A Sólyom leszáll

„Nemcsak vadászni és fényképezni lehet. Van ott egyéb teendő is. Bármikor el lehet gyönyörködni egy-egy hangyaállam csodálatos életében, egy- egy szép madár tarka tollazatában…” Széchenyi Zsigmond idilli sorai a sokunk képzeletében élő romantikus Afrikát idézik. Az elfeledett kontinens valódi hétköznapjaiban a bájos romantikát mára azonban az erőszak, az éhínség és a kegyetlen járványok váltották fel.

Bush elnök hazament. Elhagyta az elfeledett Fekete-Afrikát, s visszatért a Fehér Házba. Ígért fűt-fát, megemlékezett a rabszolgasors borzalmairól az olykor erőszakkal összeterelt lakosság előtt, tárgyalt néhány vezetővel – az amerikai politikát élesebben elítélőkkel persze nem –, majd, afrikai befektetéseit fontolgatva, elröpült. Afrikáról – egy-egy ezreket elpusztító járványról vagy éhínséghullámról beszámoló riportot leszámítva – jószerivel csak akkor hallunk, ha az Egyesült Államok is érintett a kérdésben. Így aztán Afrika furcsa mumussá vált, ahová a látszat kedvéért nem árt néha ledobni egy-egy segélycsomagot. A túlnépesedés, a nyomor és a politikai instabilitás okozta robbanásveszély pedig csak akkor tűnik igazán fontosnak, ha félő, hogy az időzített bomba repeszei esetleg Európa vagy Amerika partjaiig is elrepülnek. Igaz ez annak ellenére is, hogy a bajokért gyakran épp a fejlett világ felelős, mely bagóért vásárolja fel az Afrikából származó termékeket, s amely a gyarmati idők örökségeként gondoskodott arról, hogy az értelmiség ne jelenjen meg túlságosan széles körben a fekete kontinensen.

Washington most 15 milliárd dollárt ígért az AIDS megfékezésére, százmilliót a terrorizmus elleni harchoz, s hasonlóan nagy összeget a NEPAD, vagyis az Új Partnerség Afrika Fejlődéséért megsegítésére, amely az infrastruktúra és az oktatás fejlesztését, a korrupció felszámolását ígéri. Csakhogy eközben Afrikában számos probléma olyan robbanással fenyeget, mely a kontinenstől távol is kíméletlen pusztítást vihet végbe. Ezek közül a legfenyegetőbb talán az AIDS. A Dél-afrikai Köztársaságban a negyvenötmilliós lakosság közel tíz százaléka, a másfél milliós Botswanában pedig több mint harmada fertőzött. Ezzel az előbbi országban szám szerint, míg utóbbiban arányaiban a legmagasabb a fertőzések száma. A kór megfékezésére szánt összeg mennyisége a nemzetközi érintettség miatt így már érthető, mint ahogyan a többi segély monumentalitása is, amennyiben találgatni lehet támogatott programok – így például a terror elleni harc – hátterére.
Szomáliában ezer gyermekből a legszerényebb számítások szerint is százötven nem éli túl a csecsemőkort, a statisztikák szerint a várható élettartam az országban így mindössze harminchárom (!) év. A nemzetségek közti folyamatos háborúk az 1970-es évek közepén, majd az 1980-as és ’90-es években is végigsöprő s maga után csak éhínséget hagyó szárazság, valamint a betegségek hamar megtörték az embereket. A segélyszállítmányok jórészt a klánvezérek kezébe kerültek, a szeretetszolgálatok munkatársait pedig váltságdíj fejében gyakorta elrabolták, esetleg meg is ölték. Mindez azonban csak egy-egy rövid jelentést vagy mínuszos hírt ért a sajtóban, egészen addig, míg 1992 végén az Egyesült Államok csapatokat nem küldött a térségbe, hogy véget vessen a polgárháborúnak, lefegyverezze a nemzetségeket, s főképp azok vezetőit, Ali Mahdi Mohamedet és Mohamed Farah Aididot. A felek ugyan többször is tárgyalóasztalhoz ültek, a megállapodásokat azonban sorra fölrúgták. A helyszínre érkező amerikai katonákat éppen Aidid tábornok húzta csőbe, s a balszerencsésen végződött akcióban több száz szomáliai mellett tizennyolc „specforszos” is életét vesztette. (Ezeket az eseményeket dolgozta föl legutóbb A Sólyom végveszélyben című amerikai film.) A képek, melyeken a katonák holttesteit vonszolják gépkocsik után kötve a főváros, Mogadishu utcáin, hamar eljutottak Washingtonig, érthető, hogy csapatait kivonva messzire elkerülte ezután Afrika szarvát.
