várkapunál, ahol a felkelés vezetőit kivégezték. Hatalmas újbizánci templom uralja a főteret, körültekintően eltakarva a Szent Mihály-székesegyházat. A biztonság kedvéért jókora Vitéz Mihály-lovasszobor is ágaskodik a katolikus szentély mögött, alatta görögkeleti apácák, kalugyerek suhannak. Ugrásnyira az Egyesülés Terme, hajdani tiszti kaszinó, 1918. december 1-jén itt mondták ki Erdély egyesítését Romániával. Történelmi szentéllyé alakítva. És a várban mindenütt katonaság: hatalmas csapatszállító teherautók dübörögnek el a főtéren, kaszárnyák veszik körül a püspöki palotát.
Rendnek kell lennie.
Gyulafehérváron az ember kicsit idegesebben szedi magyarul a levegőt: az utcákon grimaszolva utánunk fordulnak, az éttermekben pimaszul lelassul a kiszolgálás, amint beszélgetésünket meghallják, a rendőr is éberebben néz utánunk. Nincs mese: a román nemzeti öntudat legmeghatározóbb emlékművéhez érkeztünk. Mellesleg a Szent László alapította erdélyi püspökség egykori központjába.
Amikor Dobrudzsa Romániához került, lakosságának kilencven százaléka muzulmán tatár volt, s csak tíz százaléka ortodox román – írja Lucian Boia történész nagy felháborodást kiváltó könyvében, amely a mítosz hatását elemzi a román politikában. Ma pontosan fordított az arány: mit tettek a románok az egykori többséggel? – teszi fel a szónoki kérdést a történész.
– Dél-Erdélyre ugyanaz vonatkozik, mint Dobrudzsára – mutat rá Jakubinyi György gyulafehérvári érsek. – Csakhogy itt a történet a középkorban kezdődött, amikor a három náció, a magyar, a székely és a szász urak közösen intézték Erdélyország ügyeit. De hol maradtak a románok? Pedig ők Mária Terézia uralkodása alatt többségi nemzetté váltak Erdélyben.
– A hivatalos román történetírásnak erről más elképzelése van.
– A román hittétel szerint 2500 éves kontinuitás ível az ősök és az utódok között; a magyarok és a szászok csak a tatárjárás után jöttek be Erdélybe, s leigázták a román többséget.
(A román történelemi közgondolkodásba érthető módon nehezen integrálható, hogy azért billent meg az etnikai arány, mert a magyarok megfogyatkoztak a tatár és a török elleni védelmi háborúkban, valamint Closcáék, Horeáék magyarellenes pogromjaiban. Hogy Avram Iancuról, a legnagyobb román nemzeti hősről, az Alsó-Fehér megyei magyarság mészárosáról már ne is beszéljünk.)
– 1568-ban a tordai országgyűlésen kimondták a vallásszabadságot, miközben Nyugat-Európában vallásháború dúlt – folytatja Jakubinyi György a dél-erdélyi szórványlét történelmi magyarázatát. – Mi, magyarok hajlamosak vagyunk eltúlozni ennek jelentőségét, s csak azt hajtogatjuk: a világon először Erdélyben mondták ki a vallás- és lelkiismereti szabadságot. Pedig csupán arról van szó, hogy a Dávid Ferenc alapította unitárius vallást is bevettnek fogadták el. Vagyis a három náció Tordán véglegesítette Erdélyország hitrendszerét és politikai szervezetét, valójában szigorú korlátot szabva a vallásgyakorlásnak. A katolikus, református, lutheránus és unitárius felekezet valamelyikébe minden magyar, székely és szász köteles volt belépni. 1698-ban megalakult az unitus egyház: az erdélyi románok a görög katolikus egyház kebelére tértek át – lép tovább a gyulafehérvári érsek. – Erre azért volt szükség, mert a románok igényelték, hogy vallásuk a hivatalosan elismertek közé tartozzék.
– Miben különbözik a (görög) katolikus teológia a görögkeletitől?
– A szentháromságtanban: a katolikusok számára a Szentlélek nem csupán az Atyától, hanem a Fiútól is származik. A szentmise kovásztalan kenyérrel is érvényes, míg az ortodoxoknak nem az. Elfogadják a pápaság elsőbbségét. Végül elismerik a tisztítóhely, a purgatórium létét. Ezt a négy katolikus hittételt kellett csupán elfogadniuk az unitusoknak – az ortodox liturgiát megtarthatták.
