Szoktatásügy

A miniszterelnök teljes mellszélességgel kiállt a szoktatásügyi miniszter mellett – röpítették világgá a hírügynökségek. Alapos utánajárással ugyanis kiderült: a világon semmi nem történt, amiért meneszteni kellene. Pedig a szoktatásügyi mininisztériumban mostanság sűrűn hullottak a fejek: egyes rosszindulatú beállítások szerint a megvesztegethetőség, az állam tudatos anyagi megkárosítása és a szakmai alkalmatlanság ülte torát. Miniszteri emberek előbb előkészítettek bizonyos pályázatokat, majd meglepetésre megnyerték azokat; szigorúan szakmai jellegű kéjutazásokon vettek részt; az eredetileg állami takarékosságot célzó közbeszerzéseket pedig akkora hozzáértéssel bonyolították, hogy a megszerzett áru másfélszer annyiba került, mint a sarki boltban.
Vajon miként zajlik egy ilyen tisztázó tárgyalás a kormányzat berkeiben? A szoktatásügyi miniszter áll a szőnyeg szélén, előveszi híres barikatekintetét, s rövid úton meggyőzi a feddhetetlenségi ügyekben elismert döntőbírónak számító kormányfőt: olyan ártatlan, mint egy ma született számvevőszéki jelentés. A miniszterelnök megkönnyebbülten hallgatja a töredelmes beismerő vallomást, s mivel az eurohaza felvirágoztatásának fennkölt ügye ezerfelé szólítja, nem tesz fel további kukacoskodó kérdéseket audenciára rendelt beosztottjának. Nem firtatja, hogy ha a szoktatásügyi tárcánál jószerivel minden vezető korrupt, akkor a minisztérium feje miként tudta megőrizni morális érinthetetlenségét; s azt sem piszkálgatja, hogy ha a tárcavezető egyáltalán nem tudott a közbeszerzési eljárás fátyla mögé rejtett nyilvánvaló vircsaftról, az nem veti-e fel totális alkalmatlanságát e felelősségteljes feladatra. (Nem izgatja az sem, tényleg annyira kiürült-e a miniszter pártjának kaszszája, hogy félve vágnak neki az európai választásoknak.)
Egy pillanatra átsuhan a kormányfő agyán, hogy megbocsátani jó – különösen az ártatlanoknak. Lám, a koalíciós partner (amely a szoktatásügyi minisztert adja) neki is milyen nagyvonalúan megbocsátott egy esztendeje, mikor szigorúan titkos múltját kiteregette a galád, szigorúan nyilvános ellenzéki sajtó – s természetesen akkor ő is éppolyan ártatlan volt, mint egy húsz éve született bizalmas pártállami jelentés. Majd azt mondjuk, hogy most is a galád ellenzéki sajtó rágalmairól van szó, amely így akarja megtorpedózni a szoktatásügyi reform világraszóló sikerét – egyezik meg a szajkózandó formulában a két jeles férfiú, ám miután becsukódik a párnás ajtó, a kormányfő még belefirkantja kockás jegyzetfüzetébe: pénzügyminiszternek szólni, szoktatásügynek nadrágszíjhúzás, annál kevesebbet tudnak ellopni.
A szoktatásügyi miniszter eközben visszaér a saját minisztériumába, ellágyultan megsimogatja székét, s megállapítja: minden kétséget kizáróan még megvan. Belelapoz a kivonatolt sajtójelentésekbe, s megüti tekintetét egy édes, egzotikus szó: Mexikó. Valahogy ismerősnek tűnik! Rémlik, hogy mintha rendeztek volna ott olimpiát is… Kicsit ejtőzik, átfutja a monitoron az internetes top 100-as listát, aztán beszólítja a titkárnőjét. A titkárnő asszociál: „De hát nemrég a főnök úr is volt Mexikóban! Tudja, az a cég fizette a repülőutat a közép-amerikai szoktatásügy tanulmányozására, amelyik azt a tenderünket is nyeri!” Ez az! – üt a homlokára a miniszter. Ez volt az az ország, ahol olyan finomak a koktélok!
Később persze azért dolgozni is kell valamicskét. Sorra jönnek a szoktatók és a szoktatottak, s igen korszerűtlenül az a rögeszméjük, hogy szoktatni és szoktatódni akarnak. Ráadásul oly módon, hogy a szoktatási aktusok normatívak, azaz egymással összemérhetőek legyenek! Első látásra is nyilvánvaló, hogy ez diszkriminatív szemlélet, amely alapjaiban sérti az emberi jogokat: ez az összehasonlítósdi, ez az elavult közösségi minőségbiztosítás gúzsba köti az egyént, gátolja a korlátlan önmegvalósítás parancsát. Amellett nem is praktikus: lám, a miniszter sem dolgozott soha a szoktatásügyben, mégis milyen jó süppedős széke van…
Az új évezred, az új világrend annyiban mindenképpen új, hogy szemberöhögi a régit. Mit nekünk megkövesült szabályrendszer, íratlan törvény, pohos alkotmány, avíttas tízparancsolat! Nem érti az idők szavát, aki naivan azt gondolja: a cselekedeteknek következményeik vannak, a bűn pedig bűnhődést von maga után. Ebben a szép új posztmodern politikai érában nem elég, hogy nem kell tisztességesnek lenni – nem is kell annak látszani. Egy állítólag a közösséget szolgáló politikus kormányzati karrierjét, megítélését nem teljesítménye, erkölcse és feddhetetlensége befolyásolja, hanem az a zsaroló pozíció, amelyet a koalíciókötési kényszer, a választási matematika kölcsönöz neki. Régi, letűnt korokban a nem elég szilárd, porlékony építőelemet akkor is eltávolították a konstrukcióból, ha emiatt az egész épületet le kellett bontani és újrafalazni. Mostanában az épület egysége és változatlansága mindennél előbbre való lett: a beteg alkotórész garantáltan megmenekülhet. Saját téglát még csak-csak kicserélünk, koalíciós téglát semmi esetre sem. Majd jönnek kipróbált építészetkritikusaink, és megmagyarázzák, hogy miért így szép a ház. Baj csak akkor van, ha mindezek ellenére az építmény a fejünkre omlik, s mindannyiunkat maga alá temet.
Jobb, ha szoktatjuk magunkat a gondolathoz.