A felcser kése

Miután Mádl Ferenc köztársasági elnök aláírta a közoktatási törvénymódosítást, nincs akadálya annak, hogy szeptembertől az új előírások szerint folyjon az élet az iskolákban. Persze önmagában ettől még nem lesz jó a törvény, és akár azoknak is igazuk lehet, akik szerint egyes kitételei ellentétesek az alkotmánnyal.

A pedagógusszakma egyetért abban, hogy Magyar Bálint közoktatási programjának fő elemeit Vekerdy Tamás oktatásfilozófiája sugallta. A Heti Világgazdaságnak adott interjújában a neves gyermekpszichológus is elismeri, hogy bár tevékenyen nem vett részt a módosítások kidolgozásában, sok minden visszaköszön számára a korábban tanulmányokban, könyvekben, női magazinokban közkinccsé tett tanaiból. A Waldorf-iskolák magyarországi meghonosítója, a liberális oktatási modell híve barátságos, gyermekközpontú iskolákat szeretne látni nálunk is. Hasonlóan az angolszász oktatáshoz, amelyben a tanár arra kíváncsi, mit tud, s nem arra, mit nem tud a gyermek, valamint fel tudja zárkóztatni a hátrányból indulókat, nem pedig kilöki őket a rendszerből.
A pszichológus okfejtései valóban kísértetiesen hasonlítanak a közoktatási törvénymódosítás nemrégiben elfogadott elemeihez. Ilyen a diák buktatásának korlátozása, az osztályzás eltörlése az alsó tagozatban, a tanítók munkájának kiterjesztése a felső tagozat első két évfolyamára. Liberális elvek látszanak visszaköszönni a gyermekjogok védelmében is, amelyek titoktartásra kötelezik a tanárt, ha a diákról terhelő információhoz jut, s megtiltanak minden iskolai diszkriminációt. A tetszetős elvek azonban, úgy tűnik, csak paravánként szolgálnak egy lényegében átgondolatlan, ad hoc reformkoncepció előtt. Példaként vehetjük a tanárok titoktartási kötelezettségét előíró passzust. Eszerint a tanár csak a diák, tizennégy év alatti gyermek esetén a szülő engedélyével adhatja tovább a tudomására jutott terhelő tényeket. Ám a törvényben az áll, hogy „a titoktartási kötelezettség nem terjed ki a nevelőtestületi értekezletre, a nevelőtestület tagjainak egymás közti, a gyermek, a tanuló érdekében végzett megbeszélésére.” A tanárok tehát megbeszélhetik egymás között, ha valamelyik diákjuk bajban van vagy veszélybe került, de ehhez már a titoktartási kötelezettséget előíró passzus értelmében a szülőnek nincsen köze. Nem beszélve arról, miféle titok az, amiről egy egész nevelőtestület tud?
Az iskolavezetők és pedagógusok is hiába keresik a passzusok mögött a gyakorlati teendőket, egyelőre csak bizonytalanságot, kérdőjeleket találnak. Barlay Katalin, a Független Pedagógusfórum vezetője nem érti, miért emleget az oktatási miniszter és a miniszterelnök folyton oktatási reformot, amikor csupán egy-egy elemet módosítottak, a rendszer lényege változatlan maradt. Hiperaktívnak minősítette, és javítóvizsgára utalta az év végi osztályzás során az Oktatási Minisztériumot a Pedagógusok Szakszervezete is. Az értékelés szerint a minisztérium magatartása és szorgalma változó, jogalkotása ellentmondásos, foglalkoztatási politikája nemtörődöm. Gazdasági, pénzügyi politikája figyelmetlen. Elmarasztaló véleményt fogalmaztak meg a tárca törvénytervezetével kapcsolatban a szakmai-társadalmi szervezetek is, de a Közoktatási Tanács lesöpörte az asztalról az ellenérveket, és zöld utat adott a minisztérium újító szándékának.
