Térerő

Moszkva tér: a szociológusok paradicsoma, pokolbugyor a metropolisban, periféria a város közepén. Hatalmasra duzzadt a munkát kolduló tömeg: hajnalonként több százan állnak az óra körül, kiszolgáltatottan és alig reménykedve. Többségük aztán kereset nélkül lézengi át a napot.

Tud valami melót, főnök? A főnök most én vagyok, hunyorgok a napsütésben. A betonkatlanban fél hatkor már pezseg az élet, a virágos nejlonruhába öltözött nénikék a villamosmegálló korlátjához sorakoznak, kirakják a friss, még hűvös és jó illatú retket, petrezselymet, tulipánt, aggódva pislognak a forgalmi iroda felé, mert, mint egyikük mondja, „onnan szok jönni a rendőr”. Az út túloldalán, a máltaiak étel- és ruhaosztó állomása előtt már legalább ötvenméteres a néma sor, elhaladtában megcsapja az ember orrát a vizelet-, dohány-, izzadságszag és egyéb kipárolgások markáns elegye, a „hajléktalanszag”. A Moszkva tér hagyományosan a lecsúszottak, narkósok, zugárusok, csavargók és munkanélküliek élettere. Mire a nap kiragyog a toronyházak mögül, több száz munkanélküli várakozik a metróállomás és a bódésor között, lassan kavargó csapatokban. Napszítt arcú, reklámszatyros férfiak lépnek hozzám, amint megállok egy percre. Pillanatok alatt négyen vannak, aztán öten, hatan, és már egy tucat, majd még több; egyikük futva jön az újságos felől.
– Nem tudok munkát adni – ismételgetem.
Erdélyből jöttek, magyarok ők is, mondják.
– Vendégmunkások vagyunk, mesteremberek. Két-háromezer forintért eljövünk.
– Ezeröt – lép közelebb egy magas, széles vállú férfi. – Zsákolok, kertet nyírok, gödröt ások, amit akar. Ezeröt, plusz ebéd, tíz órát dolgozom.
Bizonytalanul nézek rá.
– Nem lopok, főnök, haljak meg.
Már a hátam mögött is állnak. Mit akarnak ezek a hátam mögött?
– Mutassad csak a magnódat! – mondja a magas férfi. – Csak megnézem, egy pillanatra add ide – és kinyújtja barna kezét, markolásra álló ujjakkal. Mariska, ez áll a kézfején tetovált betűkkel. Érzem, hogy valaki meglöki a táskámat, magam elé húzom.
– Valami kis kaját adjál. Egy ezrest, mert nyilatkoztunk.
Molett, melegítős nő közeledik, odaengedik elém. Az alkohol meg a bandázás előtt talán nem volt csúnya. Bal szemétől az álláig fehér heg húzódik. Adjak valami munkát, mondja ő is, és mosolyogni próbál.
– Elmenj mán innét, mer’ a szádat széccsapom, szokáresz! – szól rá a magas férfi, a nő valamit visszasziszeg. Gyorsan kitolakszom a körből.
Soltvadkert, légy szíves, szólít meg odébb egy ember. Soltvadkert? Busz, mondja. Haza. Ott lakik? Soltvadkerten, mondja, ott. Nem találok. Metró, felelem, és mutatok az állomás épületére, innen Deák tér, érti, aztán Népliget, Nép-li-get, buszmegálló. Nincs pénz, rázza a fejét, nincs jegy. Autóddal, légy szíves. Kínosan vigyorgok, úgy megyek arrébb.
Ötven körüli férfi áll magában, a térdei közé fogott szatyorból simítóléc és egy fándlinyél áll ki. A múlt héten, meséli, egyáltalán nem volt munkája. Törökbálinton lakik, ott a háza, családja. Kérdem, miért nem dolgozik cégnél. Nem jött össze, feleli, meg nem is éri meg. A cégek is jobban szeretnek feketén dolgoztatni, aztán ha az ember megiszik egy sört, szó nélkül kirúgják. Elhallgat, gondolkozik, aztán hirtelen nagyot köp maga elé.
– A románok elvitetik magukat pár rongyos ezresért, aztán csak jönnek-mennek egész nap, ki kell javítani utánuk mindent, mert nem értenek semmihez se. Meg az ukránok, uram. Ezért nem jut munka a magyar embernek. Én igazi kőműves vagyok, de ezek kiadják magukat mindennek. Itt még nőgyógyászt is talál, aki azt keres.
– Maga mennyiért dolgozik?
