Történelemóra a 301-esben

Megható pillanat volt: tizenéves gyerekek festették a kopjafákat a 301-es parcellában. Kétszáznegyvenhárom kopjafa nyerte vissza régi fényét, s került rá ismét a piros-fehér-zöld szalag. Nagy Imréék június 16-i újratemetéséhez közeledve döntötték el a budapesti Puskás Tivadar Villamos Ipari Szakközépiskola diákjai, hogy megszépítik az egykori „grátisz” parcellát, amelyen nyomot hagyott a kemény tél. Persze kellett az elhatározáshoz Horváth László igazgató is, akinek az irányításával folyt a munka. A festéket kedvezményes áron kapta meg a kőbányai Piktor Rt.-től a Történelmi Igazságtétel Bizottság (TIB), a munkaerő pedig ingyen volt.
Még egy eseményt kötöttek ehhez a naphoz: az új erdélyi emlékmű felállítását. Mostantól egy szürke gránittömb örökre megőrzi annak a huszonhárom embernek a nevét, akit 1956 és 1960 között – a magyar forradalom nyomán – hazaárulás, államellenes összeesküvés, lázítás és bujtogatás, fegyveres felkelés, a társadalmi rend elleni összeesküvés címén ítélt halálra a román kommunista vezetés. A forradalom leverése után egyre-másra szervezték a kirakatpereket. Nemcsak az értelmiségi elit egy részét zárták börtönbe, hanem a hangadó munkásokat, a falvak legjobb gazdáit is. Tizenkét-tizennégy éves kisiskolások is börtönbe kerültek a forradalommal való együttérzés miatt. Sokan kétségbe vonták, hogy az 1956-os magyar forradalom ürügyén az erdélyi magyarság körében kivégzések voltak. Még az erdélyi magyar közvélemény is alig tud valamit arról, hogy a Szoboszlay Aladár magyarpécskai római katolikus plébános nevével fémjelzett perben kétszáz embert tartóztattak le, a bíróság elé állított 57 személy közül tizenegyre mondták ki a halálos ítéletet, s közülük tízet ki is végeztek. Magyarországon szintén keveset tudunk róluk. A Szoboszlay-per vádlottjainak nagy része valóban a legképzettebb értelmiségi elithez tartozott. Több nyelven beszéltek, számottevő életmű áll mögöttük. Letartóztatásuk, elítélésük súlyos érvágás volt az erdélyi magyar értelmiségnek. A perben tizenöt évre ítélt báró Bánffy István szerint a temesvári színházban (micsoda dramaturgiai fogás!) kihirdetett ítéletet követően már 1957. szeptember elsején lemészárolták a halálraítélteket a temessági erdőben. A másik változat szerint az aradi, a harmadik szerint Románia leghírhedtebb börtönében, a föld alatti Zsilava úgynevezett zérós aknájában hajtották végre a kegyetlen ítéleteket. És a hozzátartozók ma sem tudják, hol pihennek szeretteik földi maradványai.
Ezért nagy jelentőségű az a szürke, 40´120 centiméteres gránittömb, amelyet most Stelcz Gyula, a TIB kegyeleti bizottsági elnöke irányításával helyeztek el a 301-es parcellában. Az érmihályfalvai csoport 31 elítéltje közül 1958. december 3-án a szamosújvári börtönben végezték ki a nagy tudású, Bernben tanult Sass Kálmán református lelkészt, az Ér melléke „messiását”, aki 1944 őszén megmentette Maléter Pál életét. (1958-ban Maléter hat hónappal korábban került bitófára, mint egykori megmentője.) Ugyanitt végezte – többek között – Hollós István tanár, volt hadbíró százados. A Securitate vallatószobáiban, a börtönben elszenvedett kínzások nyomán, rettenetes körülmények között vesztette életét az úgynevezett ENSZ-memorandum két vádlottja: Kertész Gábor és Nagy József. Egy bizonyos Barbu nevezetű krajovai festő, valamint egy Cenat nevű román elítélt többször is hangoztatta: perújrafelvétel esetén bármikor tanúskodnak arról, hogy az előbb említett két vádlottat a legkegyetlenebb kínzásokkal tették el láb alól, és még éltek, amikor valósággal feldarabolták őket.