Átgondolatlannak tartja a törvénymódosítási munkát Kerpen Gábor, a Pedagógusok Demokratikus Szakszervezetének (PDSZ) elnöke is, mivel azt egyetlen pedagógiai irányzat uralja. A szervezet, nem a késleltetés, hanem a javítás szándékával, négy kérdést intézett a köztársasági elnökhöz is, hogy ezekkel hívja fel figyelmét az alkotmányossági szempontból is vizsgálandó pontokra. Ezek: a pedagógusok kötelező óraszámon felül egyoldalúan elrendelhető tanóráira vonatkozó előírások, tehát az úgynevezett cselédpasszus, az intézmények önállóságának korlátozása az ötödik-hatodik osztályos pedagógusfoglalkoztatás szempontjából, az önkormányzatok jogának kiterjesztése arra, hogy meghatározzák az induló osztályok számát, valamint az évfolyamismétlésre vonatkozó új szabályozás bevezetése az alsó tagozatban.
A szakszervezeti elnök szerint a törvénymódosításnak kevés olyan pontja van, amelynek ne lenne foglalkoztatáspolitikai kihatása is. Legfontosabb kérdésnek a tanári túlmunka újraszabályozását tekintik. A változtatások nyomán ugyanis a kötelező óraszámon túl a munkáltató az évi kétszáz (legfeljebb kétszáznyolcvan) óra túlmunka mellett további kétszáztizenhat óra tanítást, tehát heti tizenhárom óra túlmunka elvégzését is elrendelheti. Kerpen szerint ehelyett inkább megfelelő számú tanárt kellene foglalkoztatni a magyar tanügyben.
A PDSZ egyetértett a törvényalkotók terveivel és céljaival abban, hogy a készség- és képességfejlesztés valóban előtérbe kerüljön az ismeretközlés mellett. Ám a kijelölt út a szervezet megítélése szerint egészen másfelé visz. A törvénymódosítás ugyanis arról rendelkezik, hogy ötödik és hatodik osztályban a tanulmányi idő legalább huszonöt százalékában továbbra is a tanítók, és ne a már képzett felsős szaktanárok foglalkozzanak a diákokkal. Bevezették tehát az oktatásban a nem szakrendszerű óra fogalmát. E foglalkozások célja továbbra is a készségek és képességek fejlesztése, ám a törvényben egyetlen szó sem foglalkozik ezek tartalmával, formájával. Csupán azt az oktatási elvet rögzítik, hogy a diák a felső tagozat első két évében se szakadjon el tanítójától. A rendszer 2008-ban indulna.
Érdemes elgondolkodni e nyilvánvalóan jó szándékú, ám a jelenlegi oktatási formába beilleszthetetlen rendelkezés jövőjéről is. A hazai tapasztalatok szerint a tanügyi szabályozás négyévenként, a kormányváltást követően alaposan átalakul. Aligha van tehát ma olyan iskolaigazgató, akit komolyan foglalkoztatna egy öt év múlva életbe lépő rendelkezés előkészítése. Ám amennyiben érvényben marad akkorra is e törvényi passzus, az iskolavezetőnek azon is el kell gondolkodnia, miképp oldja meg azt, hogy az alsó tagozatos osztályaikkal erősen leterhelt tanítók még átjárjanak volt tanítványaikhoz is a fölsőbe. Mi történjen azokkal a felsős tanárokkal, akiknek emiatt nem jön össze az előírt tanóraszámuk? Ezt a kérdést már a szakszervezeti vezető teszi fel, aki úgy véli, ez a rendelkezés foglalkoztatáspolitikai képtelenség, kidolgozatlan és átgondolatlan. Kerpen Gábor szerint nemcsak az eldöntetlen, hogy mi lesz így a heti óraszámokkal, de még meg is sértették a tanárokat azzal, hogy nem tartják őket alkalmasnak a képességfejlesztésre. És újabb kérdés: mit tesznek majd azok az iskolák, amelyekben a szülők nem igénylik tovább felső tagozatban a nem szakrendszerű, vagyis tantárgyi ismeretektől mentes tanítást?
