A mérce

Berlusconi nem született politikusnak, ez rögtön az olasz elnökség második napján kiderült, amikor lenácizta az egyik német képviselőt. Az eset óriási felháborodást váltott ki az Európai Parlamentben, és az itteni sajtó napok óta ezt tárgyalja. Igaz, Berlusconi a nem saját maga által birtokolt médiával mindig is hadilábon állt. Még jóval az olasz elnökség beköszöntése előtt a francia Libération azon sajnálkozott, hogy az európai alkotmány egy olyan ember vezetése alatt születik meg, aki a legkevésbé alkalmas erre a feladatra. A német Der Spiegel keresztapának nevezte, a spanyol El País pedig vezércikkben kérdőjelezte meg egy olyan kormány komolyságát, melyet egy felszínes hatásvadász vezet.
Berlusconi programadó beszédében lényegében egy keynesi politikát vázolt fel a halódó nyugat-európai gazdaság feltámasztására, amely politika központjában egy transzeurópai közlekedési hálózat kiépítése lenne. Beszélt az elöregedő Európa jóléti rendszerének reformjától, Európa stabilitásának és biztonságának megerősítéséről, továbbá arról, hogy a csatlakozó országoknak teljes szerepet kell kapniok a tanácsban. Az olasz elnökség alatt kidolgoznák Bulgária és Románia csatlakozásának menetrendjét, segítenék Törökország reformtörekvéseit, és a mediterrán térségben egy szabadkereskedelmi övezet kialakítását kezdeményeznék. Hangsúlyt helyeznének a transzatlanti kapcsolatok javítására.
Berlusconi beszédét a nagy pártok óvatos helyesléssel fogadták, és még hazai fő ellenfele, a bizottság elnöke, Romano Prodi is egyetértett. Nem úgy a zöldek és a szocialisták egy része, akik a beszédet bekiabálásokkal igyekeztek megzavarni és transzparenseken több nyelven Berlusconit keresztapának nevezték és a zöldek társelnöke, Monica Frassoni, Attila hun vezérhez hasonlította, aki úgy vágtat át a politikai színtéren, hogy minden Isten és ember előtti törvényre fittyet hány. Az ismert botrány azonban Martin Schultz német szociáldemokrata honatya hozzászólása kapcsán kerekedett.
A német képviselő koncentrációs tábor foglyai közül kiválasztott felügyelőhöz való hasonlítása óriási felzúdulást váltott ki Németországban, s Gerhard Schröder kancellár azt követelte, hogy az olasz kormányfő nyilvánosan kérjen bocsánatot. Ezt Berlusconi az Európai Néppárt ülésén meg is tette.
Berlusconi megjegyzése azonban valójában nem nagyon lóg ki az itteni normából, igaz, a lefasisztázás mind ez ideig főleg a baloldal privilégiuma volt. Emlékezetes például, hogy a német szocialista igazságügy-miniszter, Herta Daeubler-Gmelin, szakszervezeti vezetők előtt Bush elnököt Hitlerhez hasonlította, amiért sokáig nehezteltek az óceán túlsó partján. Amikor Ausztriában Haiderék bekerültek a kormányba, a többnyire szocialista vezetésű nyugati kormányok sokáig nem álltak szóba Ausztriával, amiért is később az alkotmányba bekerült egy „lex Ausztria”, amely törvényes kereteket ad az ilyen utálatok kifejezésére (a Tanács 4/5-ének szavazata és a parlament egyetértése szükséges ahhoz, hogy egy országot elítéljenek az unió értékeinek súlyos megsértése miatt, I–58. §).
A korrupció sem Berlusconi vagy az olaszok sajátja, hiszen egymillió font párttámogatásért Tony Blair a Forma–1-nek biztosított törvényes kedvezményeket és Helmut Kohl sem számolt el a kapott pártpénzekkel. Brüsszelben mintegy tízezerre becsülik a hivatásos „lobbisták” számát, akik abból élnek, hogy valakik érdekében befolyásolni akarják a döntéshozatalt. A médiakoncentrációval kapcsolatos vádak megalapozottságához kétség nem fér, de az egész nyugati média néhány nagy konszern kezében összpontosul, melyek politikai befolyása aligha kérdőjelezhető meg.
Ha tehát ezek után a magyar állampolgár a tévében az Európai Parlamentben lezajlotthoz hasonló jelenetet lát, ne mérgelődjön, hanem büszkén húzza ki magát: megérkeztünk Európába!