Győrfi Pál: A mentős munka olyan, mint Isten kinyújtott karja

A gyorsaság, az impulzivitás és az improvizáció az, amiben jól érzi magát, az emberek szenvedését viszont 43 évnyi szolgálat után is nehezen viseli a mentős. Győrfi Pál egész életét átszövi a segítői szellem: családjának példamutatása, embersége és persze a mentőautók látványa egyenesen a Markó utcába húzták a szívét, ahol ma is ugyanaz a szellemiség uralkodik, mint egykor, az első mentőörs idején: segíteni mindenkinek, ítélkezés nélkül.

Fotó: Ladóczki Balázs

– Az irodáját elnézve nem először kapott elismerést, most épp a karitatív munkája nyomán vehette át a Váradi Eszter-díjat. Meglepte?

– Már hosszú évek óta segítem az Egy Lépéssel Több Alapítvány munkáját, de valóban váratlanul ért, hogy díjaztak. Az alapítványt létrehozó Hajós István célja az volt, hogy azoknak a családoknak nyújtsanak támogatást, segítsenek csökkenteni a megélhetési költségeket, amelyek krónikusan beteg gyerekeket nevelnek. Ez a gyakorlatban úgy néz ki, hogy az alapítvány nem „kézbe adja” a pénzt, hanem például a rezsiszámlák egy részét közvetlenül kifizeti. A családok ezáltal kicsit fel tudnak lélegezni, de közben önállóak is tudnak maradni.

– A mentős pálya, mondhatni, az önkéntességből született: 1887-ben, amikor Kresz Géza a bazilikánál önkénteseket toborzott, hogy szervezetten segítsék a bajbajutottakat, létrejött a világ egyik legfejlettebb mentőszolgálata. Sikerült megőrizni ezt a szellemiséget a szervezetben?

– Az elvégzett munkáért ma már nyilván fizetés is jár, de azért ide alapvetően ma sem úgy jönnek az emberek dolgozni, mint egy egyszerű munkahelyre. Ez egy organikus közösség, 17 ezer taggal, akiket ugyanazok a közös értékek tartanak össze, mint azokat, akik egykor meghallották Kresz Géza hívó szavát. Ezt abból is látom, hogy amíg Magyarországon öt–nyolc évig maradnak az emberek egy munkahelyen, az OMSZ-nél 15 év az átlag.

Fotó: Ladóczki Balázs

– Önnek mi volt a hívószó?

– A Markó utca az én bölcsőm. Itt laktunk, a Szent István körúton, gyerekkoromban erre vezetett az utam, amikor a Szemere Bertalan Általános Iskolába jártam. Mindig csodálattal néztem a mentőszolgálat előtt sorakozó szép fehér mentőautókat, a piros zászlót a tetejükön, és bennem napról napra erősödött az érzés: ez az én világom. Amikor 1983-ban jelentkeztem mentőápolónak, akkor még nem lehetett gyorsan kocsira kerülni, hanem hónapokon át kellett bizonyítani, hogy az ember alkalmas erre. Bejártam a ranglétra minden fokát, kezdve onnan, hogy az első hetekben felmosóronggyal a Nysa mentőautókat takarítottam. 2002-re már eljutottam odáig, hogy én képviseltem ezt a szervezetet.

– A családjára mennyire volt jellemző a segítő szemlélet?

– Olyan családba születtem, ahol nem volt hagyománya az egészségügyi pályaválasztásnak, senki nem volt segítő hivatású szakember. Édesanyámék zenészek voltak, az ő felmenőik között meg főleg jogászok, ügyvédek voltak. Ugyanakkor már kissrác koromban is azt láttam odahaza, hogy a szüleim meg a nagyanyám is jó emberek voltak, ahol lehetett, segítettek másokon, hol étellel, máskor pénzzel, de csak csendben, a maguk módján. Akkoriban nem volt ennek „divatja”, tették, amit tehettek. Ez a szellemiség pedig mélyen belém ivódott, mindig is nagyon erős volt bennem a humanitás, és jobb helyet nem is találhattam volna arra, hogy ezt folyamatosan táplálni, kamatoztatni tudjam.