1998-ban aztán Amerikának már újabb problémával, a terrorizmussal kellett szembenéznie. Az addig főként csodás tengerpartjáról és páratlan vadvilágáról híres Kenyában, s déli szomszédjában Tanzániában szinte egy időben robbant a bomba az amerikai nagykövetségeknél, 224 ember életét oltva ki. Ezután már világossá vált, komoly felelőtlenség Afrikáról teljesen megfeledkezni, hiszen az instabil és ellenőrizetlen politikai helyzet ideális terepet biztosít a terrorizmus megerősödéséhez. A merényletek helyszíneit gondosan kiválogatták, olyan központok kerültek célkeresztbe, ahol számos nyugati üzleti, politikai vagy turisztikai érdekeltség található. Ezt bizonyítja az izraeli tulajdonú mombasai szálloda elleni, illetve a marokkói és tunéziai merénylet is. Csak az utóbbi, djerbai zsinagóga elleni robbantásban huszonegy ember halt meg, s nem nehéz következtetni, miként befolyásolják ezek az események a fontos bevételi forrást jelentő turizmust. A fenyegetettség felszámolása hosszú távon tehát éppúgy érdeke az összes félnek, s nemcsak a hazai közvélemény megnyugtatása, hanem a várható jövőbeni nyugati beruházások előtti út biztosítása érdekében is. Ezzel függhet össze a fejlesztéseket ígérő NEPAD támogatása.
James Jones, az európai parancsnokság feje nemrégiben megfogalmazta, hogy: „miközben globális háborút vívunk a terrorizmus ellen, oda is kell mennünk, ahol a terroristák vannak.”
A terrorizmus tehát hivatkozási alapnak sem rossz. A tervek szerint a Pentagon több helyszínen erősíteni kívánja a katonai kötöttségeket, szövetséget kialakítva az afrikai országokkal – például Algériával, Malival –, melyek felett egyúttal komoly felügyeletet is gyakorolhatna. Ebbe a folyamatba illik bele, hogy Ghánával, Szenegállal, Gabonnal, Namíbiával, Ugandával és Zambiával néhány éve már meg is egyeztek átrepülések és különféle katonai gyakorlatok engedélyezéséről. Egyúttal világossá vált, a Jemennel szemközti parányi Dzsibutiban fenntartott támaszpont kevés a nagyra nőtt kontinens szemmeltartásához. Főként hogy az amerikai katonák mellett az Afrikában abszolút riválisnak számító franciák, valamint olykor a németek is megfordulnak erre. Katonai vezetők nyilatkozatai szerint komolyabb bázisok kiépítését egyelőre mégsem tervezik, a hosszú távú cél inkább a szorosabb együttműködés kialakítása a térségben. Ehhez pedig újabb szövetségesekre van szükség, méghozzá sürgősen, hiszen az elvárt békefenntartó missziók még inkább megkövetelik a stabilabb katonai jelenlétet. Erre ékes példa a polgárháború sújtotta Libéria, ahol komoly elvárásoknak tenne Washington eleget, ha békefenntartókat küldene a helyszínre. Bush azonban nehezen adja be a derekát, hisz’ Szomália emlékei talán még őt is kísértik.
A kiaknázatlan kereskedelmi befektetések annál vonzóbbá teszik a tőke számára Afrikát, hiszen bármily nehézkesnek tűnik is „meghódítása”, a manapság rendkívül instabil keleti (olaj)piac helyett érdemes vele mint újabb gazdasági tartópillérrel számolni. Talán éppen a Nyugat-Afrika rejtette fekete arany vonzotta Bush elnököt a népes Nigériába, vagy talán éppen emiatt huny Washington jó ideje szemet a térség országaiban – például Kamerunban, Egyenlítői-Guineában – gyakran tapasztalható féktelen közállapotok felett.
