Szemtől szemben

Mi, magyarok évente több mint egymillió keresetet nyújtunk be a bíróságokhoz, hogy évekig rágódjanak a sokszor tyúkpernek is soványka ügyeken. Néhány napja olvasható az Igazságügyi Minisztérium honlapján a nyilvántartásba vett mediátorok jegyzéke. Ezek a személyek arra vállalkoznak, hogy közvetítenek a két fél között a per határára jutott vitás esetekben.

Tavaly decemberben fogadta el az Országgyűlés a közvetítői tevékenységről szóló törvényt, amely márciusban hatályba lépett ugyan, de azóta „használható” mindenki számára, amióta ez a bizonyos honlap elérhető. A jogszabály jelenlegi formája szerint bárki jelentkezhet közvetítőnek, aki erkölcsi bizonyítvánnyal és felsőfokú végzettséggel rendelkezik, és e feltételek megléte alapján az igazságügy-miniszter jóváhagyja a listára való felvételét. Tehát nem szükséges, hogy az illető jogász legyen, sőt semmiféle mediátori képesítésre nincs szüksége.
Kutacs Mária, az Igazságügyi Minisztérium osztályvezetője szerint legalább egyharmada jogász annak a 250–280 személynek, aki eddig felvételét kérte a közvetítői névjegyzékbe. A törvény első változata nem titkoltan a feladat nélkül maradt jogászoknak kívánt lehetőséget nyújtani, az ügyvédekre vonatkozó törvény kiegészítéseként. A törvényhozók azonban úgy látták, a mediáció sikere nem a tanultakon, hanem a közvetítő személyiségén múlik – ezért került ki a jogszabály szövegéből a szakképesítésre vonatkozó passzus.
Az Európai Unió ajánlást fogalmazott meg arra vonatkozóan, hogy a polgárok lehetőség szerint ne a bíróságokon, hanem mediátor bevonásával intézzék vitás ügyeiket, és ehhez az állam biztosítsa a feltételeket. Az Egyesült Államokban létezik bizonyos értékhatár – small claim court: kis követelési határ –, amely alatt nem lehet bírósági keresetet benyújtani. Azt azért tudni kell, hogy a közvetítő munkája nem pótolja a bíróét. A mediátornak csupán az a feladata, hogy közös nevezőre hozza a kommunikációra képtelen felek álláspontját a konkrét vitában. Nem hozhat döntést, nem adhat tanácsot, pártatlannak kell maradnia, ugyanakkor a megállapodás tartalmáért sem tartozik felelősséggel. Az igazságügy-miniszter ellenőrzi a névjegyzékbe felvett személyek etikus működését, akiket a törvény titoktartásra és adatszolgáltatásra kötelez. Ha a felek között olyan megállapodás születik – például gyermekelhelyezési vagy vagyonmegosztási ügyben –, amely bírósági ítélet alapját képezheti, a törvény azt mondja ki, hogy a továbbiakban a polgári perrendtartás szabályai szerint kell eljárni. A megállapodást közjegyző hitelesíti, így a benne foglaltak automatikusan belekerülnek az ítéletbe.

