A szabadság fája

Közismert tény, hogy az Egyesült Államokban gyakran hangzik el a rasszizmus vádja, sokszor alaptalanul is hírbe hoznak közéleti szereplőket. Az olykor nevetséges vádak mögött gyakran tetten érhetők az ellenfél lejáratását célzó szándékok. Kérdéses, hogy a köztiszteletben álló amerikai elnökök közül sokan valóban fajgyűlölettől indíttatva irányították-e hazájukat, amint azt mostanában leleplező szándékú könyvekben, újságcikkekben olvashatjuk.

A rasszizmus vádja a mai Amerikában rendszerint végletes leegyszerűsítésekből és kezdetleges logikai eszmefuttatásokból áll. Nehéz egyetértenünk például azokkal az amerikai történészekkel, akiknek már Thomas Jefferson és George Washington is fajgyűlölő, pusztán azért, mert mindketten rabszolgákat tartottak. Hiábavaló volna feltenni az efféle „tudósoknak” azt a kérdést, hogy egy gazdag amerikai kétszáz évvel ezelőtt miért ne tarthatott volna rabszolgákat. A szóban forgó tanulmány szerzője a rabszolgáit felszabadító Washingtont kevésbé tartja rasszistának, mint Jeffersont, utóbbi elévülhetetlen bűneként felróva, hogy mindössze öt rabszolgájának adott szabadságos levelet.
Elképesztő, hogy a liberális alapeszményekhez egész életében kötődő, a faji és osztálymegkülönböztetés ellen síkraszálló Jeffersonból bárki bősz rasszistát faraghat, csak azért, mert érdekei így kívánják. Jefferson állítólagos fajgyűlöletéről akkor kezdtek cikkezni a tengerentúli lapok, amikor kiderült, hogy az oklahomai merénylő, Timothy McVeigh letartóztatásakor Jefferson-idézettel ellátott pólót viselt a következő felirattal: „A szabadság fáját időről időre hazafiak és zsarnokok vérével öntözik.” Az eset után amerikai lapok felidézték: Jeffersonnak valóságos kultusza volt a déli államokban, majd gondolatkísérletük végén a Ku-Klux-Klan szellemi atyjának nyilvánították a Függetlenségi Nyilatkozat megszövegezőjét, az Egyesült Államok harmadik elnökét. Teljesebb megítéléséhez azért hozzátartozik a zsidósággal kapcsolatos megjegyzése: „A szétszórt zsidók ma is államot alkotnak, amely idegen államot alkot az államon belül, ahol élnek.”
Jefferson feketékkel kapcsolatos véleményét bizonyos mértékben Abraham Lincoln elnök is osztotta, akit látszólag bajosan lehetne rasszistának nevezni, hiszen a polgárháborúban győztes északiak vezetőjeként a rabszolgák felszabadításáért is küzdött. Dicsőségre kényszerítve – Abraham Lincoln fehér álma című könyvében Lerone Bennett színes bőrű történész azonban másképp vélekedik a kérdésről. Megtudhatjuk, hogy Lincoln elnök még fiatal illinoisi politikusként rasszista fordulatokat használt beszédeiben, gyakran tréfálkozott fekete bőrű szolgálói rovására, és nyíltan ellenzett – Bennettet idézve – „bármiféle törvényt, amely javított volna a fekete amerikaiak életén”. A történész szerint Lincoln egész életében amellett kardoskodott, hogy a feketéket telepítsék vissza Afrikába. Könyvéből megtudhatjuk, hogy az 1863-as rabszolga-felszabadítást a körülmények szülték, Lincoln pártja keményvonalasainak akart kedvezni, semmiképpen sem a szerencsétlen sorsú embereknek. Bennett az elnöki rasszizmus további adalékának tekinti, hogy Lincoln „rendkívül óvatosan szövegezte meg” a kiáltványt.
Természetesen akadtak olyanok is, akik tápot adtak a vádaskodásoknak. Az amerikai elnökök rasszizmusáról szóló viták középpontjában elsősorban az előző évtizedek eseményei állnak. Néhány héttel ezelőtt nagy megdöbbenést keltettek Harry Truman 1947-es, antiszemitizmust tükröző naplórészletei. Noha a zsidók joggal tekintették jóakarójuknak az Egyesült Államok 33. elnökét – Truman 1948-ban kiállt a zsidó állam megteremtése mellett –, naplójából mintha másik ember tárulna elénk. 1947. július 21-én például azt jegyzi le, hogy a zsidóknak nincs arányérzékük, és nem tudják józanul megítélni a világ dolgait: „A zsidókat nagyon-nagyon önzőnek találom. Nem bánják, hány észt, lett, finn, lengyel, jugoszláv vagy görög menekültet ölnek meg, vagy bánnak velük rosszul, amíg a zsidók különb bánásmódban részesülnek.” Érdekesség, hogy a washingtoni Holokauszt-emlékmúzeum igazgatója a Washington Postnak adott nyilatkozatában felmenti Trumant az antiszemitizmus vádja alól, mondván, a néhai elnök megjegyzései „kulturális antiszemitizmust” sejtetnek, amely a maga idejében elterjedt és elfogadott beszédmódnak számított. A hidegháborús időszak világhírű kutatója, John Lewis Gaddis, a Yale Egyetem professzora pedig úgy véli, hogy bár Truman kritikus megjegyzéseket tett a zsidókról, ettől még nem antiszemita, hiszen rendkívül sokat tett Izrael állam megteremtéséért.
