A széklábtól a biciklizománcig

Hogyan lehet az eredeti tárgyból hamisítvány? A kérdés értelmetlennek tűnik, mégsem az: a beavatkozás, a helyreállítási munka mértéke és minősége véglegesen eldöntheti egy-egy műtárgy további sorsát. Nem mindegy tehát, kinek a kezébe adjuk féltett kincseinket, sőt a nemzeti kincseket. A régi tárgyak megőrzésén túl a kortárs művészek alkotásai is sok fejfájást okoznak a restaurátoroknak.

Megmentett műkincsek címmel évente mutatják be a Magyar Képzőművészeti Egyetem Restaurátorképző Intézetének végzős növendékei azokat a tárgyakat, amelyek egyben diplomamunkáik is. A Magyar Nemzeti Múzeumban július 27-ig látható kiállításon az idén az ifjú festő-, szobrász-, fém-ötvös és papír-bőr restaurátorok adnak számot a tanultakról. A nemzeti közgyűjtemény egyben a tárgyrestaurátor-képzés fóruma. Nemcsak az oktatók nagy részét biztosítja, hanem a gyakorlati munkához szükséges műhelyeket is.
Évszázadokon keresztül festők, szobrászok, kézművesek javították a művészeti alkotásokat, hiszen ők ismerték az anyagokat, a technikát, s ők rendelkeztek a munkához szükséges művészi tehetséggel. Csak nagy sokára, a XX. század elején kezdődött a restaurátorképzés a művészeti akadémiákon, nálunk 1948-ban a Magyar Képzőművészeti Főiskolán. Először a festmény-, 1970-től a szobor-, majd 1974-től a tárgyrestaurátor szak indult meg, avat be a kezdetekbe Kovács Petronella. A tárgyrestaurátor szak vezetője ma még ötéves egyetemi diplomát adó, de levelező képzést irányít, ám remény van arra, hogy néhány éven belül megindul a nappali tagozat az öt (fa-bútor, fém-ötvös, papír-bőr, szilikát- és textil-bőr restaurátor) szakon. Az ugyanis már nemzetközileg elfogadott tétel, hogy a restaurátor-konzervátor csak több tudományterület eredményeit magas szinten ismerő és felhasználó szakember lehet, akinek nemcsak kellő anyagismerettel kell rendelkeznie, hanem megfelelő művészi színvonalon is kell dolgoznia.
Hamisításnak számítanak, így a németországi régiségkiállításokról kizárják például az alábbi bútorjavítási eseteket: az összes láb, az egész tetőlap cseréje, az oldallap cseréje vagy újrafurnérozása, a kiegészített és átpácolt fiók, az újrafestett, átpácolt vagy erősen megszépített, utóbb intarziázott bútor. Tilos a régi bevonatok eltávolítása, a bútor belsejének kitapétázása is, mert a kasírozás megnehezíti a tárgy meghatározását. Márpedig a német régiségkiállításokra kerülő bútorokhoz nyilatkozatot is kell mellékelni, hogy azokon milyen kiegészítések történtek. Ezt az etikai kódexet egy fabútor-restaurátor ismeri, egy asztalos azonban, legyen akármilyen nagyszerű mester, nem is hallott róla. Manapság viszont, amikor a hazai műtárgypiac is felívelő szakban van, s vagyonokat fektetnek a műkincsekbe, kereskedőknek, gyűjtőknek és befektetőknek egyaránt tudniuk kell, hogyan őrizhetik meg egy-egy tárgy értékét, eredetiségét.
A hazai régiségkereskedők egy része ma még az olcsóbb megoldást választja, s mesterembert hív restaurátor helyett az értékes régi darabok felújításához. Hogy mi a különbség?
– Gyökeresen különbözik a kétféle megközelítés – magyarázza Kovács Petronella. – Hogy a bútorpéldánál maradjunk: egy asztalos a törött, elkorhadt vagy rovarfertőzött széklábat levágja, tehát kicseréli. A restaurátor megpróbálja megmenteni: fertőtleníteni, megszilárdítani, a törésfelületeknél összeragasztani. Az egyik tehát javít, a másik megment.
Természetesen e szakmán belül is felmerül a műemlékvédelemben folyamatosan jelen lévő dilemma: restaurálni vagy konzerválni kell egy műtárgyat? A Magyar Restaurátorkamara 2002-es kiadványa állást foglal a kérdésben. Rögzíti, hogy a restaurátornak mindenekelőtt az alkotói szándékot kell tisztáznia s törekednie annak megőrzésére. Ez is csak nagy körültekintéssel, megfelelő előtanulmányok és anyagvizsgálat után történhet. A kamara etikai kódexe rögzíti azt is, hogy a restaurátor nem ajánlhat, és nem hajthat végre olyan kezelést, amely káros lehet a tárgy megőrzése szempontjából, sőt vissza kell utasítania azt a megrendelést, amelyik erre venné rá. A felelősség ugyanis az övé, és nem a megrendelőé.

Mindezek után úgy tűnhet, hogy megnyugtatóan rendezett a szakma jogi és etikai helyzete – ám ez csak a látszat. A kamara ugyanis csak nevében, nem pedig funkciójában kamara, valójában még csak egyesület, amelyben a tagság nem kötelező. A megrendelők tehát nem kötelesek a tagnévsorból válogatni. Kovács Petronella szerint akkor van esély a tévedésre, ha a megrendelő tudatlanságból vagy a hivatali hierarchiát érvényesítve kényszeríti rá az akaratát a restaurátorokra. Miközben a restaurátor a kémia és biológia mellett néprajzot, művészettörténetet is tanul, a muzeológusokat például nem képezik ki természettudományos ismeretekre. S nemegyszer ezek hiányában hoznak döntéseket. A restaurátorok pedig nem mindig tudják érvényesíteni szakmai szempontjaikat.
Bár az ismeretek sokat gyarapodtak és korszerűsödtek az idők során, úgy tűnik, a világ mindig legalább egy lépéssel a restaurátorok előtt jár. A kortárs képzőművészek többsége ugyanis bár tanul anyagismeretet, fitytyet hány az örökkévalóságra, és olajos halat vagy szardíniásdobozt egyaránt műtárgyépítő elemnek tekint. Mint megtudtuk, külföldön már konferenciákat szerveznek e „korszerű” anyagok megmentése érdekében. Kovács Petronella szerint a probléma nem új keletű: a néprajzi anyaggyűjtés során is meg kellett birkózni a szerves anyagok – kalács, hímes tojás – megmentésének és konzerválásának gondjával, s az afrikai vagy más távoli népek anyaghasználata is felvetett már hasonló kérdéseket. Ám halmozottan jelentkezik majd a probléma, ha megnyitja kapuit nálunk is a kortárs magyar művészetek múzeuma, amelyben szükség lesz komoly restaurátorműhelyre is. A legnagyobb gondot a szakemberek számára az jelenti, hogy nem tudják, a kortárs művészek milyen anyagokat használnak. Példaként Kovács Petronella azt a hatalmas zöld festményt hozza fel, amelyik egyik országos közgyűjteményünket gazdagítja. A restaurátorok sehogyan sem tudták retusálni a rajta esett karcolást, egyetlen festék sem fedte be a felületet. Végül véletlenszerűen zöld kerékpárzománc került a kezükbe, amely hatásosnak bizonyult. A művész ugyanis biciklifestékkel alkotta meg művét.