A látóember kalandja

Minden településnek megvan a maga nevezetessége. Ha mégse volna valami kézzelfogható, akkor legfeljebb kitalálnak valamit. Hogy az ősök egykor, valaha… Elhíresült emberek is nagyon sok helyen akadnak: csontkovácsok, javasasszonyok vagy nevezetes betörők, rettegett haramiák. Álmot látók, füvekkel gyógyítók. Hosszú életem során én Istent látó emberekkel is találkoztam, akikhez messze földről elzarándokoltak a gyógyulásra váró betegek.
Feledhetetlen találkozásom volt fiatal újságíró koromban Mándok Jóskával, akit egy Tisza-parti faluban kerestem fel.
„Az Istent látó Jóskát keresi-é? Az artézi kútnál balra fordul, a második ház” – mondták. Bekopogtam hát hozzá. Meglepetésemre fiatalosan mozgó ember nyitott kaput, és tessékelt be a gangra. Jó erőben volt, pirospozsgás, nevető szemű. És jó riportalanynak bizonyult.
Arra kértem, mondaná el nekem, hogyan is történt az a bizonyos találkozás az Úrral. Volt talán valamilyen rendkívüli előzménye, mondjuk betegség vagy…
Legyintett, és a messzeségbe révedt a tekintete. Remek arc közelképnek, de abban az időben nem volt még televízió. Jóska szinte újraélte a hihetetlen eseményt. Félig behunyt szemmel, hangsúlytalanul, mintha álmában beszélne, mondani kezdte:
„Akkoriban a Kertészlapos nevű dűlőben vállaltam kukoricakapálást. Elindultam már kora reggel, gyalogosan, kapával a vállamon. Tarisznyámban kis szalonna, egy fej hagyma és kenyér. Akkor történt. Éppen elhagytam a csárdát, jobb kézre a dűlő, egy eperfa alatt megálltam egy szempillantásra, hogy rágyújtsak, amikor…”
Itt megállt. Felerősítette a hangját. A nagyobb hatás kedvéért kinyitotta a szemét is.
„Vakító fényesség támadt körülöttem, mert megnyílt az ég. Hallottam az Úr dörgő hangját, a nevemen szólított. Lerogytam, és sírni kezdtem. Aztán visszavánszorogtam a csárdáig, betántorogtam, és vizet kértem. Valami égetett, mintha tűzhöz érne a testem. Azt hittem, elégek…”
„És aztán?” – kérdeztem izgatottan és kíváncsian. „Mi történt utána? Mondott valamit az Úr?”
„Nem mondott semmit, csak rátette a kezét a homlokomra. Ide!” – mutatta, és végigsimított a homlokán.
Gyorsan híre szaladt a faluban Jóska találkozásának az Istennel, mire hazakecmergett – mert nem ment el kapálni –, már három öregasszony várt rá a kapuban, a háza előtt. Be is kísérték a ház udvarába, és ott imádkozni kezdtek. A hír meg szaladt tovább gyors lábbal, másnap már megtudta a csodálatos találkozást a szomszéd falu, harmadnapra talán az egész járás.
Egy hét sem telt bele, már megérkezett hozzá az első beteget hozó szekér. Aztán csak jöttek, szaporodtak a látogatók. Jóska félredobta a kaszát-kapát, megélt jól a látogatók önkéntes adományaiból. Hoztak neki baromfit, libát is néha a tyúkok mellett, nagy darab füstölt sonkát, kolbászt, sokan terményt is, fél zsák kukoricát, nagy tarisznya lisztet. Pénzt nem fogadott el.
A betegek száma szaporodott, a zsákok száma szintúgy a kamrában, volt már mindene. A falu is büszke volt rá. Mert nem sok ember dicsekedhet azzal, hogy az Úr megszólította. Jóska lett a messze földön híres látóember, a szegény betegek gyógyítója. Akkoriban írtam is erről az egyik újságban, mert érdekelte az embereket az ilyesmi. Ma már el sem hinnék együgyű meséjét.
A múlt években ismét jártam abban a faluban, érdeklődtem utána a sarki kocsmában, ahol az artézi kút állt valaha. Merthogy elköltözött már onnan.
„Csúnya vége lett a dolognak – mesélték. Az egyik sápadt, beteg asszonnyal kikezdett. Levetkőztette, és simogatta a bőrét. Az aszszony tűrte, mert azt hitte, az is az orvosláshoz, gyógyításhoz tartozik. De a férje éppen benyitott a szobába, és lett nemulass! Világgá zavarta Jóskát. Aki azóta eltűnt. Úgy hallottam, meg is halt.”
Remélem, hogy az Isten jósága megbocsátja neki a bűneit, és megmutatja, feltárja előtte igazi orcáját is.