Dwight Eisenhower legfőbb fogyatékossága a tétlensége volt – olvashatjuk egy amerikai iskolásoknak szóló életrajzi összefoglalóban. A vádak hasonlítanak Lincoln „bűnlajstromára”, a szerző szerint Eisenhower elnök is csak a kényszerítő körülmények hatására segítette a feketék egyenjogúsítását 1957 és 1960 között. Felhánytorgatják neki azt is, hogy szótlanul asszisztált Joseph McCarthy „boszorkányüldözéséhez”. A szerző egyetlen szóval sem említi, hogy a fiatal John F. Kennedy „nagy hazafinak” nevezte a szenátort – köztudomású volt, hogy McCarthy és a Kennedy család kifejezetten baráti kapcsolatban állott. Mindennek azért van jelentősége, mert Kennedyt senki nem nevezi rasszistának, ellentétben Eisenhowerrel, akinek már a hallgatása is gyanús.
Az amerikai történelemben alighanem Richard Nixont támadták a legvehemensebben, elsősorban az egyre kilátástalanabb vietnami háború ürügyén. Nemrég előkerült egy 1972-es hangfelvétel, amely Nixon rejtett arcát is bemutatja, legalábbis hiteles forrásból szerezhetünk tudomást arról, hogyan vélekedett az elnök az amerikai zsidóságról. A felvétel tanúsága szerint a neves prédikátor, Billy Graham azt mondja Nixonnak, hogy ki kell bújni a zsidók szorításából, vagy az ország eltűnik a süllyesztőben, mire az elnök visszakérdez, hogy a prédikátor komolyan gondolja-e, amit mondott. Graham igennel felel, Nixon pedig így folytatja: „Barátom, én is így gondolom. Nem beszélhetek róla, de egyetértek.” A hangfelvételen szó esik még médiáról, Hollywoodról, majd Graham távozása után Nixon segítőjének így öszszegzi a beszélgetést: „a zsidóság vallástalanok, ateisták, erkölcstelen seggfejek gyülekezete”. A beszélgetésen jelen lehetett az elnök kevéssé ismert munkatársa, bizonyos Donald Rumsfeld is.
Meg kellett volna válogatnia a barátait Ronald Reagannek is. Bírálói szemére vetik, hogy elnökválasztási kampányaiban közismert déli politikusok segítettek neki, mint a dél-karolinai Jesse Helms, nem beszélve Trent Lott szenátorról, aki nemrég éppen egy rasszista kijelentés miatt veszítette el a republikánusok vezetői tisztét a szenátusban. Reaganről kiderült az is, hogy a hatvanas években ellenezte a feketéket egyenjogúsító rendelkezéseket, sőt a Republikánus Párton belül a „déli stratégia”, azaz a demokrata érzelmű fehér szavazók megszólítását célzó politika szószólójának számított. 1980-ban Reagan állást foglalt az egyes államok önrendelkezése mellett, egyesekben növelte a gyanút, hogy az elnök a déli államokban támogatja a fehérek egyeduralmát célzó törekvéseket.
Bill Clinton is rasszista hírébe keveredett, miután egyik arkansasi testőre, Larry Patterson visszaemlékezésében azt állította, hogy az elnöki pár otthonukban „teljesen más életet él, mint a nyilvánosság előtt”. Patterson – aki hat évig teljesített szolgálatot a Fehér Házban – azt írja, hogy Bill Clinton sokszor mondott zsidó vicceket, ha pedig magára maradt Hillaryvel, gyakran illették sértő kifejezésekkel az amerikai izraelitákat. A volt testőr szerint „ha Bill Clinton vitatja egy fekete politikus véleményét, gyakran használja a »nigger« kifejezést”. Példaként hozza fel Say McIntosh Little Rock-i polgárjogi aktivista esetét, akivel Clinton szóváltásba keveredett, majd az elnöki autóban az idézett kifejezéssel illette ellenfelét. Patterson egyébként úgy emlékszik, hogy 1992-ben Jesse Jackson szenátort is „leniggerezte” a feldühödött elnök.
Bármi legyen is az igazság, egy biztos: az amerikai elnökök – akárcsak más közszereplők – gyakran bort isznak, és vizet prédikálnak. A média felelőssége abban áll, hogy a bolhából ne csináljon elefántot, de mutasson rá a tévedésre, a bármilyen irányú türelmetlenségre. Még akkor is, ha az illető az Amerikai Egyesült Államok elnöke.