Út az antibolsevizmustól Auschwitzig

„Azoknak, akik azt mondják, hogy kétségbe vonom Auschwitz egyediségét, azt ajánlom, hogy lapozzák fel A fasizmus korszaka című könyvemet, amelyben nemcsak megállapítottam, hanem be is bizonyítottam ezt az egyediséget” – jelentette ki lapunknak adott interjújában Ernst Nolte történészprofesszor. A totalitarizmuskutatás egyik legnagyobb hírű alakja, az úgynevezett németországi történészvita kirobbantója A fasizmus korszaka című könyvének bemutatójára érkezett Budapestre, a XX. Század Intézet meghívására.

Bemutatkozó előadásában ön azt mondta, hogy A fasizmus korszaka című könyve annak idején provokáció és kísérlet is volt egyben. Mit értett ezalatt?
– Egész pontosan azt mondtam, azoknak az embereknek, akik azt hitték, hogy a fasizmus „hozzájuk tartozik”, és tetszés szerint bánhatnak vele, nos, ezeknek az embereknek provokáció volt, hogy valaki, aki nem az ő csoportjukba tartozik, a fasizmusról ír.
– Kikről beszél, kik ezek az emberek?
– A kommunisták – mindenekelőtt az akkori NDK-ban –, akik azt hitték, hogy úgymond kisajátíthatják maguknak a fasizmus fogalmát. Nyugat-Németországban, a Német Szövetségi Köztársaságban ezt a szemléletet sokan el is fogadták, s azt mondták, aki a fasizmusról beszél, az titokban kommunista. Sokan közülük azonban meggyőződhettek arról, hogy elsősorban egy politikai fogalmat, pontosabban egy teljesen átpolitizált fogalmat kívántam a tudomány számára „használhatóvá” tenni. Ez a könyv, A fasizmus korszaka olyan gondolati teljesítmény volt, amely a nagyon különböző realitások megértésére törekedett, és olyan gondolatrendszert akart kidolgozni, ahol ezek a jelenségek érthetőek lesznek. Ez nem kísérlet volt, hanem kezdet, hiszen összehasonlító fasizmuskutatás addig egyáltalán nem volt.
– A könyvnek A fasizmus korszaka címet adta. Mi határozza meg ennek a korszaknak a határait?
– Annak idején, rögtön az első világháborút követően széles körben elterjedt a marxista korszak-meghatározás. E szerint, ami a világtörténelemben következett, az a proletariátus világforradalma. Ez volt a kommunista tézis. Ezzel szemben az én tézisem az volt, hogy ez a korszak a fasizmus korszaka volt. Ez nem azt jelenti, hogy a fasizmuson kívül nem volt semmi más, hanem hogy ebben a korszakban a fasizmus volt a legújabb, legmeglepőbb jelenség. A kezdetét 1922 elejére tehetjük, az olasz fasiszták római menetelésének idejére és hatalomátvételére, a végét pedig 1945-re, a katonai vereség évére.
– A könyvben három nagy fasiszta mozgalmat elemez: az Action francaise-t, az olasz fasizmust és a nemzetiszocializmust, melyeket korai, normál- és radikálfasizmusnak nevez. Mit takarnak ezek?
– Az Action francaise-t nem lehet a nagy fasiszta mozgalmak közé sorolni, mert soha nem ragadta magához a hatalmat, és itt voltak a leginkább úgynevezett kész eszmék. Ez volt a „korai fasizmus”, amelyben már kezdetlegesen jelen voltak olyan dolgok, amelyek később a többi mozgalomban jobban kialakultak. A „radikálfasizmusban” sok mindent – amelyek a „normálfasizmusban” is egyértelműen felismerhetők – még inkább radikalizáltak. Mussolini például a politikai ellenfeleit kivonta a politikából – politikailag megsemmisítette őket, de többségük tovább élhetett Olaszországban. Ha azonban valaki az ellenségeit úgy semmisíti meg, hogy a fejüket veszi, akkor az már radikalizálódás, s akkor beszélünk „radikálfasizmusról”.
– Mi az, ami alapvetően közös ezekben a mozgalmakban?
– A radikális antimarxizmus. Mindig nagyon hangsúlyoztam az antimarxizmust. És ezt fontosabbnak tartom, mint az antiszemitizmust. Noha antiszemiták is voltak, de például Hitlernél is megmutatkozott, hogy alapvetően a marxista mozgalom volt az, amely nyugtalanságot, elkeseredettséget, dühöt és haragot keltett. Az antibolsevizmus – akárcsak az antimarxizmus – fontosabb, élőbb impulzus volt, mint az antiszemitizmus, amely már évszázadok óta létezett.
