A legfiatalabb erődök persze nem a semmiből lettek, hanem többnyire már korábbi védelmi rendszerek átalakításával, igen komoly hadmérnöki munka eredményeként készültek. Jól alkalmazkodtak a teljesen átalakult hadtudomány elvárásaihoz, ám a technika mind gyorsabb fejlődésének következtében tényleges hadi szerepük már nemigen volt. Úgy lépett át rajtuk az idő, hogy alkalmasságuk vagy alkalmatlanságuk bizonyítására nem maradt lehetőség. Szerencsére.
A legjelentősebb újkori erődítményt, a Komáromban található Monostori Erődöt a nagyközönség 1998-ig nem láthatta belülről, hiszen 1945-től 1990-ig a szovjet csapatok uralták, és itt rendezték be a Déli Hadseregcsoport legnagyobb európai lőszerraktárát. Az erődítményrendszernek még a közelébe se mehetett földi halandó, szigorúan ellenőrzött, zárt terület lett, igen fontos stratégiai pont. Kívülről pedig vajmi keveset lehetett észrevenni a hadikomplexumból, ahová a gyorsabb kiszolgálás érdekében vasúti kocsikon érkezett és távozott a lőszer a megszállt országok laktanyáiba.
Ám ez már csak a legújabb kori története a komáromi váraknak, hiszen a település védelmére Anonymus szerint még Árpád hűséges kun vitézének, Ketelnek a fia, Alaptolma építtetett várat. A történelem folyamán sokszor volt az országnak és a környék lakóinak szüksége a komáromi erődítményekre. Aki ma e kettézárt városba látogat, a magyar oldalon az Igmándi Erőd, a Csillagerőd és a Monostori Erőd maradványait fedezheti fel, míg a Duna túlpartján az Óvárat és Újvárat, az úgynevezett Nádor-vonalat, Vág-vonalat, valamint a Vágdunai hídfőt. Ez összesen nyolc erődítmény. Komárom az erődök városa.
A településnek egyedülállóan fontos hadászati szerepe volt a hódoltság alatt is, hiszen itt találkozott a Magyar Királyság és a Török Birodalom. Később még több alkalommal került a hadipolitika középpontjába Komárom: az 1809-es győri csata után idemenekült Napóleon elől Ferenc császár, aki majdnem másfél hónapot töltött egész udvarával a biztonságos helyen. El is rendelte, hogy olyan erődítményt kell a városban létrehozni, amely a monarchia legfőbb militáris támaszpontjaként akár kétszázezer katona befogadására is alkalmas. Ez érvényes volt csaknem ezer esztendőn keresztül; ahogyan egy felirat hirdeti a Duna túlsó felén található Újvárban: „Nec arte, nec marte” – sem csellel, sem erővel nem sikerült bevenni a komáromi erődrendszert, nemcsak a tatároknak vagy a törököknek, hanem a császári haderőnek sem a szabadságharc alatt.
Ám az utolsó nagy építkezés és megerősítés után tényleges hadi szerepe már nemigen maradt az erődítménynek. Pedig a császár utasítására 1850-ben grandiózus vállalkozás kezdődött: a Duna jobb partján, az erődrendszer legnyugatibb részén teljesen új alapokon építették fel a legmodernebb hadtudományi ismeretek felhasználásával a homokhegyi, más néven Monostori Erődöt, amely németül Festung Sandbergként lett ismert. A hatalmas építkezésen 13 ezer ember dolgozott, fogatolt járművek ezreit alkalmazták, a dunaalmási kőbányától az erődig sínt fektettek, és erre a célra önálló lóvasutat létesítettek, ezen érkezett a terméskő.
A Michael Maly mérnökkari tábornok tervei szerint épült Monostori Erőd hosszú, egyenes falakból álló, bonyolult, zárt sokszög, melyben a védőműveket és egyéb épületeket több méter magas földréteg fedi. A bombabiztos és a korabeli haditechnikával csaknem bevehetetlen hadiépületet 1850-től 1871-ig készítették. Méretei csakugyan megdöbbentők. Tizennyolc saját kútjának és négy kemencéjének köszönhetően 6-8 ezer katonát tudtak benne elszállásolni. A belső, fedett terek nagysága mintegy 30 ezer négyzetméter.
Az erőd szerepe az Osztrák–Magyar Monarchia változó nemzetközi helyzete és külpolitikája miatt a XIX. század második felében már csökkent; a birodalomnak nagyobb szüksége lett a határ menti erődök védelmi képességének javítására, mint olyan katonai központra, mely területeinek kellős közepén található. A főbb veszedelem a kiegyezés után már nem belülről, hanem kívülről fenyegette a birodalmat. Bár a védelem szempontjából továbbra is fontos szerepet szántak Komáromnak, a tüzérségi fegyverek gyors fejlődése miatt szükségessé vált fejlesztéseket már nem végezték el, és az erődítmény felszerelése sem volt korszerűnek nevezhető.