– Napi nyolcezer alatt nem megyek el. Olyan isten nincs. Ideutaztam Törökbálintról, oda-vissza nyolcszáz forint csak a busz. És akkor még nem ettem, nem vettem egy doboz cigarettát, nem ittam egy sört – terpeszbe áll, megtámaszkodik a simítólécen, mintha attól félne, a betonplacc leveti magáról.
A virágvályú túloldalán dzsoggingos férfi. Azt meséli, néhány éve még vállalkozó volt, innen, a térről szedte az embereket. Aztán valaki feljelentette adócsalásért. Odalett a háza, kocsija. Inni kezdett, majd automatázni. Most itt áll, várja, hogy vigyék. Gyorsan beszél, szájából pálinkaszag árad.
– Még nincs vége – mondja csillogó szemmel. – Megcsinálom az okosságot, az tuti. Kis dolgokban kell kezdeni. Kivakarom én magam innét. – Tettre készen körülnéz, majd kibányászik a melegítője zsebéből egy görbe cigarettát. – Észnél kell lenni, leszek én még nagyfőnök – mondja.
Fölrebbennek a bámészkodók: egy piros mellényes, szőke, aranyláncos férfi érkezik a térre, megáll, gusztálgatja az embereket. Hozzátolakszanak, vállukkal taszigálják egymást. Mire odaérek, hárman már elkeltek. Kocsifeljárót kell betonozni. Arról vitatkoznak, mikor fizessen a vállalkozó; a szőke azzal érvel, minden munkát akkor fizetnek ki, ha elkészült; a melósok azt magyarázzák, pénz nélkül dolgozni se lehet, legalább valamennyit adjon. Végül megállapodnak: három nap alatt kell végezniük, minden este kapnak egy kis kajapénzt, a harmadik napon meg a teljes összeget.
– A rafkósabb vállalkozó vesz egy újságot, olvasgat, sétálgat, pislog ide-oda, keresi a szimpatikusabb embereket – magyarázza az egyik trafikos, aki régi tanúja az itteni ügyleteknek, s maga is innen fogadott embert az építkezéséhez.
– Nem kell kigyúrtnak lenni, alacsonyat is elvisznek, vékonyat is. Azok többet bírnak, mint az izompacsirták. Sokszor az ember állását, háta hajlását nézik. Kubikoláshoz, hordáshoz olyan kell, amelyiknek csapott a válla és befelé hajlik a gerince, az sokat bír. A görbe hátú csak hajolgatni, falat rakni jó.
– Hányszor megtörténik, hogy egyáltalán nem fizetnek! – mondja egy alacsony, őszes, bőrsapkás ember. – A kollégámmal egyszer ketten dolgoztunk, hétvégi házat kellett építeni. Végül azt mondták, nincsen pénz. Mondtuk, akkor nem megyünk el. Ránk küldték a kutyákat. Futnunk kellett, még örültünk, hogy nem téptek meg. Azt kiabálták utánunk, vissza ne jöjjünk, mert rendőrt hívnak. Ők hívnak rendőrt. Másfél hónapig dolgoztunk nekik.
– Velem is megcsinálta egy gádzsó, de még egyszer meglátom, kiontom a belit – veti oda egy kétlépésnyire álló, gyufaszálat rágó ember.
A bőrsapkást Károlynak hívják, ő az egyetlen, aki bemutatkozik, a többi félti a nevét. Károly Marosvásárhelyen élt a családjával, de tizennégy évvel ezelőtt az asszony valamiért elzavarta, s akkor átjött Magyarországra. Azóta jár a térre. Ismer mindent és mindenkit. Azt mondja, az idén összesen hét napot dolgozott. Ács. Nem iszik, nem dohányzik. Bármilyen tetőszerkezetet elkészít. Kéri, hirdessem az újságban. Hétezer forint a napi tarifája, de akárkivel nem megy el dolgozni. Cigány vállalkozóval nem, mert szerinte az nem fizet. Amelyik nagyhangú, azzal azért nem, mert vele ne kiabáljon senki. Zuglóban lakik egy idős néninél albérletben. Három hónapja nem fizetett. Ennivalója sem igen van. Hat óra körül kiáll minden áldott nap. Most nyolc óra, és megint semmi, még egy órát ácsorog, pedig tudja, hogy ez a nap is elosont lábujjhegyen, mint a tolvaj, kifosztotta és itt hagyta rengeteg üres, hasznavehetetlen órával.
– Előre le van osztva, kit visznek el, kit nem – mondja keserűen. – Megjelenik egy-egy új arc, rögtön talál munkát. Én meg itt állok. Mindegy, majd csak lesz valahogyan, mert úgy még sose volt, hogy… – nem is mondja végig.