Szenvedélycsillapítás egy könyvtárszobában

A Nyírő Gyula Kórház igazgatósági épületében, homályos folyosókon bolyongva találjuk meg az Országos Addiktológiai Intézetet (OAI): szűk helyiségben, papírdobozokból rögtönzött íróasztalokon dolgoznak a munkatársak, plafonig érő stócokban állnak a könyvek és a számítógépek. Leülni sincs hely. Sineger Eleonóra igazgató, a Magyar Addiktológiai Társaság elnöke elmegy kölcsönkérni egy kulcsot, hogy egy másik helyiségben beszélgethessünk. A folyosókon gyűrött arcú betegek ácsorognak.
Az intézmény a központi gondozóval együtt a tavaly decemberi kilakoltatásig a Hattyúházban, nyolcszáz négyzetméteren működött, tanácsteremmel, konyhával, kulturált betegváróval, csoportszobákkal – minden orvos és pszichológus külön szobában dolgozhatott, ami ma minimális feltétel. Nemzetközi küldöttségeket fogadhattak, hiszen külföldi programok honosítását is végzi az 1986 óta létező intézet, amely a tényleges szakorvosi ellátás mellett különféle drogmegelőzési és rehabilitációs programok kidolgozását, megvalósítását szervezi és irányítja.
Az addiktológusok tevékenységi köre az alkohol-, dohány-, drog- és játékszenvedélyek rabjaira, valamint a magatartási függőségektől szenvedő betegekre terjed ki. Különösen az alkohol- és a drogfüggés öltött sosem látott méreteket napjainkra, új morbus hungaricusnak számít. Arra, hogy az addiktológusok a könyvtárban betegeket kezeljenek, nem kaphatnak ÁNTSZ-engedélyt, pedig a betegek ragaszkodnak az orvosaikhoz, az ország teljes területéről jönnek segítségért. A decemberi kormányintézkedés óta sok beteg visszaesett, többeket kórházba kellett fektetni, ami jóval költségesebb, mint a járóbeteg-gondozás.
– Ma már beérnénk háromszázötven-négyszáz négyzetméterrel is, de úgy tűnik, ezt az állapotot akarják konzerválni. Sokféle ígéretet kaptunk, de egyetlen lépés sem történt. Az az érzésünk, hogy az egészségügyi kormányzat a kifárasztásunkra játszik. Talán azt akarják, hogy hagyjuk el a pályát. A munkatársaink – többen közülük komoly tudományos fokozattal bírnak – lelkesedésből végzik a munkájukat, hiszen ez a legrosszabban finanszírozott szakma.
Az addiktológiának egyébként voltak fekvőbetegosztályai, de ezeket az utóbbi években a pszichiátriai lobbi megszüntette. Az addiktológus szerint a pszichiátriai szakma pillanatnyilag ellenérdekelt, egyesek szerint olyan jó gyógyszereik vannak, amelyekkel még a skizofrén betegeket is „lábon” lehet kezelni.
– A kórházi ágyakon már mind kevesebb pszichiátriai problémával rendelkező egyén fekszik, ezért szenvedélybetegekkel töltik meg az osztályokat, akiket viszont – költséghatékonyság végett – nyolc-tíz nap múlva, gyógyszerrel teletömve, egy zárójelentéssel elküldenek. Ezért mind több ember válik politoxikománná, olyan szenvedélybeteggé, aki felváltva használja a tudatmódosító szereket.
Az OAI és az Országos Pszichiátriai és Neurológiai Intézet (OPNI) között a mai napig is tart a szétválás folyamata. Decemberben már Veér András volt az OPNI miniszteri biztosa. A pszichiáter, aki előzőleg hosszú ideig az OPNI igazgatójaként tevékenykedett, együtt kezelte a két intézet bevételeit. Sineger Eleonóra szerint Veér az addiktológiai intézet teljes bevételét az OPNI háromszázötvenmilliós költségvetési hiányának enyhítésére fordította – amely hiány az ő regnálása alatt keletkezett.
– Azért kellett eljönnünk a Hattyúházból, mert Veér András azt állította: az OPNI fizette a mi bérleti díjunkat, s ez okozta a pszichiátriai intézet csődjét. Papíron valóban az OPNI bérelte a helyiséget, de mi fizettük a költségeket – állítja Sineger Eleonóra.
Már egy barakképülettel is megelégednének a kórház területén, ha azt korszerűsítenék. A minisztérium – ígérete szerint – hárommillió, az addiktológiai intézet tizenötmillió forintot tudna erre a célra biztosítani.
Sineger Eleonóra, aki a „füves vasárnapon” békés ellentüntetést szervezett a József nádor térre, úgy tudja, most már őt is el akarják távolítani – megírták a felmondását, de dátum még nincs rajta. Ő ugyanis – eltérően a baloldali törekvéstől – a megelőzésben, a korai kezelésbe vételben, a teljes rehabilitációban látja a megoldást, s ha ezekre már nincs lehetőség, akkor jöhet az ártalomcsökkentés. Helyettesítőszert adni a legolcsóbb és legegyszerűbb megoldás, de ez az addiktológus szerint a betegről való lemondást jelenti. Ennek ellenére a liberális szemlélet az ártalomcsökkentéssel kezdi, s ez sokban hozzájárult ahhoz, hogy tranzitországból a drogkereskedelem célországa lettünk.
– Amikor valakin másként már nem lehet segíteni, valóban szükség van tűcsereprogramra, belövőszobákra, metadonkúrára. Én viszont minden betegnek esélyt szeretnék adni arra, hogy meggyógyuljon. Ha egy gyerek kallódni kezd, és előbb-utóbb úgynevezett drogkereső magatartásban jelennek meg a lelki problémái, akkor fontos, hogy idejében találkozhasson hatékony megelőző-felvilágosító programokkal és alternatívákkal, közösségi programokkal. Ez rengeteg energiát, időt és pénzt igényel, de megéri, mert emberi életekről, sorsokról van szó.
Sineger Eleonóra úgy véli, ha egy embert visszanyerünk a társadalom számára, értéket fog termelni. A szenvedélybetegek többsége nagyon érzékeny, de tehetséges ember, aki gyógyulása után sokszoros teljesítményre lesz képes – az addiktológus szakorvosok naponta találkoznak ilyen esetekkel. A fentiekkel kapcsolatban szerettük volna az Egészségügyi, Szociális és Családügyi Minisztérium álláspontját, elképzeléseit ismertetni. Miután személyes beszélgetésre nem kaptunk lehetőséget, a következő kérdéseket juttattuk el a sajtóosztály által megnevezett illetékesnek: Mi indította az egészségügyi kormányzatot, hogy kiköltöztesse a Hattyúházból, és a Nyírő Gyula Kórház igazgatósági épületének könyvtárában helyezze el az Országos Addiktológiai Intézetet? Terveznek-e konkrét lépéseket a helyzet megoldása érdekében, pontosan mikor, és pontosan mit? Elégedettek-e az addiktológiai intézet jelenlegi működésével? Tervezik-e az intézményvezető leváltását? Ha igen, kit jelölnének ki a helyére?
A minisztérium ígért választ, de azt a mai napig nem kaptuk meg.