– Kritikusai azt vetik az ön szemére, hogy az efféle kijelentéseivel megpróbálja a nemzetiszocialisták bűneit a kommunisták számlájára írni, és a nácik bűneit relativizál-
ja…
– Erre én azt mondom, hogy a másik oldalon lévők, a baloldali értelmiségiek a nemzetiszocializmust már régóta megpróbálják démonizálni. Az abszolút gonoszról beszélnek, magukat pedig az abszolút jónak tartják. Ez egy nagyon kényelmes értelmezés. Az, hogy a nemzetiszocializmust relativizálom, igaz. Nevezetesen nem látok semmi abszolútumot benne, de a vele szemben állókban sem. Az egész emberi történelemben nem látok abszolút dolgokat, hanem azt látom, hogy minden kapcsolatban áll egymással, minden egymásra vonatkozik. Ezt a relativizálást nem vitatom, s azt mondom az abszolutistáknak, hogy nincs igazuk, mert az emberi történelemben nincs abszolútum. Talán a teológiában igen, de nem az emberi történelemben. De amit mindig szuggerálni igyekeznek – nevezetesen, hogy igazat adok a nemzetiszocialistáknak –, az nem igaz. Ha valaki kommunista, akkor azt hiszi, hogy birtokában van az abszolút igazságnak – ma már alig vannak ilyen emberek, de annak idején tömegével voltak –, s akkor minden, ami a nemzetiszocializmusról elhangzik, még ha pozitív is, apológia, védőbeszéd, támadás az abszolút igazság ellen. Természetesen a nemzetiszocializmus a végső stádiumában olyan gonosz és bűnös rezsim volt, hogy a felháborodást, a harcot, az ellenállást vele szemben életben tartja még ma is. Ami azonban érdekelne, miként hiheti valaki, hogy birtokában van az abszolút igazságnak? Egy ilyen felfogás odáig jutott, hogy bizonyos szempontból később roszszabbá vált, mint ami ellen harcolt. Ez az igazi rejtély, amelynek közelébe igyekeztem jutni, de ezt az én ellenfeleim nem veszik tudomásul.
– A nemzetiszocializmus kapcsán mindig felmerül Auschwitz kérdése is. Azt is fel szokták róni önnek, hogy téziseivel kétségbe vonja Auschwitz egyediségét…
– Erre nem tudok mást mondani, csak hogy ezek az emberek vegyék a fáradságot, és lapozzák fel A fasizmus korszaka című könyvemet. Akkor talán maguk is belátják, hogy már sokkal előttük nemcsak hogy megállapítottam, hanem be is bizonyítottam ezt az egyediséget, és elég valószínűtlen, hogy életem végén teljesen az ellenkezőjét vallanám annak, amit az életem elején. Amit valóban vitatni szoktam, az nem Auschwitz egyedisége, hanem egyedülisége. Az, hogy semmivel nem lehet összehasonlítani. Minden összehasonlításból megkülönböztetésnek kell keletkeznie. Minden olyan meghatározásból, amely szerint Auschwitz abszolút és egyedülálló, nem más következik, mint hogy mindenfajta összehasonlítást elutasítanak.
– A fenti kritikák közül nem egy abban az úgynevezett történészvitában hangzott el, amelyet az ön egyik cikke robbantott ki a nyolcvanas években. Mennyire élő még Németországban ez a vita?
– Annyira, hogy akik annak idején részt vettek benne, most azt mondják, hogy megnyerték a „Nolte elleni csatát”. Mennyiségileg mindenképpen győztesek voltak, hiszen körülbelül ezren voltak azzal a hét-nyolc emberrel szemben, akik mellettem álltak ki. Persze meg lehetne kérdezni, hogy mi a helyzet a minőséggel, de ezt a kérdést én már egyáltalán nem akarom feltenni.
– Lehet valamikor záróvonalat húzni, pontot tenni ennek a vitának a végére?
– Van záróvonal a tekintetben, hogy Cézár valódi népbarát volt, vagy teljesen a zsarnoki hajlamai vezérelték? Az ókorral foglalkozó tudományokban még mindig nem tettek pontot ennek a vitának a végére, és ebben az értelemben soha nem is fognak. Abban az esetben viszont, ha az állandó politikai – és politikailag orientált – polémiát be akarják fejezni, és megint azon akarják törni a fejünket, ami a tudomány veleje, nevezetesen, hogy az ember tárgyilagosságra törekszik és munkájához minden bizonyítékot felhasznál, nos, ebben az értelemben a záróvonalat meg kell vonni, és azt hiszem, hogy erre már lehet is reményteli jeleket látni.
***
Ernst Nolte
1923-ban született a Ruhr-vidéki Wittenben. Egyetemistaként mások mellett Heidegger tanítványa is volt. A fasizmus korszaka című művével habilitált Kölnben, 1965-től 1973-ig a marburgi egyetemen, 1973-tól 1991-ig, nyugdíjazásáig a Berlini Szabadegyetemen tanított. Vendégprofesszorként és kutatóként megjárta az Egyesült Államok, Nagy-Britannia, Hollandia és Izrael különböző egyetemeit. Legutolsó publikációi a Francois Furet-vel folytatott levelezése (Feindliche Nähe) és a Historische Existenz című munkája. A híres „történészvitát” a nyolcvanas években Nolte egyik publikációja robbantotta ki, amelyben egyebek között a bolsevizmust a nemzetiszocializmussal vetette össze, Auschwitzot pedig a Gulággal hasonlította. Állításai nagy port vertek fel, és a vitában mások mellett részt vett Jürgen Habermas, Jürgen Kocka, Rudolf Augstein és Thomas Nipperdey.