Haladjunk tovább, a harmadik pontra! Bár az önkormányzatoknak továbbra sincs joguk ahhoz, hogy beleszóljanak az iskolák oktatási programjába – kivéve, ha abban jogszerűtlenséget észlelnek, illetve ha a programhoz szükséges pénzt a fenntartó önkormányzat nem tudja biztosítani –, mégis fontos jogosítványt kaptak arra, hogy beleavatkozzanak az intézmények életébe. S ezzel Kerpen Gábor szerint törvénytelenséget törvényesítettek a döntéshozók. Az önkormányzat ugyanis meghatározhatja, hogy egy óvoda hány kiscsoportot, egy iskola hány első osztályt indíthat. Ezzel korlátozza az iskolák döntését, de a szabad iskolaválasztást is. Ha betelik a létszám, az iskola kénytelen elutasítani a további jelentkezőket. Nyilvánvaló, hogy ez a rendelkezés elsősorban anyagi megfontolásokból született: sok önkormányzat nehezen viseli, hogy a szomszéd települések gyerekeinek tanítását is el kell végeznie, miközben kizárólag a közoktatási normatív támogatást, az úgynevezett „fejpénzt” kapja meg. Országos probléma ez, véli a szakszervezeti vezető, amelynek aligha ez lehet a megoldása.

Finanszírozási kérdést nem lehet pedagógiai módszerekkel orvosolni.
Emlékezhetünk még arra, hogy az első három évfolyamon bevezetendő buktatási „tilalom” korában is komoly indulatokat váltott ki, meglepő módon nemcsak a tanárok, hanem a szülők körében is. Az iskolai teljesítmény értékelésének módja, mely a pedagógiatörténet során mindig vitatott kérdés volt, nálunk végül az osztályzat lett. Ez adott tájékoztatást gyermeknek és szülőnek arról, hogyan is áll a diák a tanulásban.
Alapvető tájékozatlanságot mutat a döntéshozók körében az a törvénymódosítási pont, mely előírja, hogy az alsó tagozat első három évében csak szülői kérésre ismételhető meg a tanév. A statisztikák szerint ugyanis – ezeket idézi Kerpen Gábor is –, alsóban a diákoknak csupán 2,4 százaléka ismétel évet, ennek fele három tantárgyból is megbukik. A kimutatásokból az is kiderül, hogy e 2,4 százalék negyede szülői kérésre ismétel osztályt. A rendelkezés tehát igen kevés gyermeket érint. A törvénynek, mondják a szakértők, nem arról kellene rendelkeznie, hogy erővel tovább kell vinni a bukdácsoló diákokat, inkább lehetővé kellene tennie számukra a kis csoportos oktatást, több fejlesztő szakembert, pszichológust, logopédust bevonva az oktatásukba. Ők tudnák ugyanis elérni, hogy a gyermek később integrálódjon korcsoportjába. A továbbvitt gyenge tanuló viszont nem csupán akadályozhatja a többieket, hanem maga is megsínyli, hogy kiveszik a versenyből. Kerpen Gábor szerint ez a megoldás azoknál a családoknál célravezető, amelyekben nagy figyelmet fordítanak a szülők a lassabban haladó gyermekekre. Az oktatás ma már nem abból áll, magyarázza Kerpen, hogy megtanuljuk, ne vegyük le a cipőt egymás lábáról. Ennél többről kell szólnia. Az idegen nyelv tanulásának célja, hogy valamit mondani is tudjunk azon a nyelven. A számítógépes ismeretek célja is a jó munkaerő-piaci pozíció. A liberalizmus egyik lényegi eleme az ész- és ismeretközpontú tevékenység, azonban a törvény által kijelölt út nem oda vezet.
Nem kétséges, hogy a közoktatási törvénymódosítás legtöbb pontjában jó szándékú, ám teljes mértékben végiggondolatlan, ezért nem tudja kezelni azokat a problémákat, amelyeket orvosolni szeretne. Arra törekszik, hogy kiegyenlítse az esélyeket, ám semmiféle eszközt nem ad ehhez. Miféle esélyegyenlőséget teremt például az a rendelkezés, hogy a szülőket érintő anyagi kérdésekben ki kell kérni az érintettek, valamint az iskolaszék és a diákönkormányzat véleményét? Ahol tehetősebbek a szülők, ott nagyobb valószínűséggel megszavazzák a színházlátogatást, az erdei iskolát, az osztálykirándulást, ahol nincs pénz, ott mindenki szépen otthon marad. Ezek lennének az egyenlő esélyek?
