Úton a művakond

Ebben a hónapban három kutatómisszió indul a vörös bolygó felé. Noha két missziót az amerikai Nemzeti Repülési és Űrkutatási Hivatal (NASA), egyet az Európai Űrkutatási Hivatal (ESA) irányít, a fedélzeti műszerek mindkét oldalon több különböző országbeli kutatóintézetek fejlesztésének eredményei. A legfőbb cél: feltárni, milyen szerepe volt, van a víznek a Marson?

Június 2-án a kazahsztáni Bajkonurból, a szovjet-orosz űrkutatás otthonából indult útnak az ESA első önálló Mars-expedíciója. Az indításhoz és a pályára állításhoz egy orosz Szojuz-Fregatt rakétát használtak fel, s ezzel sikerült a program költségeit 150 millió euró alatt tartani, szemben az európaiak népszerű Ariane–4-es sorozatával, amelynek indítása csak két műholddal lett volna rentábilis. A küldetés egyik legkockázatosabb szakaszát négy próbaindítás előzte meg, ezzel igazolták a hordozórakéta üzembiztosságát. Az óvatosságot a tapasztalat indokolta: 1996-ban egy szintén orosz Proton rakéta harmadik fokozatának kudarca nullázta le a Mars ’96 misszióba fektetett óriási erőfeszítéseket, köztük a fedélzeten lévő ESA-műszereket. Bár a start sikerült, a Föld körüli pályáról nem tudták a Mars felé indítani a rakományt, amelyet aztán a légkörbe süllyesztve elégettek.
Ezért most a szakemberek nem kis izgalommal figyelték a startot, amely igazolta, hogy az előkészítésbe fektetett összegek megtérülnek a nagyobb biztonságban. A Szojuz-Fregatt minden fokozata – köztük az interplanetáris utazást lehetővé tevő – megfelelően működött, s a Mars Express eddig problémamentesen tett meg több mint egymillió kilométert célja felé. A szomszédos bolygót fél év múlva, december 26-án éri el.
A Mars Express azonban nemcsak önálló, a Mars körül pályára álló szerkezet, hanem leszállóegységet is visz magával. A brit irányítás alatt álló Beagle–2 szondát Charles Darwin, az evolúcióelmélet XIX. századi megalkotójának hajója után keresztelték el, talán annak reményében, hogy a név szerencsét hoz. A mindössze 60 kilogrammos egység meglehetősen egyszerű szerkezet: nincs sem fékező-, sem manőverhajtóműve, hanem a Mars Express egyszerűen „elejti” öt nappal a pályára állása előtt. Ez a küldetés legkritikusabb, legtöbbet vitatott pillanata: az alig két kilogrammos, rugós leválasztó- és felpörgetőszerkezettől függ a műhold és a szonda további sorsa. Ha nem válnak el, a 150 millió euróért cserében semmilyen kutatási eredményt sem kaphat az ESA.
A Beagle-t pajzs védi meg a marsi atmoszférába hatolás hőhatásaitól, majd ejtőernyő segítségével fékeződik le. Mivel a becsapódás még így is meglehetősen durva lenne, a felszínhez közelítve felfúvódik egy légzsák, amely elemészti a mozgási energiát. A léggömbök ezután leeresztenek, majd a kutatóegység „lemászik” róluk, és megkezdi munkáját. Többek között egy speciális, 800 grammos művakonddal dolgozik, amely képes kis távolságokra (legfeljebb néhány méterre) egy kábel végén elmászni, hogy ott a talajba fúrja magát.
A küldetés kényes pontja még a kommunikáció, a képek és adatok visszajuttatása a Földre, az ESA németországi irányító központjába. A Beagle–2 apró méretei nem tették lehetővé elégséges teljesítményű eszköz beépítését, így a Mars Expresst mint reléállomást használja majd. Mivel azonban a két felfedezőrobot nem mindig „látja” egymást, elképzelhető, hogy alternatívát is felhasználnak.
Az alternatíva neve Mars Odyssey, amely a NASA Mars Surveyor programja keretében a floridai Cape Canavaralből érkezett a vörös bolygó körüli pályára. A Beagle–2 kommunikációs protokollját úgy alkották meg, hogy kompatibilis legyen a NASA járművével, amely 2002 februárjában kezdte meg a Mars megfigyelését infravörös szenzorjaival, gamma-spektrométerével és sugárzásmérőivel. Az Odyssey távközlési rendszere azonban nem elsődlegesen az európai eszköz kiszolgálására készült: a június 10-én felbocsátott, illetve a 25-én felbocsátandó két amerikai marsjáró adatait továbbítja majd.
Az európai küldetéssel szemben ezek a hatkerekűek a Surveyor program kereteibe illeszkednek, és építenek az aprócska Sojourner marsjáró elsöprő sikerére. A Karl Sagan csillagásznak emléket állító 1997-es misszió eredményein felbuzdulva szállnak le az immár sokkal kifinomultabb hatkerekűek a bolygó felszínének két különböző pontjára. A Kaliforniai Technológiai Intézet hírneves Jet Propulsion Laboratory műhelyének termékei az amerikai műszerek mellett német és dán szenzorokat is szállítanak. A két marsjáró az adatokat egyrészt a már említett Odysseyn, másrészt az 1999 óta a helyszínen tartózkodó Global Surveyoron keresztül küldheti a Földre, de emellett rendelkezik önálló rádiórendszerekkel is. Az utóbbi műhold csodálatos, a NASA honlapjáról naponkénti frissítésben letölthető színes képei mellesleg hozzájárultak a marsjárók leszállási terepének kiválasztásához.
Miközben az emberiség gépi hírnökei az elemekkel és a műszaki kockázatokkal dacolva haladnak céljuk felé, a misszióknak a korra és az amerikai mentalitásra jellemző események adnak furcsa hátteret. Szép hagyományokat követve ugyanis indítás előtt nevet adtak a két marsjárónak, méghozzá gyerekek pályázatai alapján. A nyertes ezúttal a kilencéves, Szibériában született Sofi Collins, akit korábban egy amerikai házaspár fogadott örökbe. „Árvaházban éltem – írja –, sötétség, hideg és magány vett körül. Éjszakánként a csillogó égboltot figyeltem, és ettől jobban éreztem magam. Arról álmodtam, hogy bárcsak ott repülhetnék. Amerikában minden álmomat megvalósíthatom. Köszönet a szellemiségért és a lehetőségért!” A NASA ezeken a szavakon felbuzdulva nevezte el a két automata járművet Spiritnek, illetve Opportunitynek. Januárban, amikor a vörös bolygóra érkeznek, kiderül, hogy szerencsét hoztak-e a nevek. Az elmúlt évek kudarcai, a Mars Observer, a Mars ’96, a Mars Climatic Orbiter és a Mars Polar Lander elvesztése után ezúttal garantáltan izgalmas eredményt várhatunk.