Tény ugyanakkor, hogy az Egyesült Államok sokat tudna segíteni a szegény afrikai országokon, s meghirdetett programjai mögött talán nem csak a hátsó szándékok, hanem olykor a jóakarat is felsejlik. Mivel azonban a fekete kontinens problémái igen sok tengely körül alakultak ki, sokkal mélyebbek annál, mint hogy dollármilliókkal minden megoldható lenne. Bármennyi pénz folyjon is most be, a támogatás sajnos csak felületi kezelést nyújthat.
Harcolnak itt ugyanis egymással keresztények, muzulmánok, animisták, érdekeiket összeegyeztetni nem tudó földművesek és állattartók, zsarnokok irányította seregek és lázadók, országok országok ellen. Afrika ötvenhárom országából jelenleg huszonhárom fegyveres konfliktusok terepe.
A Kongói Demokratikus Köztársaságban, a volt Zairéban 1998 óta dúl háború, miután egy lázadással kezdődött összecsapás-sorozat regionális konfliktusba ment át. A térség több országát érintő viszályban a kormányerők, amelyeket Angola, Namíbia és Zimbabwe támogat, a Ruanda és Uganda segítségét élvező lázadó csoportokkal állnak szemben.

Soha nem látott kegyetlenségeknek adott terepet a háború, s a becslések szerint eddig mintegy három-négymillió halottat követelt.
Az elmúlt hetekben gyakorta a sajtó címlapjára került Libériában, hogy a rezsim négy éve folytat harcot az északi Egyesült Libériaiak a Megbékélésért és a Demokráciáért (LURD) nevű szervezet lázadása ellen. Egy másik felkelőcsoport, a Mozgalom a Libériai Demokráciáért (Model) délkeleten tűnt fel. A LURD június 5-én átfogó offenzívát indított a rabszolgákat visszatelepítő Monroe amerikai elnökről elnevezett főváros, Monrovia ellen, melynek során a lázadó fegyveresek néhány kilométerre közelítették meg a városközpontot. Az Accrában ezt követően megszületett fegyverszünet azonban hiába irányozta elő Charles Taylor elnök távozását, a harcok ismét kiújultak. A helyiek halottaikat az utcára fektetve tüntettek a nemzetközi segítségért. A Nyugat-afrikai Államok Gazdasági Közössége (CEDEAO) ugyan jóváhagyta a háromezer fős béketeremtő erő létrehozását, a remélt amerikai segítség még várat magára. A XIX. században Amerikából őseik földjére telepített, s jelenleg a helyi elitet alkotó réteg és a valódi őslakosság közti ellentétek mindazonáltal nem teszik megnyugtatóvá a Libéria jövőjéről alkotott képet.
A szomszédos Elefántcsontpart a lázadó katonák 2002 szeptemberében indult akcióját követően zuhant politikai-gazdasági válságba. Az ország két részre szakadt, miután az északi területeket a három lázadó mozgalmat öszszefogó „új erők” vették ellenőrzésük alá.
Burundiban 1993 óta folyik a polgárháború a tuszi kisebbség irányította hadsereg és a hutu lázadók között. A konfliktusnak mintegy háromszázezer áldozata volt, főleg civilek. 2002-ben a négy lázadó mozgalom közül három, köztük a Fegyveres Erők a Demokrácia Védelmére (FDD), fegyverszüneti megállapodást írt alá a bujumburai kormánnyal, ezt azonban sohasem tartották be. A taposóaknáiról elhíresült Angolában a hadsereg 2002 áprilisában fegyverszüneti egyezményt kötött az UNITA lázadó mozgalommal, amely 27 éven át folytatott polgárháborút ellene. A harcok így is félmillió áldozatot követeltek, az angolai hadsereg tavaly Cabinda tartományban mégis offenzívát indított, hogy felszámolja a tartománynak függetlenséget követelő fegyveres lázadó csoportokat.
