A díszvendég

Észrevettem a vonaton, hogy otthon felejtettem a Haraszty István szobrászművész által adományozott „Édeske és a hétköznapi emberek becsületrendjét”, két pici mágneses kockát. Nagyon babonás vagyok, sajnos.
Irány a mentesítő, adta ki Janó (egykori szegedi szabóm, későbbi pesti bérlőm) a parancsot, amint a vonat elindult. A büfékocsiban ismerték már őkelmét, mint a rossz pénzt. Rengeteget utazott, nem csak ezen a vonalon. Épp ezért azonnal adtak egy csészealjat is, hamutálnak. Persze hogy tilos volt dohányozni. Janó még nem ivott, de úgy hangoskodott, mintha már ivott volna. Néztem a kiégett Alföldet, s azon merengtem, vajon hány év aszály kell ahhoz, hogy rájöjjenek: szárazságtűrő növényeket kell termeszteni, és/vagy öntözni.
És akkor megjelent a büfékocsiban Melocco Miklós, egy másik szobrászóriás, kedves, hajdani kosaras feleségével. Miklós leült közénk, mert szeretett volna elszívni egy cigarettát. Valahogy szóba került Thomas Mann megjegyzése Lukács Györgyről. Én is elmondtam egy adomát az öregről meg Déryről.
Felbukkant a kalauz, és mivel már figyelmeztetett egyszer bennünket, ezerötszáz forintra megbüntetett. Két csikkért, mert a többit a szemetesbe dobtam. Megfizettem a bírságot.
„Akár vissza is fordulhatnánk – mondta Janó. – Ilyen színvonalú társalgásban már nem lesz részünk.” „De hát a könyv, Janó, a könyv!” – mondtam. „Jó, jó, tudom. Díszvendég vagy, mi a fene. Dedikálnod kell.”
A könyv, amelynek címe „Jaj, ha Anyám látna!…”, a szegedi öreg rockerek sorskatalógusa, főleg persze a zenészeké meg a kocsmába járóké. De a kisiparosok, bolondok, balhés srácok, sittesek, szinte mindenki benne volt, aki a színesebb figurák közé tartozott a hatvanas években.
Mi már a hatvanas években a hatvanas évek zenéjét játszottuk, jegyezte meg az egyik muzsikus a könyvben. A szerzők: alacsony személyem, Nagy Bandó András és Kelemen István. Egy szegedi író, egy humorista és egy dobos visszanéz – állt még a címlapon hármunk karikatúrája mellett.
A valóság az, hogy a könyv kilencven százalékát Kelemen Pista, a dobos írta. Nehéz ilyet kimondani, de barátja, Boncz Géza halála felszabadította a benne szunnyadó írót. Ráadásul magnó- és fotómemóriája van. Mindenkire emlékezett és mindenkit ismert. Ebből a könyvből idézgetnék néhány kedvcsináló történetet, poént, kicsit megmutatva a szegedi humort is, amelynek bizonyos részei nem tűrik a nyomdafestéket.
Először Bandó előszavából:
„Valamiért csuda jól érezted magad. Nem volt autód, kopott farmerben jártál, egy öreg bringán, ,vázon' vitted a csajt Alsóvárosra, olcsó siller bort ittál, Munkás cigit szívtál, hordtad a Béke Tanszékről (ez egy bisztró neve volt) az ebédet, szemtelenül vigyorogtál a jagellók (zsaruk) pofájába, Jugóból hordtad szatyorban a rumpuncsot, huszonnégy hónapot lehúztál a seregben. Táncoltad a rock and rollt, csak úgy szegediesen, vidéki koreográfiával a Szakiban, és sokat lógtál a tuján, mert nem volt lóvéd. De a haverod szemébe tudtál nézni, szeretted a tanáraidat kis kivétellel, és egy-egy vakot is átvezettél a zebrán…”
„Tüszkő, gumiragasztó, ólagumi, finompenge” – gajdolta a Mars téri piac sarkán Szúnyogh, a hajléktalan ószeres, emlékszik vissza Kelemen István. Szúnyogh valamikor cirkuszigazgató volt, de a Rákosi-rendszer két vállra fektette, azért a humorát nem veszítette el. A kedvenc viccét szűk körben terjesztette:
Éccő Tatán Rákosi Mátyás királynak érezte magát. És beült négy civil ávóssal egy moziba. A híradó az ő egyik ózdi beszédét mutatta, és a végszónál az egész mozi felállva tapsolt. Ő nem. Ekkor hátulról beszólt egy bányász: „Tapsolj, kopasz, mer’ elvisz az ÁVO!”
Baga, vagyis Bagaméry László újságíró, a hírlapírók, egyetemisták, bohémek, öreg legények kedvenc helyét, a Kishungit (Kis Hungária) siratja, ahol a kevertet 1.70-ért, a kisfröccsöt 1.10-ért, egy korsó sert 2.30-ért adtak. A zóna (kis adag) ételek árai közül néhány: Vesevelő 3.60-ért, pir. máj 4.30-ért került az asztalra. Apropó, asztal: pontosan 64 kisfröccs fért rája, és Józsi bácsi, a pincér sose kérdezte, hogy miért nem egy liter bort rendelünk vízzel. Itt kérdezték meg (vagy talán a színészbüfében) Sityut (Boncz Géza bátyját) egyszer:
„Te, Sityu! Milyen orvos leszel?” „Jó – mondta Sityu Doleviczényi Miklósnak a Kex együttesből. – Én csak a betegekért élek, ők meg halnak értem.”
