Világvége

Sosem tudom, hogyan és mikor kezdődik. Mindig csak akkor veszem észre, amikor már javában tart. Kilépek a kapun este (vagy reggel vagy délben vagy bármikor), és azt látom, hogy míg én dolgoztam (nyugosztam, feredőztem, széles kedvemben voltam), valakik barikádokat emeltek utcahosszat. Hogy kik és mikor, nem tudom.
Erős hangulatú, vibráló fényű napok ezek. Fúj a szél, a pergő vakolat szinte világít a kopott házfalakon, régóta betegeskedő vénemberek reggel felülnek az ágyban, és hetek óta először enni kérnek, az alkonnyal mindig lazacvörösbe fordul az ég alja, és soha nem esik az eső. Az utcákat nagy bajuszú, sötét kalapos férfiak özönlik el, amilyeneket gyerekkorában faluhelyen, lovas kocsik bakján ülve, zöld fatáblás kocsmák bejárata előtt ácsorogva, árokparton fűszálat rágicsálva láthatott az ember. Kivénhedt autók csörömpölnek a lejtőkön, benzinszagú, kék füstöt pöfögnek és lélekvesztő utánfutókat hurcolnak maguk után, melyeken limlom és vashulladék hegyei tornyosulnak. Az ásatag járművek el-eltűnnek, majd újra és újra megjelennek, füstöt okádva bújnak elő a vároldal és a Víziváros szűk utcáiból, tetőcsomagtartóikon és utánfutóikon egyre nőnek az özönvíz előtti hűtőszekrényekből, ódon gáztűzhelyekből és radiátorokból, lemez- és csődarabokból épített bábeli tornyok. Lepakolni, fordulni nincs idő; most kell begyűjteni mindent, amit lehet.
Az öreg budai házak kapualjai előtt roncs- és romhalmazok magasodnak dohos, töredezett utazóládákból, melyekbe valaha gondos kezek illatos, vasalt ingeket pakoltak, pinceszagú sezlonokból és pamlagokból, melyeken egykor verseket, szerelmes leveleket, vörös hasú bankókat, adósleveleket olvastak, sietősen szerelmeskedtek vagy hosszan, ráérősen haldokoltak, a padlás szürke porába kövült vesszőkosarakból, zománcfestékkel százszor átkent kamrapolcokból, régi orvosságosládikákból és szakadt kalapdobozokból, melyekben régóta már csak a visszaválthatatlan, repedezett uborkásüvegek, háború előtti söröspalackok, fényüket vesztett, hoszszú rajnaiak gyűltek, vén konyhaasztalokból, amiket úgy ítéltek száműzetésre, ítéletnapig tartó pincefogságra, hogy le sem húzták róluk a rajzszeggel feltűzött, virágmintával díszített viaszosvászon terítőket, s melyeknek fagombos fiókjaiból ki sem szórták az évtizedek alatt felgyűlt befőttesgumikat, parafa dugókat, celofándarabkákat és ruhaszárító csipeszeket. És lám, a csönd, a halk pinceszivárgás, a nyirkos sötétség évtizedei kiteltek, az ítélet napja elérkezett, megfúvattak felettük a harsonák, itt tornyozódnak most mind, lesántult virágállványok, ódivatú, támlás ágyak, kibelezett televíziók és rádiók, papírzsákokba gyűrt, penészes rongyok, melyek valaha tán féltve óvott, kézzel mosott, illatosított ruhák voltak, papundeklidobozokba gyűjtögetett papirosok, számlák, üzenőcédulák, irkafüzetek, receptek, régi levelek, köztük tán azok a szerelmes levelek is, melyeket lila tintával írt egy régi vágású úr, s melyeket ama megfakult, pinceszagú pamlagon olvasgatott valaha egy rég elfeledett szépasszony.
Mintha idegen városban járnék. A megszokott arcok eltűntek, ismeretlen élet pezsdül a romhegyek oldalán. Mindenütt kísérteties zörömbölés, reszelés, fűrészelés; a nagyobb barikádokon egyszerre többen is dolgoznak. Innen is, onnan is serény kopácsolás, méla kolompolás hallik. Csikorgás karistol végig a gerincemen, távolabb mint engedetlen barmot, súlyos fürdőkádat toszigálnak egy roskatag furgon felé a napbarnított, bajuszos emberek. A kibányászott komolyabb értékek – egy-egy düledező éjjeliszekrény, öreg fotel, hosszú karnis, vakult tükör, a rokkant háztartási gépek – ott sorjáznak a járda, a falak mentén: tarka szoknyás, terebélyes asszonyságok mint cerberusok őrzik őket. Szotyolát köpködve, tökmagot recsegtetve, türelmesen várakoznak, míg csörömpölő, ziháló autóikkal meg nem jelennek a férfiak. A csatornák, aluljárók, szeméttárolók lakói is itt vannak – az elfüggönyzött tekintetű, szelíd, tétova piások meg a kíméletlenek, a céltudatos, szemtelen hiénák s a közönyösek, a kőkori torzonborzak is –, tépik, cibálják a koncot, morognak, huzakodnak, rágódnak a maradékon: darabka ólomcsövön, tenyérnyi rézlemezen, tekercsnyi bronzhuzalon.
Nincs a mindenségben hézag. Nincs rés, nincs kihasználatlan tér. Nincs fölösleg. Nincs véletlen. Ahogy a hangyatojás után kotozó tyúk rugdal, kapirgál a bolyban, olyan lendülettel, szakértelemmel dúlják, piszkálják, válogatják szét a szorgoskodók a dohos pincék és fullasztó padlások ezernyi kincsét, vackát, limlomát. Két nap, két éjjel tart a bolondünnep. A harmadik nap délutánján alábbhagy az éktelen csörgés, csörömpölés, rikoltozás, és mire a város kialvatlan, nagy szeme, a vöröslő nap a háztetők mögé alábukik, a kacat hegyei szétterülnek a járdákon, a hajdani élet maradékai felismerhetetlen törmelékké, szemétté lesznek. Az utolsó éjszakán már újra csönd honol az utcákon, egy-egy óvatos menyét surran a parkoló autók alatt, s a lámpák sárga fényében moccanatlanul ázik a lom. Későre jár, éjfélt kongat valamelyik vízivárosi templom tornyában az óra, ballagok hazafelé, s minden alkalommal megpillantom, csodálkozva bámulom őt, aki egy távoli, szétdúlt barikád romjainak közepén ül, kényelmesen hátradűlve olvasgat egy szakadozott fotelban, örökké egyedül, de soha nem magányosan.
Másnap reggel, mikor az utcára lépek, már túl vagyunk az ítéleten, csak itt-ott egy-egy kopott tonettszék árválkodik a homályos kapu alatt. Félretették, hátha előkerül a hiányzó lába. Vagy csak nem fért már a hegyibe. – Tedd félre! Majd a következő fordulóban! Visszajövünk érte! – De nem jöttek vissza, s a háromlábú szék úgy áll, mint egy magára hagyott öreg.