Noha ezek a szabályok csupán néhány hónapja léteznek, szó sincs arról, hogy új szakma volna születőben. Magyarországon a kilencvenes évek közepe óta dolgoznak mediátorok, a többségük családügyi konfliktusok rendezését vállalja, de 1997 óta munkaügyi, betegjogi, sőt újabban fogyasztóvédelmi viták esetén is igénybe vehető a speciálisan felkészült, egy-egy területre szakosodott közvetítőtestületek szolgálata. Mostantól azonban elegendő, ha valaki – bármilyen gondjával-bajával – felkeresi a nyilvántartásban szereplő mediátorok egyikét, és ha erre az ellenérdekelt fél is hajlandó, leülnek és megegyeznek. A mediátor díja alku tárgya, de legalább hat–nyolcezer forint. Ám ha ennél sokkal többet kér, még az is töredéke az ügyvédi díjnak – arról nem beszélve, hogy nem kell az ítéletre évekig várni. A megegyezés attól a pillanattól él, amint megszáradt a papíron a tinta.
Munkaügyi viták esetén a magyar jogrend is lehetőséget ad arra, hogy a felek meghívjanak egy döntőbírót, aki független szakember, és az a feladata, hogy eldöntse a vitát. A szembenállók ilyenkor úgynevezett alávetési nyilatkozatot írnak alá, elfogadva az ítéletet, amely ellen fellebbezésnek helye nincs, és csak akkor támadható meg bíróságon, ha nyilvánvalóan törvénysértő. A döntőbíráskodás esetében azonban nem a vitázók saját döntéséről van szó. Az Egyesült Államokban a második világháború idején alakult ki ennek az intézménynek a ma is jól működő rendszere. A haditermelés miatt tilos volt a sztrájk, ezért született meg ez az alternatív megoldás. Az amerikaiak civil munkának, jószolgálatnak tekintik a döntőbíráskodást.
Gulyás Kálmán, a kormány egyházi ügyekért felelős államtitkára kinevezéséig munkaügyi mediátorként dolgozott. Az ő nevéhez fűződik a Munkaügyi Közvetítő és Döntőbírói Szolgálat felállítása. Olyan közismert ügyekben vállalt közvetítő szerepet, mint például a legutóbbi Volán-sztrájk. Azt mondja, Magyarországon senkit sem lehet kényszeríteni arra, hogy szóba álljon a mediátorral. Az USA-ban viszont törvény írja elő, hogy a kollektív szerződés lejárta előtt kötelezően egy asztalhoz kell ülniük a munkavállalóknak és a munkaadóknak egy mediátorral. Ha bárki változtatni szeretne, ilyenkor megteheti, ha nem, kezet fognak, és minden marad a régiben.
Gulyás Kálmán jónak tartaná, ha az amerikai gyakorlat nálunk is elterjedne, de egyelőre azt tapasztalja, hogy a munka világában akkor fordulnak békéltetőhöz, amikor már mindenkinek komoly anyagi veszteséget okoz a szembenállás. Ilyenkor pontosan rögzített menetrend szerint zajlik az egyeztetés: a mediátor széleskörűen tájékozódik az eset részleteiről, különös tekintettel a felek között eddig zajlott kommunikációra. A levelezés alapján a közvetítő meglehetősen pontos képet állíthat fel a konfliktus mibenlétéről. A szemben álló feleknek végig kell hallgatniuk a másikat, megszakítás és minősitő megjegyzések nélkül. Azután – ha erre szükség van – a mediátor külön-külön is leül velük, és akkor végzi jól a munkáját, ha okosan és hasznosan kérdez.. Gulyás Kálmánnak az a tapasztalata, hogy mire a vita odáig fajul, hogy a résztvevők önállóan nem jutnak dűlőre, általában szörnyen elmérgesedik a viszonyuk, egyszersmind belefáradnak a viaskodásba. Ekkor már mindenki azt szeretné, ha az élet visszatérne a rendes kerékvágásba. Ezt a lélektani pillanatot kell kihasználni a megegyezéshez.
Göncz Kinga, az Egészségügyi, Szociális és Családügyi Minisztérium politikai államtitkára – aki eredeti szakmája szerint pszichiáter – hangsúlyozza: azt kell szem előtt tartani, hogy a mediáció mindig az érdekek mentén haladjon. A mediátornak nem az a feladata, hogy kibogarássza az okokat, megoldania sem kell a konfliktust, viszont meg kell állítania a bosszúra bosszú ördögi körét. Az államtitkár asszony szerint már régóta a levegőben lógott ennek a törvénynek a megszületése. Ma már három akkreditált képzés létezik az országban. Bár ezekben az iskolákban még többségben vannak a szociális szakmák képviselői, egyre nagyobb az érdeklődés más területekről. Az államtitkár asszony példaként említi, hogy ha csak lehet, egyre több országban mediációt alkalmaznak a fiatalkorú bűnelkövetők esetében ahelyett, hogy a büntetés-végrehajtás kezére adnák a kamaszkorú tetteseket. Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy az áldozat és a tettes leül egymással szemben, és megpróbálnak – közvetítő segítségével – beszélni arról, hogy az elkövető hogyan tehetné jóvá, amit csinált. Göncz Kinga maga is tanúja volt ilyen tárgyalásnak Amerikában. Egy fekete fiú betört egy idős hölgy lakásába. A hölgy ezután öt zárat szereltetett fel, és állandó rettegésben élt. Aztán találkoztak, és a néni megszánta az iszonyatos szegénységben és kilátástalanságban élő kamaszt; nemcsak barátok lettek, de a hölgy még a családot is segítette. Bár az efféle happy end ritka, azzal az elkövető is jól jár, ha szemtől szembe kerül áldozatával. A szakemberek azt mondják, sokuk ilyenkor érti meg, mit is tett; és esélyt kap rá, hogy ne alakuljon ki benne a bűnözőidentitás. Amióta az elkövető és áldozata közötti mediáció létezik, Ausztriában a kamaszkorú visszaesők száma egyötödére csökkent.