– De a románságnak ismét csalatkoznia kellett.
– Kiábrándító volt számukra, hogy nem alakulhattak negyedik nációvá, s vallásuk sem lett bevett, csupán a katolikus felekezetbe integrálódhattak – mondja Jakubinyi György. – Mindenesetre a görög katolikus kultúra hatására kezdtek úgy vélekedni, hogy az eredetileg cirill betűvel lejegyzett román nyelv valójában latin eredetű; s ekkor alakult ki a kontinuitáselmélet is, mely ma állami dogma.
A gyulafehérvári érsek szerint az is jelentősen módosította az etnikai arányokat, hogy a magyar földesurak az igénytelenebb és olcsóbb román jobbágyságot telepítették birtokaikra. Így vált Hátszegország is román többségűvé. A Monarchia idején Fehér megyében rohamosan nőtt a románság számaránya, miközben a magyarok tehetetlenül nézték saját fogyatkozásukat, szórványosodásukat. Az impériumváltás után pedig a román állam vaskézzel mozdította elő az elvándorlást és a beolvadást. A bányászvárosokban Trianon után minden magyar tisztviselőnek ortodox hitre kellett térnie, különben elvesztette munkahelyét.
– Abrudbányán 1918-ban ezer magyar élt, a lakosság jó egyharmada: katolikus, református, unitárius templom állt a központban – említi meg Jakubinyi György. – Ám a bécsi döntést követően a zöm Észak-Erdélybe menekült. Amikor pedig a szovjetek bevonultak, sokan Magyarországon kerestek menedéket. Abrudbányára senki sem jött vissza. Ma közel negyven katolikus és ugyanennyi református él a városban – az unitáriusok már bedeszkázták templomuk ajtaját.
– Mit tart a románság Erdély középkori templomairól: milyen felekezethez, népcsoporthoz tartoztak eredetileg?
– A kommunista korszakban az a nézet uralkodott, hogy a románoknak azért nem volt a középkorban kőtemplomuk, mert szakadatlanul üldözte őket a három náció, így csak sebesen szétszedhető, mozgatható fatemplomokat emelhettek – feleli az érsek. – A mai koncepció más: a régi kőtemplomok is román eredetűek voltak, csak a magyarok elvették tőlük. Mint például a gyulafehérvári székesegyházat.
Jakubinyi György elmeséli: a hatvanas években román régészcsoport szállt ki a Szent Mihály-székesegyházhoz, és kimutatta, hogy a Szent István-kori, első kis templom valójában IX. századi, bizánci rítusú volt, és ez a románság szellemi-szakrális központja.
– Erdélyben két-háromféle történelme is van egy-egy városnak: magyar, német, román – mondja az érsek.
– Mi lesz a sorsuk a kihaló gyülekezetű Árpád-kori templomoknak?
– A románság templomfoglaló stratégiája körmönfont – mondja Jakubinyi György. – A kommunizmus idején moldvai katolikus templomban tilos volt magyarul, erdélyiben pedig románul prédikálni. Előbbiben a csángók elrománosítása miatt, utóbbiban pedig fönnállt annak a veszélye, hogy a román ajkú görög katolikusok a római katolikus közösséghez csatlakoznak. Ráadásul Romániában ma is elfogadott az a történelmi tézis, hogy a görög katolikusok 1948-ban önként – s nem a kommunista terror hatására – tértek át ortodoxnak, mert belátták, hogy ez a vallás pusztán a Habsburgok erőszakos politikai kreatúrája. A papok nem mondták meg falusi gyülekezeteikben, hogy ortodox hitre tértek, híveik továbbra is azt hitték, hogy a görög katolikus felekezethez tartoznak, hiszen a liturgiában nincs észrevehető különbség az ortodox és az unitus között. Csupán az öntudatosabb városi görög katolikusok jártak katolikus templomba, miután felekezetüket egyetlen tollvonással megszüntették; ám őket a románság haza- és vallásárulónak tartotta.
