A pusztába kiáltott szó

Csütörtökön, az ünnepélyes megnyitót követő 488. napon befejezte munkáját az Európa jövőjével foglalkozó konvent. Valéry Giscard d’Estaing statisztikája szerint ez idő alatt 26 plenáris ülést tartottak, 5995 különböző módosító indítványt nyújtottak be, és 1812 hozzászólás hangzott el összesen 5436 percben. Egy beszéd tehát átlagosan három percig tartott – ennyi időt adtak e sorok írójának is, hogy a csatlakozó országok civil szervezeteinek nevében hozzászóljon a leendő alkotmányhoz.
Az utolsó két nap már nyomát sem mutatta annak a lelkesült hangulatnak, ami két héttel korábban a theszaloníki csúcs előtt jellemezte a gyülekezetet (akkor fogadták el az alkotmány alapvető politikai kereteket rögzítő első két részét). Nem szólt az európai himnusz, nem dörgött a taps, némi derültséget csak az keltett, hogy Giscard káposztalevéllel megetette a konvent munkáját jelképező, Wukei névre hallgató teknősbékát, amely minden plenáris ülésen ott mászott az elnökség asztalán (a teknős persze kerámiából van).
A tapsok helyét inkább az aggodalmak vették át. A konventtagok nagy része ugyanis csak most szembesült azzal a ténnyel, hogy az alkotmány harmadik – a konkrét gazdaság- és társadalompolitikai kérdésekkel foglalkozó – részének megvitatására tulajdonképpen nem jutott idő. Az utolsó előtti napon valaki mégiscsak összehasonlította a harmadik részben megfogalmazottakat az első két részben mondottakkal, és arra a következtetésre jutott, hogy azok alapvetően ellentmondanak egymásnak. Ha a harmadik rész gazdaság- és társadalompolitikai elvei érvényesülnek, nem lehet megvalósítani az első és második részben megfogalmazott célokat. E felszólalás azonban pusztába kiáltott szó maradt, a gyülekezet nagy részének figyelmét még mindig a minősített többségi szavazás és az egyhangúság kétségtelenül rendkívül fontos problémája kötötte le, senki sem tért vissza e felvetésre, jelezve egyben, hogy az alkotmány alkotói semmit sem konyítanak a gazdaságpolitikához. Ha ugyanis konyítanának, akkor legalább a társaság felének rángatnia kellett volna a vészcsengőt, mindenekelőtt azoknak, akik a szociális piacgazdaságról, a szolidaritásról, a létbiztonságról, a méltó munkáról szóló passzusokat komolyan gondolják.
Az Európai Bizottság (EB – tanuljuk meg: ez az európai kormány, igazgatóságai az európai minisztériumok, a hatalom ténylegesen a bizottság, nem pedig a miniszterelnökökből álló Európai Tanács, még kevésbé az Európai Parlament kezében van) képviselője azonban nem hagyott kétséget afelől, hogy itt már nem lehet szó további módosításokról. Eléggé határozott, mondhatni nyers hangú hozzászólásából az derült ki, hogy az EB elégedett az alkotmánnyal, és a kormányközi konferenciát, amelynek végül is áldását kell adnia az alkotmányra, már csak formális jogi aktusnak tekintik. A kormányok képviseltették magukat a konventben, elmondhatták véleményüket, utólagos felszólalásnak helye nincs. Vagyis, ha csak valamelyik nagyobb ország kormánya fel nem borítja a nagy nehezen kialkudott kompromisszumokat, az alkotmányt lényegében a mai – alapvető ellentmondásokkal terhes – formájában hagyják jóvá.
Az utolsó két hétben sokszor elhangzott, hogy ennek az alkotmánynak legalább ötven évig életben kell maradnia. Úgy legyen! Európa a huszadik századi történelme után ugyancsak megérdemelne még egyszer ötven év nyugalmat. Néha azonban – a történelem tanúsága szerint – az örök időkre szánt dolgok meglepően rövid életűnek bizonyulnak.