Bár a mediációt mint eljárást az élet szinte valamennyi területén lehet alkalmazni, igazán bejáratott terepe a családjog. Nem vitás, hogy iszonyatosan összeveszhetnek a szomszédok a kerítés helyén, de igazán, szívből azok tudnak gyűlölni, akik egykor szerették egymást.
Lovas Zsuzsa pszichoterapeuta és szakpszichológus, az 1997 óta működő Család, Gyermek, Ifjúság Egyesület keretében működő Családi Mediációs és Jogi Iroda vezetője, aki az első fecskék között tanulta Amerikában a mediációt, kérdéssel kezdi beszélgetésünket: Miért csodálkozom azon, hogy a magyarok azonnal a bíróságra szaladnak? Hová mennének, ha nem oda? Ilyenkor a mediátor kénytelen emlékeztetni – például a válófélben lévő apát –, hogy a per ideje alatt nemigen fogja látni gyermekét. Okosabb volna megegyezni itt és most. Lovas Zsuzsa szerint az ügyfeleket a mediáció ideje alatt leginkább azokhoz a testvérekhez lehetne hasonlítani, akik először kapnak cseresznyét. Mindegyik azt nézi, hány szem van a másik tányérján. A kérdésre, hogy létezik-e lélektani határ, amelyet meg kell haladniuk azoknak, akik érdemben akarnak egymással kommunikálni, Lovas Zsuzsa azt válaszolja: az elrontott kapcsolat okozta reménytelenségen kell túllépni. Ha a vitában állók vállalkoznak a mediációra, máris megtették az első lépést. Sokszor a felek maguk sem tudják, mi az érdekük, és ilyenkor a gyermekre hivatkoznak. Nemrég egy asszony azonnal válni akart férje iszákossága miatt. A férfi ebbe nem ment bele. A mediáció során sikerült kideríteni, hogy mindketten jobban járnak, ha fél év múlva válnak el, akkor ugyanis ingatlanjaikat kedvezőbb körülmények között értékesíthetik. Ebben gyorsan meg is egyeztek.
Lovas Zsuzsa úgy gondolja, hogy azokban az élethelyzetekben kellene pereskedés helyett lehetőleg közvetítőt igénybe venni, amikor az ellenérdekelt feleknek a jövőben is kapcsolatban kell maradniuk egymással, tehát válási, örökösödési, lakókörnyezetet érintő kérdésekben, sőt üzleti ügyekben is, mert hasznosabb egy jó beszállítót megtartani, mint pert nyerni ellene.

A statisztikák is bizonyítják mindezt, ugyanis az esetkövetések szerint az emberek kilencven százaléka betartotta azt, amiben a másikkal megállapodott, hiszen az ő szempontjait is figyelembe vették. Ezek a megállapodások ritkán bonyolult irományok. Tételezzük fel, hogy egy anya azért nem akarja láthatásra engedni gyermekét, mert ellenére van, ha volt férje barátnőjével találkozik. A megállapodásban ilyenkor csak azt rögzítik, hogy A fél vállalja, hogy itt és itt átadja a gyereket, B fél megígéri, hogy nem lesz ott a barátnője, és a nap folyamán kétszer telefonálnak az anyának, 18 órakor pedig a gyermek otthon lesz.
A Kapcsolat Alapítvány munkatársai a nyolcvanas évek végén autodidakta módon kötöttek ilyesféle megállapodásokat tatabányai nevelési tanácsadójukban. Kardos Ferenc klinikai gyermek-szakpszichológus mára az erzsébetvárosi nevelési tanácsadóban olyan kapcsolatügyeletet hozott létre, amelynek mintájára – az EU előírásainak megfelelően – minden negyvenezernél nagyobb lélekszámú, illetve tízezernél több kiskorút nevelő városban létre kell hozni hasonló intézményt. Az önkormányzatok is kénytelenek lesznek pénzt adni erre, amit manapság még nem szívesen tesznek meg.
A kapcsolatügyelet az egyetlen mediációs forma, amelyre a bíróság kötelezheti a szülőket, tehát a gyermek érdekében muszáj megegyezniük a láthatásról. A manapság divatos családon belüli erőszakkal, illetve szexuális abúzussal megvádolt apákat, illetve a zavaros életvitelű szülőket sem lehet ezentúl elszakítani gyermeküktől, a kapcsolatügyeleteken biztosítható a különféle fokozatú ellenőrzött kapcsolattartás, amely a pszichológiai szakvélemény alapjául is szolgál. Mind többször fordul elő, hogy az ügyelet munkatársai nehezen kezelhető kamaszok és szüleik között mediálnak, és az évek óta csak ordítozva kommunikáló felek, ha nem is könnyen, de meglepően jó együttélési megállapodásokat képesek tető alá hozni.
Valószínűleg Lovas Zsuzsának van igaza, aki azt tartja, hogy nem azért lesz népszerű a mediáció, mert az embereket meghatja a békítés szépsége, hanem azért, mert rájönnek, hogy ez az út sokkal gyorsabban vezet célhoz.