Jakubinyi ugyanakkor úgy véli, a magyarok szempontjából szerencsés, hogy megtiltották a román nyelvű szentmisét Erdélyben, mert akkor valósággal elözönlötték volna a románok templomainkat.
– Valójában Trianon óta nevelődött ki a román ajkú római katolikusság Erdélyben – nyomatékosítja az érsek –, Ceausescu koráig a fogalom sem létezett. A nyelvváltás korában vagyunk: az öregek még magyarul, a fiatalok már románul beszélnek.
– Úgy tetszik, lassan eljön a templomváltás ideje is.
– Az ortodoxia nyomása rafináltan közvetett: a görög katolikusokat arra kényszerítik, hogy elfoglalják a gyülekezetüket vesztett magyar és szász templomokat. A mai napig nem adták vissza ugyanis az unitusoktól elvett 1800 istenházát, amivel sokszorosan jól jár a román nemzeti egyház: a görög katolikusok imahely híján a magyar templomokba kényszerülnek, az ortodoxok megtarthatják a csaknem kétezer ingatlant, egyszersmind a magyarságot megfosztják szellemi-történelmi, liturgikus bázisától. Az ortodoxok a használaton kívüli szentélyeket sem adják viszsza. Ki kell mondani, hogy a görög katolikusok üldözése a kommunizmus után ma is tart. Mi eddig nyolc templomot adtunk át az unitusoknak, de újra és újra bejelentik igényeiket – mondja Jakubinyi György.
– Mi a Vatikán álláspontja a templomkérdésről?
– Hogy a felekezeteknek vitás kérdésekben szeretetdialógust kell folytatniuk. Ami azt jelenti, hogy a görög katolikusoknak le kell mondaniuk 1800 templomukról. Ez minden, csak nem dialógus.
Az érsek komoran emlékeztet arra, hogy a görög katolikusok demonstrációként hóban-fagyban a nagyobb magyar templomok előtt tartják miséjüket ma is. A Nyugat ezért egyszerűen nacionalistának és embertelennek bélyegzi meg az erdélyi katolikus magyarokat, akik szegény görög katolikus testvéreiket nem segítik ki hajléktalanságukból – ami megint a körmönfont román nagypolitika elismerést érdemlő fegyverténye.
– Az erdélyi szórványmagyarságban ugyanakkor a haldokló ember pszichózisa működik: nem tudják templomaikat átadni, még akkor sem, ha már vége mindennek – jelzi az érsek. – Azt mondják: „elvették iskoláinkat, házainkat – legalább templomaink maradjanak meg”. Csak a lelkiismeretes pasztorizáció lehet a megoldás. A híveket védeni és nevelni kell, hogy megmaradjanak katolikusnak és magyarnak. Az önvédelmi harc nem feladatunk. Óvakodnunk kell, hogy ne térjenek vissza a török idők, amikor minden nép elöljáróinak a főpapokat tekintették. Ma nem lehetnek politikai vezérek a papok – hangsúlyozza Jakubinyi György.
– Hogyan végződik az erdélyi magyar templomtörténet?
– Remélem, én nem érem meg, hogy ez a folyamat befejeződjön – feleli csöndesen a gyulafehérvári érsek. – Támaszunk a Székelyföld, az a jövő reménye. A szórvány haldoklik. Minél később pusztul el a moldvai magyarság, annál később kezdődik a Székelyföld elcsángósítása.
Remete nem esik messze Gyulafehérvártól: a Gyógy-patak völgyében bukdácsolunk, juhnyájakat, ökrös szekereket, vidám móc parasztokat kerülgetve. Szűkül a völgy, hatalmas sziklaszirt alá érkezünk. Hófehér falaival, bizánci tornyaival, lakócelláival középkori bizánci sziget a remetei ortodox kolostor a Torockói-hegységben. Belépünk a kapun: magas, karcsú apáca siet épp a nagytemplom elé, vállán deszkaszál, kezében fapöröly. Ütni kezdi a deszkát, lent és fönt, gyorsuló, sürgető ütemben, közben körbejárja a templomot. Amikor eléri a falszakasz közepét, megtorpan, leteszi hangszerét, majd háromszor keresztet vet, és földig hajol. Négyszer áll meg, minden égtáj felé fohászkodik.
Imaidő van Remetén.