Szudánban immáron húsz éve folyik polgárháború az arab–muzulmán északot képviselő kormány és a déli, többségükben keresztény és animista felkelők között. Az áldozatok száma itt már meg is haladta az ötszázezret.
Algériáról legutóbb az elrabolt nyugati turisták kapcsán lehetett hallani, holott az 1992 óta tartó, fegyveres iszlám csoportokhoz kötődő erőszak már százezernél több halottat követelt.

A békekötésre nemrég, márciusban került sor a Brazzaville központú Kongóban, amelynek délnyugati részén öt éven át két polgárháború is folyt.
Ugandáról hallva talán még ma is sokaknak jut eszébe az entebbei túszdráma, mely a történelem eddigi egyik legnagyobb és legsikeresebb túszmentő akciójával zárult. Az 1976. július 27-én német és palesztin terroristák által Ugandába térített gép 256 utasa közül „mindössze” hárman vesztették életüket. Sokkal több, tízezres nagyságrendű áldozata volt azonban az „Úr Ellenállási Hadserege” (LRA) 1988 óta tartó lázadásának, amelynek célja a rendszer megdöntése.
Csádban a Mozgalom a Demokráciáért és Igazságért (MDJT) elnevezésű mozgalom folytat évek óta gerilla-hadviselést a hatóságok ellen. Szenegál Casamance nevű déli tartományában 1982 óta küzd a függetlenségért egy lázadó csoport. Közép-Afrikában François Bozizé tábornok 2003. március 15-én döntötte meg Ange-Félix Patassé elnök hatalmát. Sierra Leonéban egyes számítások szerint több mint százezer embert öltek meg 1991 óta. Mauritániában a Maaouiya Ould Taya elnökhöz hű erők június 8–9-én harminchat órás harc után hiúsították meg a lázadó csoportok puccskísérletét. Nyugat-Szaharában Marokkó és a Polisario Front 1975 óta küzdenek egymással a volt spanyol gyarmat fölötti fennhatóságért. 1991-ben az ENSZ égisze alatt fegyverszünetet kötöttek és a világszervezet azóta is keresi a politikai megoldást.
Nigériában azt követően, hogy a 12 északi államban bevezették a saría iszlám törvénykezést, gyakorivá váltak az erőszakcselekmények a muzulmán és a keresztény közösség között. A „polgári” kormányzat 1999-ben történt visszaállítása óta mintegy tízezer embert öltek meg etnikai, vallási és politikai összetűzések során.
Afrikában azonban nemcsak a politika és a hatalomvágy, hanem a természet is megnehezíti az életet. Az éghajlati szélsőségek leginkább a mind súlyosabb szárazság, s az ebből következő éhínség és alultápláltság formájában öltenek testet. A Szahara fokozatos terjeszkedése a természet újabb nagy ciklusának lehet jele, melyet tovább súlyosbít a kontrollálatlan erdőirtás, talajpusztítás. A malária és a schistosomiasis is tizedeli a lakosságot, amely két fertőzés felmérések szerint jelenleg világszerte több mint négyszázötvenmillió embert sújt. Afrika Szaharától délre eső részén, ahová az összes maláriás megbetegedésnek mintegy kilencvenöt százaléka esik, félmillió gyerek hal meg évente.
Széchenyi Zsigmond tehát egészen más Afrikát látott. A nagy vadász a titokzatosnak tartott sötét világrészről úgy írt, hogy ott „még más világ járja. Jobb világ”, hol a „lépten-nyomon hallatszó sírások inkább csak műsírások. Itt egyelőre még csak illendőségből panaszkodnak az emberek. Annyi a baj, a gond világszerte – gondolják –, tapintatlanság lenne azt állítani, hogy mi még jól állunk.”
Ha ma a fejlett világ egyszerre fordulna a fekete kontinens felé, valószínűleg akkor is évtizedekbe telne, mire látható eredményeket lehetne elérni. S míg az elfeledett kontinensen ma harmincmillió embert fenyeget éhhalál, a leggazdagabbak valójában csak vállaikat vonogatják.