A török játszma

Törökország márciusban nem tett eleget a kérésnek, hogy katonáinak Irakba küldésével és területeinek felvonulási területté változtatásával segítse Amerika háborúját déli szomszédja ellen. A török visszautasítás érezhetően csökkentette a két ország közötti bajtársi kapcsolatok hőfokát. Az Egyesült Államok azonban, talán valami olyasféle megfontolásból, amit népiesen „jössz te még az én utcámba” kifejezéssel illethetnénk, akkor nem élezte ki túlságosan a helyzetet.
Türelme nem is veszett kárba, a közelmúltban alkalma nyílott rá, hogy rajtakapja, s foglyul ejtse a török hadsereg néhány katonáját, amint éppen jogosulatlanul Észak-Irakban tevékenykedtek. Törökország az első Öböl-háború óta állomásoztat a határzónában csapatokat, amihez nem bírja az Egyesült Államok jóváhagyását, de nagy barátja minden kétséget kizáróan tud róla. Ankara a dolgot kezdettől fogva a kurd szeparatisták elleni küzdelemmel indokolta, s most is hangsúlyozza: nem vonulhat ki onnan, s az USA sem követelhet ilyet tőle, amíg a terrorcselekményeiről elhíresült Kurd Munkapárt gerilláitól a térséget meg nem tisztítja. Amerika minden jel szerint nem is akarja, hogy Törökország kivonuljon, sőt szeretne még több török katonát látni Irak középső részén, ahol az amerikaiak számára már nagyon felforrósodott a helyzet, s ezt a kis affért a török hajlandóság kikényszerítésére próbálja kihasználni. Régi, meghitt kapcsolatról lévén szó, nem veszteget sok időt az „udvarlásra”: a török katonák lefogását megmagyarázandó Donald Rumsfeld amerikai védelmi miniszter mindössze egy levelet, majd két magas rangú katonatisztet küldött Ankarába. A levél a tízezer fős török csapatkontingensre vonatkozó amerikai igényt tartalmazta.
Hogy a törökök most kötélnek állnak-e vagy sem, nehéz megjósolni. A belső körülmények nem sokat változtak március óta. Az ország továbbra is komoly gazdasági-pénzügyi válságban van, s nagy szüksége van az USA támogatására, hogy a Nemzetközi Valutaalaptól az ígért segítséget megkapja. Az IMF illetékesei – amint ez már lenni szokott – nagyjából az említett főkatonákkal egy időben tettek egy villámlátogatást Ankarában, s figyelmeztették az Erdogan-kormányt a társadalombiztosítási reformcsomag és egyéb takarékossági intézkedések mielőbbi elfogadtatására. Politikai erők parlamenten belül és kívül, a kormányzó Igazság és Fejlődés Pártjához közel álló iszlám pártokkal egyetemben, hevesen ellenzik, hogy török katonák szolgáljanak pajzsul az amerikaiaknak Irakban.
Abdullah Gül török külügyminiszter bizonyára hosszú kívánságlistát vitt magával, hogy Ankara mit kér cserébe a szerepvállalásért, ám ha az amerikaiak nagylelkűségén múlik, sok aligha teljesül belőle: annyi talán igen, hogy a jövőben nem tartóztatják le az Észak-Irakban portyázó törököket. Ez azonban édeskevés ahhoz képest, amit Törökország kockáztat: népszerűtlen háborúba sodorja rossz gazdasági helyzetben lévő országát, s végletesen szembeállítja szomszédaival anélkül, hogy akár az amerikaiak oldalán elérni remélt regionális nagyhatalmi pozícióhoz vagy a vontatottan haladó demokratizálás miatt is lassan alakuló európai uniós tagsághoz közelebb kerülne.