Kelemen, a dobos, akiről ki sejtette, hogy ilyen írói vénája van, leírja azt a jelenetet is, amely a Hágiban esett meg. Egy profi bokszoló kötözködött Boncz Gézával. „Mi van? Nem mersz fölkelni?” – mondta. „Nem én” – felelte Géza és ültő helyéből egyetlen ütéssel padlóra küldte a hapsit, mivel különben igen békés ember volt.
Kelemen pontosan emlékszik mindenre. Amikor Kisszaniszló Laci elővett egy pisztolyöngyújtót, amelyben pálinka volt, és jót húzott belőle. Emlékszik a néhai Dinyára is (szintén zenész): … aki mindenütt ott volt, mindég elvitte a jó csajt, mindég zenélt, mindég pofozkodott a buli végén, és mindég a legjobb haver volt. Boncz Gézához írt levelét is közli: „Gézu! Este jön a Temesi Feri. Van két jó Roy Rogers farmerja eladó, mög írt éggy szövegöt. Neköm teccik. U. i.: Ja, gyütt még éggy számla a tűzoltóságtul, hogy fizesd ki a poroltó föltöltési díját, amivel a lángoló flambírozott kajáját eloltottad két németnek a Tót vendéglőben. Nem tudhattad, nem lössz-é tűz, nem igaz? Nem sok híja vót!”
Szegedieknek kötelező olvasmány ez a könyv, nem szegedieknek ajánlott (Magánkiadás, ármegjelölés nélkül, szerkesztette Horváth György). Mindezt nem tudtam még, amikor megérkeztem Újszeged legnagyobb szállodájába. Kinn a teraszon vagy húsz pincér várta a vendégeket egy sorban. Engem meg Bandó várt, dedikálandó régi könyveimmel. Kelcsivel megegyeztünk, hogy az italszámlámat a rendezők fizetik. Hárman kiálltunk a pódiumra, bemutatni a könyvet. Taps, aztán belevágtak a zenészek. Igen: a hatvanas évek zenészei játszottak. Kelcsi iszonyatos szervezőmunkával minden évben kétszer újra összehozza a régi bandákat és közönségüket.
Kelcsi további emlékeiből: „Csehók locsolkodó verse: Nem tökölök, öntök!, harsogta, és meglocsolta a Petri Rike (Rozoga) mamáját Krásznájá Moszkvával. Vagy itt van Cetera a Restiben, a szokásos szürke garbójában a tizenharmadik pálinka mellett, és azt motyogja: „Azért szeretök bányató mellett lakni, mert nádirigó füttyre ébredök. Olykor.” Király Imi, a legjobb farmergatya szabó is itt van, a szeme párás, mint a fröccsös pohár. Odasúgja a bátyjának: „Biga, mán mögén elherdáltunk éggy húszast két nap alatt. Ma mindenki a vendégöm a kérón” – recsegte dr. Boros, kitűnő ügyvéd és kitűnő focista. És rendelt nyolc taxit. Amint megjött a négy Volga két Warszawa, két Moszkvics, és a sofőrök is letörölték a sörhabot a szájukról, megszólalt Janó (alias Tájger Dzsonsz) kezében a teli ételhordóval, amelyet két napja várt már az anyukája: „Mögyünk a Hajnal kocsmába, ott a legjobb a kocsonya a bánatos gyomornak!” És mentek.
Emlékszem, volt egy olyan klub is Szegeden, a Móra művház, ahol csakis fehér ing-nyakkendőben lehetett megjelenni. S ahogy a zenészek elmondták Horváth Gyurinak, a szerkesztőnek, bizony vagy ötven nyakkendőt csempésztek ki az utcára, hogy a közönség java is bejöhessen. Ezt például már elfelejtettem. Akárcsak Vági Laci sorozását. Az Angyalok együttes frontembere a következő szövegű orvosi papírral állt elő: „1963-ban a szegedi Korzón fejbe vágták egy sörös üveggel, azóta egyensúlyzavari és látásproblémái vannak.” És ez még igaz is volt! A seregben aztán minden zenész és nem zenész megtanult hazudni, lopni, csalni, lógni – mindazt, ami a hatvanas évek túléléséhez szükséges volt. Kelcsi gyakran réved vissza Boncz Gézi csínytevéseire. A Honvéd téren (amelynek padjain, bokrai közt lehetett a legjobb nemi betegségeket beszerezni), tatarozták a fegyverjavítót, vagyis a bőr- és nemibeteg- gondozót. „Az építkezés ideje alatt a rendelés zavartalanul folyik” – állt a feliraton. De Gézi kijavította: „Az építkezés ideje alatt az ön nemi szerve zavartalanul folyik.” Géza például így randevúzott: „Holnap várlak a Stühmernél, vagy nem, de az biztos.” (A Korzó sarkán egy patinás édességbolt volt.)
Napestig folytathatnám, de lehet, hogy fogom is. Az este záróakkordja volt csak csúnya: többször ki akartak fizettetni velem (a díszvendéggel) egy számlát. Az egyik kontót (amelyet kipengettem volt) oda se adták. Erre tanúim vannak. Egy ügyvéd meg egy jogtanácsos. Kiegyenlítettem még egy számlát, de G. Emánuel, valamilyen főnök, kihívta rám a rendőrséget. Ez volt aztán a hatvanas évek igazi retrója!