Bár a most kidolgozott változtatások többsége az alapfokú oktatást érinti, nagyon fontos pont a kétszintű érettségi bevezetése is. A 2005-től induló új típusú érettségi jövőjét azonban a jelek szerint már most, megszületése pillanatában bizonytalanság övezi. Noha politikai konszenzus régóta létezik ebben a kérdésben, az érettségireform alakítása, szakmai vitája ugyanis egyike a kevés, három kormányzati cikluson átívelő folyamatoknak, az Oktatási Minisztérium felsőoktatási törvénymódosítási elképzeléseiben ismételten az egyszintű érettségi bevezetése szerepel. Az emelt szintű érettségi a jelenlegi törvényi szabályozás szerint kiváltja a felsőoktatási intézmények felvételi vizsgáját, ezt azonban az egyetemek, főiskolák többsége nem fogadja el, s csak az emelt szintű, nyelvvizsgának elismert idegen nyelvi érettségit veszi figyelembe. A felsőoktatási törvény most tavasszal elfogadott kisebb módosítása mégis azt deklarálja, hogy 2005-től az új érettségi helyettesíti a felvételit.
A máris zavart és bizonytalanságot okozó ellentmondásokkal kapcsolatban Magyar Bálint miniszter mentegetőzésként azt nyilatkozta, a honlapon olvasható anyag csak szakértői vélemény, „amit nem fésült át miniszteri tollal, hogy kihúzza belőle a neki nem tetsző részeket”. Közölte: nem titok, hogy egyes szakértők úgy vélik, egyszintű érettségire van szükség. Kérdés, van-e értelme kiforratlan anyagokat a nagy nyilvánosság elé tárni. Ezek ugyanis csak a négyévenként új direktívák szerint tervező, s nyilvánvalóan egyre fásultabb iskolavezetők és tanárok további elbizonytalanodását segítik. Amennyiben ismét győznek az egyszintű érettségi hívei, akkor megint hosszú évek szakmai munkáját dobhatják ki az ablakon.
Horváth Zsuzsanna oktatáskutató is tagja annak a csoportnak, amelyik a kétszintű érettségi tartalmát, formáját és követelményrendszerét dolgozta ki. Elmondta, az érettségireform ötlete már a kilencvenes évek elején felmerült, hogy a tantervi reform mellé egy követelményeiben differenciált vizsga is kerüljön. A vizsgarendszer előírásai ugyanis meghatározzák, magukhoz alakítják az oktatás követelményeit és tartalmát. A középiskolai képzés tömegesedése is megkövetelte, hogy az oktatásügy kialakítsa a különféle iskolatípusok és a különféle egyéni célok szerinti követelményrendszert. Az érettségi reformját sürgette még a közoktatás és a felsőoktatás közötti átjárás problémája is.
Mivel az első érettségizőket 2005-ben mérik meg az új rendszerben (ebben legalább biztosak lehetünk), a szeptemberben induló tizenegyedik osztályosoknak már erre kell készülniük. A vizsga szerkezetén nem változtattak, maradtak a kötelező érettségi tárgyak is, bővült azonban a szabadon választható tárgyak köre. A fizika, a földrajz, a kémia, a biológia, az ének-zene, a rajz és vizuális kultúra, a társadalomismeret, a dráma, az etika, a médiaismeret és mozgóképkultúra, az informatika, valamint az integrált természettudományos ismeret tantárgyak érettségi követelményei már elkészültek. Ezek mellett hét nyelvből lehet vizsgázni: angolból, franciából, németből, oroszból, olaszból, spanyolból és latinból.