– Ugyanakkor a szülei zenei örökségét is kamatoztatni tudta a segítő pályán, hiszen az egykor félénk, introvertált kisfiú önbizalmát a zenélés hozta meg, megalapozva ezzel a későbbi, szóvivői alapokat.

– Ez pontosan így volt! Visszagondolva tényleg egy rettentően gátlásos, esetlen gyerek voltam, vékony kis szőke, tornából fölmentett, mindig dörzsöltem a higanyos lázmérőt, hogy megússzam az iskolát, anyámék meg persze hagyták, hogy „kipihenjem a betegséget”. Aztán rájöttem, hogy ez nem jó stratégia a csajozásban, hiszen a nagyon menő, vízilabdás, göndör szőke hajú, kigyúrt csávók mellett észre sem vettek a lányok. Aztán megalapítottuk a zenekarunkat a gimiben, és fordult a kocka: onnantól, hogy a színpadra álltam, megjött az önbizalmam, és rájöttem, hogy nekem ez megy, jól érzem magam ebben a szerepben. Mire később, már mentős koromban egészségügyi sulikban kezdtem tanítani, már arra is képes lettem, hogy állandó interakcióban legyek, és célok mentén kommunikáljak.

Fotó: Ladóczki Balázs

– A családi örökségének volt a része a halál természetessége is, vagy csak később, a mentős pályája során fogadta el az elmúlás folyamatos jelenlétét?

– Gyerekkoromban nagyon féltem a szüleim halálától, a nagyanyám halálától meg egyenesen rettegtem, ez visszatérő rémálmom is volt. Ő állt talán a legközelebb hozzám, vele töltöttem a legtöbb időt. Nem volt odahaza tabutéma a halál, de aztán, amikor az egyik szobában az édesanyám, a másik szobában pedig a nagymamám haldoklott, később pedig az apám is súlyos betegségben, otthon hunyt el, az megrázó és nehezen feldolgozható időszakot jelentett számomra. Úgy vélem, szerencsés vagyok, hogy végig mellettük tudtam lenni az utolsó hónapokban és hetekben, egészen a végső búcsúig. Édesanyám utolsó hetei során egy diktafonnal rögzítettem néhány beszélgetésünket, de a mai napig nem volt erőm meghallgatni.

– A saját halálával kapcsolatban szokott elmélkedni?

– Már egy ideje tervezem, hogy felveszek néhány üzenetet a gyerekeknek és a feleségemnek, arra az esetre, ha valamiért nem lenne időnk elbúcsúzni. De bízom benne, hogy lesz alkalmam, mert bár elsőre „csábítóan” hangzik a gyors halál, nem véletlenül fogalmaznak úgy a katolikus liturgiában: „Uram, ments meg minket a hirtelen haláltól.”

Egyébként nem félek a haláltól, de nem azért, mert ilyen kemény csávó vagyok, hanem valahogy mindig úgy érzem, hogy a Jóisten szeret engem, rábízhatom magam.

– Gyakran hallani a mentősöktől, hogy igyekeznek az eseteken „kívül maradni”. Valóban ki tudja zárni ki az érzelmeit egy segítő szemléletű ember?

– Ez egy nagyon nehéz téma, hiszen aki segítő szakmát választ, azt áthatja az elhivatottság. A fene megenné az egészet, ha egy mentős szép komótosan araszolna a dugóban, mondván, „addig is alakul a kórkép”. Szóval igen, nem véletlenül nyomjuk a gázt szirénázva. Hiába van például negyvenévnyi mentős múlt mögöttem, még ma is nagyon nehezen tudom elviselni az emberek szenvedését.

Ráadásul nem magát a baleset látványát nehéz feldolgozni, hanem azt, ami mögötte van: mi lesz ezzel a családdal, amelynek a családfője, a szeretett férj vagy édesapa halt szörnyet? Mi lesz azokkal a szülőkkel, akiknek a gyermeke vesztette életét?