A csíkszentdomokosi születésű Bíró Károlyt a Duna menti gulágok egyik körzetében 1963 júliusában szökés közben lőtték agyon.
A magyar forradalom és szabadságharc híreit az erdélyi magyarság közvetítette a románság és a szászok számára. Néhány napig valóban a román–magyar megbékélés felemelő tanújeleit láthatták Temesvár, Brassó, Bukarest és Jászvásár lakói. 1956. október 30-án a temesvári diáktüntetésen több ezren vettek részt. A jelképes 12 pontban megfogalmazott követelések, a háromezer letartóztatott, a zömmel román anyanyelvű egyetemi hallgatók szolidaritása a magyar forradalommal önmagában jelzi: milyen erős volt azokban a napokban a magyarsággal való együttérzés. Sajnos azonban Erdély elrablásának rémképével sikerült megtéveszteni a szolidárisok egy részét is.
A negyven évvel ezelőtti börtönviszonyokról, a zsúfoltságról árulkodik, hogy a letartóztatottak a fentebb már szóba hozott Bánffy Istvánnal szerettek együtt aludni, mert este lekapcsolta a műlábát (amelyet éppen úgy bilincsbe vertek, mint az ép lábát!), mert így jobban elfértek az amúgy is keskeny és kényelmetlen priccsen. A romániai magyar irodalom történetéhez tartozik, hogy Páskándi Géza és Páll Lajos egy ágyban aludtak, és kiszabadulásuk után joggal dedikálhatták ekképpen köteteiket egymásnak: „Legjobb ágyasomnak szeretettel…”
A bűnvádi eljárások, periratok arról árulkodnak, hogy csak a marosvásárhelyi bíróságon ötszáztizennégy személy ellen hoztak ítéletet. Itt ítélték el – többek között – az Erdélyi Magyar Ifjak Szövetsége hetvenöt, a Palotás-csoport huszonnégy, a Székely Ifjak Társasága kilenc tagját és a csíkszeredai mezőgazdasági szakközépiskola huszonegy román anyanyelvű tanulóját. Ezeken a tárgyalásokon a mellényszabóból gyorstalpalással hadbíró őrnaggyá előléptetett Macskássi Pál elnökölt, aki szadista kéjjel osztogatta a súlyosabbnál súlyosabb büntetéseket. A visszaemlékezések szerint több mint nyolcvan személyre mondta ki a halálos ítéletet. Micsoda cinizmus, hogy a kolozsvári halotti jelentésekben egyebek mellett ez olvasható: „A jóságos és emberszerető férj, szomszéd, igaz barát…”
A Mária Terézia idején épült szamosújvári börtön föld alatti kazamatáiban, abban a cellában, ahol még Rózsa Sándor raboskodott, hihetetlen körülmények között töltöttek nehéz hónapokat az ötvenhatosok. Az egykori kivégzőhelyet azóta többször átfestették, újravakolták, kimeszelték, hogy a vérnyomokat eltüntessék. Itt végezték ki Sass Kálmánt, Hollós Istvánt és Szígyártó Domokost (mindhármójuk neve szintén olvasható a 301-es most átadott gránittömbjén), román és szász halálra ítélt társaikkal együtt. A közeli temetőben márványtábla jelzi: hányan haltak meg és szenvedtek nehéz börtönéveket a kommunista diktatúra negyvenöt éve alatt.
Álltak a Puskás Tivadar Villamos Ipari Szakközépiskola diákjai a szürke gránittömb előtt, és talán Antoine de Saint-Exupéryre gondoltak, aki szerint „egyetlen esemény felébreszthet bennünk egy számunkra ismeretlen valakit; élni annyit jelent, mint lépésről lépésre megszületni”.
A kopjafák festegetése közben valaki megszülethetett bennük.