Tulajdonképpen fölösleges is lett volna minden további fejlesztés: az első világháború hadi eseményei bebizonyították, hogy az eredeti, 1850-es hadmérnöki elgondolások fölött elrepült az idő, fél évszázad alatt túl nagyot változott a világ. A csehszlovák csapatok elfoglalták Komárom északi részét, majd a szovjet monitorok is tűz alá vették a várost. A Duna két partján fekvő helységből rendszeresen lőtték egymást a csapatok, de ebben a tűzharcban a Monostori Erődnek már nem volt szerepe. Ahogyan 1945-ben sem: a Monostori Erődben rekedt kisszámú német csapat uszállyal akart a Dunán átkelő csapattestekhez csatlakozni, ezt azonban a szovjet tüzérség támadásai hiúsították meg. Március 28-án az egész város szovjet kézre került, megszállták a város körüli erődítményeket is a Duna mindkét partján, amely hamarosan ismét határként osztotta ketté a várost.
A Monostori Erőd és környéke ma leginkább ennek a megszállásnak az emlékeit idézi. Az erőd mellett pusztuló, betört ablakú, hámló vakolatú katonai épületek kandikálnak ki az elterebélyesedő fák közül. A bejáratnál pedig az emlékezetes, hajdan országszerte megcsodálható betonfal maradványai láthatók, melyek az egykori „fényképezni tilos” tábláknál is biztosabban jelezték a katonai terület közelségét. A látogatónak semmi kétsége nem lehet afelől, hogy egykori laktanyához ért. Az erődítmény turistaforgalomnak szánt része azonban gondozott, a füvet nyírják, és a látogatók mindenütt a felújítás jeleivel találkozhatnak. Érdekes és szimbolikus ez a kettősség.
A kazamaták hosszú során a vakolatba vésve még sok helyütt láthatók a cirill betűs feliratok. Mementó az utókornak. Lehet, hogy számtalan fontosabb elvégzendő feladat is van, akár itt, akár a hasznosítatlan, üresen maradt bármelyik orosz laktanyában, de a hajdani „oroszlánbarlangban” sétálva, és a hely – kicsit még mindig nyomasztó – szellemét érezve úgy látjuk, hogy ezeket a falfirkákat is meg kellene őrizni, legalább részben, az utókornak. Talán a katonai megszállás negyven évének bemutatása, az emlékek megőrzése megérne valahol egy állandó kiállítást. Évről évre csökken az „ideiglenesen hazánkban állomásozó” szovjet csapatok szabadpiacon felbukkanó tárgyi emlékeinek száma, és ez voltaképpen nagyon örvendetes, hiszen egyre távolabb kerülünk az ország katonai megszállásának korától, ugyanakkor most még igen könnyen össze lehetne szedni egy kifejezetten „megszállástörténeti” kiállításra valót, míg néhány évtized múlva erre mind kevesebb lehetőség lesz. A hajdani szovjet laktanyák közelében most még felkutathatók és összegyűjthetők a magyar lakosság emlékei az „ideiglenesen állomásozó” katonákról.
Sajnos, a vitrin alá tehető rekvizitumokon kívül szinte minden szovjet laktanya területén találhatunk veszélyes maradványokat: elásott lőszerektől kezdve a súlyos környezeti károkat okozó szivárgó olajos és kerozinos hordókig. Ez alól a Monostori Erőd sem kivétel. A területet ma üzemeltető Monostori Erőd Hadkultúra Központ Közhasznú Társaság igazgatója, Varga István kérdésünkre elmondta, hogy amikor a szovjet csapatok kivonásakor kiürítették legnagyobb európai lőszerraktárukat, a környéken lakók talán túlzó, ám nagyságrendjét tekintve alighanem reális megfigyelései szerint mintegy 150 vagon muníciót szállítottak el.
Az is szerencse, hogy a monumentális katonai épület valamiképpen tiszteletet ébresztett a hódítókban is. Itt olyan mértékű barbár pusztítás nem történt, mint például Gödöllőn vagy Esztergomban. Persze minden viszonylagos, hiszen a távozó katonák lebontották az erőd főkapuját, hogy az ne akadályozza az épület kiürítését, márványoszlopokat távolítottak el a könnyebb lőszerláda-áthelyezések érdekében, továbbá minden mozdítható farészt eltüzeltek. Ám az a fajta ázsiai toldozás-foldozás, amelynek számos egyéb műemlékünk áldozatul esett, itt nem volt jellemző. Nincsenek kitört ablakból kikandikáló kályhacsövek, vagy a gazdátlanság egyéb jelei. Mindez annak köszönhető, hogy a megszállók magában az erődben nem laktak, hanem a közelben építettek egy mintegy ötezer fő elhelyezésére alkalmas laktanyát. A területet radar, riasztó és hármas szögesdrót védte az éjjel-nappal éberen figyelő őrség mellett. Kívülről pedig a betonelem-kerítés akadályozta az avatatlanok behatolását.
A szovjet csapatok kivonulásakor mintegy 3,1 milliárd forint kárértéket állapítottak meg, és évekig eltartott, amíg a Kincstári Vagyoni Igazgatóság és a honvédség felszámolták a legnagyobb veszélyforrásokat, elvégezték a felületi aknamentesítést – emlékeztet Varga István. El kellett távolítani a szivárgó föld alatti olajciszternákat, és elhordatni a törmeléket.