Az igazi újdonság azonban a tartalmi modernizáció. Több lesz a jelenre vonatkozó, gyakorlatiasabb, valóságosabb feladathelyzeteket szimuláló feladat. Lehetőség lesz arra is, hogy valaki valamely tárgyból a projektvizsgát válassza. A diáknak három hónap áll rendelkezésére dolgozata elkészítéséhez, majd azt kell megvédeni az érettségi bizottság előtt. Új elem, hogy történelemből is kell írásbeli vizsgát tenni, matematikából is vizsgálják a szövegértést, több lesz a szöveges feladat, az idegen nyelvi vizsga részévé válik a hallásértés, és bevezetik a természettudományos vizsgákon is az esszékérdést. Részletes javítókulcsokat kapnak a tanárok, az emelt szintű vizsgák pedig külső bizottság előtt zajlanak.
A diákoknak tizedik évfolyam végén kell dönteniük arról, mely tárgyat vagy tárgyakat kívánják emelt szinten tanulni. Lehetőségük van menet közben is változtatni ezen a döntésükön. Ugyanakkor az emelt szintű képzés nem előfeltétele az emelt szintű érettséginek. Mindkét érettségi vizsgaszint jogosít felsőfokú tanulmányokra. Nyilvánvaló tehát – mondja Horváth Zsuzsanna –, hogy ez a rendszer, ez a kínálat tudatos diákot feltételez.
Az első lépések nem lesznek könnyűek. Elmaradásban van a pedagógusok felkészítése, csak most indul a szélesebb körű továbbképzés. A standardizált érettségi emellett megköveteli, hogy minden középiskola azonos feltételeket, felszereléseket biztosítson a vizsgázóknak. A fizikából vagy informatikából érettségiző diákok teljesítménye csak akkor összemérhető, ha ugyanolyan eszközökkel mérik a tudását. S mint tudjuk, Magyarországon az egyes iskolák képzési adottságai igencsak eltérnek. A szakemberek tisztában vannak azzal, hogy a kétszintű érettségi, az újfajta követelményrendszer megjelenése csak lassan rendezi majd át az oktatás hétköznapi gyakorlatát. Idén májusban már elindult a kísérlet. Negyvenkét középiskolában öt tárgyból hatszáz tizenegyedikes diák tett próbaérettségit. A tapasztalatokat most kezdik elemezni. Az elemzés során kiderülhet, egyes helyeken változtatni kell a követelményeken.
A reformok kárvallottjai persze mindig azok a diákok, akiknek nincs lehetőségük arra, hogy megvárják, amíg minden a helyére kerül, amíg a reformok kiforrják magukat. Nekik akkor és ott kell bizonyítaniuk – akkor is, ha rosszak a követelmények, ha hiba van a rendszerben. Horváth Zsuzsanna sem titkolja, hogy az elsőknek lehetnek nehézségeik, találkozhatnak számukra váratlan helyzetekkel. Fontos lenne az is, hogy elinduljanak a hatásvizsgálatok, hogy az oktatáskutatók és irányítók megtudják, mi történik a felvételi után. Összhangban vannak-e egymással a felsőoktatás és az érettségi vizsga követelményei?
Akárhová tekintünk is tehát, kérdések sorakoznak előttünk. Méghozzá olyan kérdések, amelyekre a Magyar Bálint vezette Oktatási Minisztérium szakembereinek nem utólag, hanem még elhangzásuk előtt választ kellett volna adniuk. Lényeges probléma, hogy összességében javít-e a magyar közoktatás helyzetén a törvény, vagy inkább csak a rossz felcser késével kezeli a betegségeket. Másfél hónap múlva indul az új tanév, s a köztársasági elnök aláírása azt jelenti, hogy a törvénymódosításnak nincs halasztó hatálya. Így igen gyorsan kiderül, hogy akik kifogásokat fogalmaztak meg e változtatásokkal szemben, azok valóban az SZDSZ vezette tárca eredményeit akarták-e elhomályosítani, vagy érdemi kérdéseket fogalmaztak meg. Egyelőre az Oktatási Minisztérium sikervonata – bár időnként át kell bukdácsolnia egy-egy korrupciógyanús váltón – robog tovább.