De akkor ki a jó segítő? Mert az sem jó, ha túl közel mész, túl érzékeny vagy, és minden egyes ilyen esetben meghalsz te is, de az sem, ha kőszívű vagy, és nem érint meg mindez. Valahogy meg kell találni az optimális távolságot, máskülönben nem vagy professzionális, nem tudsz húsz vagy negyven évig mentőzni.

– Ön hogyan tud „középen maradni”? Mi a stratégiája?

– Nagyon sokféle segítő szerep létezik. Én a sürgősségi ellátást választottam, mert nekem a gyorsaság, az impulzivitás, improvizáció az, amiben jól tudok működni. Egy szociális segítő vagy kórházi ápoló viszont hosszabb távon próbálja könnyebbé tenni az életet vagy egy család sorsát. Nekem az nehezebben menne. Én segítőként arra rendezkedtem be, hogy abban a fél- vagy egy órában kell tudnom segíteni, és ha mégsem lehet, nem halhatok meg az áldozattal együtt. Mert mentősként nekem tovább kell menni, egy következő esethez, ahol nem tehetem meg, hogy még az előző eseten rágódok. Mentősként pedig hiába van mögöttem huszonvalahány év és sok ezer haláleset, semmivel sem tudok többet az élet és a halál lényegéről, én sem értem jobban ezt az egészet, mint bárki más, azt viszont érzem, hogy Isten mindannyiunkban ott van. 

A mentős munkát sokszor úgy látom, mintha az Isten kinyújtott karja lenne.

Fotó: Ladóczki Balázs

– Negyvenhárom éve dolgozik a mentőszolgálatnál. Hogyan változott a szervezetről alkotott kép, milyen a kapcsolatuk jelenleg a magyar társadalommal?

– Régebben teljesen kiszolgáltatott helyzetben voltunk, mert csak a sajtó témaválasztására tudtunk támaszkodni, így aztán a rossz hírek, a negatív esetek domináltak. A közösségi média megjelenése óta viszont lehetőségünk van megmutatni a sok jót is, a mentős közösségünk erejét is: mára egy 350 ezer fős organikus közösséget építettünk fel, amelyet arra használunk, hogy továbbfejlesszük a lakosság életmentő ismereteit, beleértve azt is, hogy valaki tudja, mikor kell a mentőket hívni, fel tudja ismerni az infarktus tüneteit vagy értse, hogyan tud elsősegélyt nyújtani.

De van egy másik célunk is: az, hogy az emberek megbízzanak a mentőkben, mert akkor tudunk hatékonyan életet menteni, akkor tudjuk a legjobban segíteni a betegellátást, ha a társadalom nem kételkedik bennünk.

Ez a küldetés is legalább annyira fontos, mint az, hogy időben kiérjen a mentő, hiszen világszerte hatalmas a frusztráció. A közösségi felületeket elárasztja a gyűlölet, mi viszont ugyanazt az értékrendet képviseljük, mint amikor Kresz Géza felállította az első mentőőrsöt vagy amikor az 56-os pincekórházunkban mindegy volt, hogy a barikád melyik oldalán feküdt a sérült. Akkor sem és most sem ítélkezünk, nekünk minden embertársunk fontos, és ez egy olyan alapérték, amit megtiszteltetés képviselni, megőrizni.

– Mire a legbüszkébb?

– A négy gyermekemmel, a szívből szeretett feleségemmel mindenem megvan. Szerencsés vagy inkább áldott vagyok, hogy a gondviselés és a körülöttem élők is mindig támogatták, hogy azt csináljam, amit szeretek. Az elmúlt 43 évben egyetlen nap sem volt, amikor úgy mentem volna munkába, hogy jaj, csak ne kellene jönni dolgozni! Ez hatalmas ajándék.

Borítókép: Győrfi Pál, az Országos Mentőszolgálat szóvivője (Fotó: Ladóczki Balázs)

További játékainkhoz kattintson ide!