Az ortodoxia misztikus hajlamának köszönhető a spontán asszimiláció: elemeket, szokásokat, szenteket vesznek át a hívek a katolikusoktól. Nem csak Hátszegen csábít el ortodoxokat a Szent Antal-kultusz: a román várandós nők többsége jónak látja, ha szülés előtt imát mond valamelyik katolikus templom Antal-kápolnájában. Abrudbányán az iskolából hazafelé tartó gyerekek nap min nap beszaladnak a katolikus templomba, hogy a főoltár felé fordulva háromszor keresztet vessenek és meghajoljanak. Biztos, ami biztos. S nem csupán Alvincon szokás az „ezüstharang” meghúzatása: az ortodoxok fizetnek a katolikusoknak, mert úgy vélekednek, kívánságaik teljesülnek, a betegek pedig felgyógyulnak a harangozással. Ugyanezért emelik ki az elhagyatott magyar istenházakból a harangokat: szerintük minél régebbi egy öntvény, annál hatékonyabb a földöntúli segítségkérésben. De a spontán asszimiláció természetesen kétélű: noha a felekezet ideig-óráig megmenekül, könynyedén átbillenhet az etnikai egyensúly az újonnan érkezettek javára.
A gyülekezetét vesztett marosszentimrei református templomnak nem csupán a harangja keltette fel az ortodoxia figyelmét. Bár az elmúlt évtizedekben újbizánci bazilika bukkant ki a földből a szomszédos dombon, a görögkeleti egyház a hírek szerint igényt tart a XIII. században épült, Hunyadi János által újjáépíttetett elegáns falusi templomocskára – szőröstül-bőröstül.
Lassan lemegy a nap, a mezőkről fáradtan ballagnak hazafelé a pörge szalmakalapos földművesek. Belépünk a hűvös, félhomályos szentélybe. A málló, összekaristolt freskón töprengő arcú Krisztus üldögél, robusztus paraszti teste mintha modern festményekről került volna át. „Boldogok akik halgattyák az Istennek beszédét, és meg tarttyák azt (Luk. 11., 28.)” – olvasható még halványan a szószékkoronán. Az ablakok kitörve, a falon látszik, hogy zivatarok idején sugárban zúdul be a templomba a víz. Az apszisban alig kivehető angyalszárnyak, a glóriás fejek már nincsenek meg. A toronyból galambdúc lett, a tető már nem sokáig tartja magát.
Idős román bácsi üldögél háza előtt a szakállszárítón, nézi a naplementébe tűnő marosszentimrei istenházát. Megkérdezzük tőle, mit tud a szentélyről.
– Hétszáz évvel ezelőtt épült, a vajdahunyadi várral egy időben – meséli a bácsi. – Corvin János építtette, tudják, aki annak a Mátyásnak a testvére volt.
– Maga mindennap itt ül a kapu előtt, és nézi a templomot. Mi jut eszébe az épületről?
– Ilyen öklömnyi kövekből áll az egész, ni. A régiek hogy tudtak építeni! – tolja homlokára a kalapját a bácsi. – Ma két-három év alatt megomlik, amit fölhúznak. És néha fölmegyünk a toronyba is, mert jó a kilátás.
– Látott-e írást a harangon?
– Valamelyik szemöldökfán láttam betűket, de nem értettem, mit ír. Beépítettem a gerendát a házamba.
Lement a nap. Még nincs teljesen sötét. Jékely Zoltán verse ötlik eszünkbe, A marosszentimrei templomban:
Fejünkre por hull, régi vakolat;
így énekeljük a drága Siont;
egér futkározik a pad alatt
s odvából egy-egy vén kuvik kiront.
Tízen vagyunk: ez a gyülekezet,
a tizenegyedik maga a pap,
de éneklünk mi százak helyett,
hogy hull belé a por s a vakolat,
a hiúban a denevér riad
s egy-egy szuvas gerenda meglazul:
tizenegyedikünk az árva pap,
tizenkettedikünk maga az Úr.
Így éneklünk mi, pár megmaradt,
– azt bünteti, akit szeret az Úr –
s velünk dalolnak a padló alatt,
kiket kiirtott az idő gazul.
Folytatjuk
origo.hu
Menczer Tamás: Lenézik a magyar embereket!