1996-ban a kincstár, a műemléki hatóság és Komárom városa készíttetett fejlesztési tervet a 70 hektáros hatalmas terület hasznosítására. Így jött létre 2000-ben a Monostori Erőd Hadkultúra Központ Közhasznú Társaság. A kht. angolszász minták alapján olyan szervezeti konstrukcióban valósult meg, amely teljesen kompatibilis az európai normákkal, és így alkalmas EU-támogatások fogadására is. A létrehozó szervezetek – a honvédelmi és kulturális tárca, valamint a megyei és városi önkormányzat – valamennyien érdekeltek a terület minél sikeresebb hasznosításában. Varga István igazgató szerint ez a szervezeti forma a leginkább megfelelő a nagy állami ingatlanvagyon kezelésére, hiszen gazdálkodhatnak, de a kht. a non-
profit törvény hatálya alá esik.
A nagyközönség előtt 1998-ban nyitotta meg kapuit az erőd, először egy kis gyűjteménnyel, mely a Hadtörténeti Múzeum anyaga segítségével mutatja be a katonai létesítmény történetét. A hatalmas intézmény profilja egyre bővül, ám az elkészüléstől még nagyon távol van. Mindenekelőtt a folyamatban lévő munkálatok befejezéséhez szükséges pénzt kellene megkapnia a Monostori Erőd Kht.-nak, többek között azt az összeget, melyet a károkért a Szovjetunió, illetve utódállamai fizettek a magyar államnak. A tervek megvalósítása ugyanis másképpen nem sikerülhet. Varga István a kulturális turizmus térségbeli központját szeretné megteremteni a hajdani lőszerraktárban. Újabb lehetőség: augusztustól szombat–vasárnap menetrend szerinti hajójárat indul Budapestről Komáromba. A hajó az erőd saját kikötőjébe érkezik 10 órakor, és délután 3-kor indul vissza Budapestre.
Mivel az erődítmény sohasem volt komolyabb harcok színtere, ezért akár paradox módon a megbékélés szimbóluma is lehet; olyan hely, amely indulatoktól mentesen, ellenségkép nélkül tudja bemutatni a hadtudomány fejlődését. A megbékélést hivatott megjeleníteni az erődítménybe tervezett kápolna is.
Elképzelésekben nincs hiány. Az erőd fesztiváloknak, művészeti találkozóknak, katonai bemutatóknak készül otthont adni. Új kiállításokat terveznek: az egyik tárlat a dunai aranymosás történetét, a másik a kenyérkészítést mutatja majd be a látogatóknak. Összesen 20-25 létesítménynek ad majd helyet a monarchia valaha létezett legjelentősebb erődítménye. A legtöbb műemléknek egyáltalán nem használ, ha nagy tömegek lepik el. Részint könnyen károsodhatnak, részint pedig elveszítik intim jellegüket, és „élvezhetetlenné” válnak. A Monostori Erőd hatalmas méretei viszont akkor érzékelhetők a legjobban, ha sok látogatót fogad. A katonai célból emelt falak és folyosók pedig szinte megrongálhatatlanok, ezért a gazdasági érdeken túl szükségszerű, hogy minél nagyobb forgalmat bonyolítson le a hadtörténet egyik utolsó, gigantikus erődítménye.
Talán a közeljövőben sikerül elérni azt is, hogy Komárom büszkesége is felkerüljön a világörökség listájára. Ismertség tekintetében ez az épület nem olyan szerencsés, mint a hasonló korú budapesti Citadella, melyet a Budapestre látogató turisták ezrei keresnek fel évről évre. Történelmünk kesernyés szimbóluma, hogy az ország területén található mintegy háromszáz magyar vár közül éppen az az egyik legismertebb, amelyet kifejezetten a nemzet megfélemlítésére építtetett 1850-ben Ferenc József. Az Emanuel Zitta osztrák hadmérnök tervei alapján épült erődítmény annyira gyűlölt szimbóluma lett az elnyomásnak, hogy amikor 1899-ben végleg elhagyta a katonaság, nekiláttak a lebontásához. Ez is tragikomikus, hiszen pénzhiány miatt csak jelképes falbontásig jutott a város. Ma már persze azt mondhatjuk: szerencsére, hiszen ez is történelmünk része, és idegenforgalmi szempontból rendkívül jövedelmező pénzforrássá vált a hadi célokra nem használt erődítmény. Van itt minden, mi szem-szájnak ingere: vendéglő, söröző, elhíresült kávéház, diszkó, szálloda. Ahonnan egykor osztrák katonák fenyegették a civil lakosságot, ott ma valósággal pezseg az élet. Esténként fényárban úszik a Gellért-hegy teteje, Budapest méltán lehet büszke a remek adottságú nevezetességre.
Drégely elpusztult várának maradványa pedig, ahol Szondi György és száznegyvenhat katonája halt hősi halált, sötéten és komoran áll a Börzsöny rengetegének közepén.
VÉGE
jézus
Egynapos történelmek
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!