Átívelő motívumok

Egy arc nagyon is lehet kifejező. Akárcsak a beszéd. Szavak, kifejezések. Az író többnyire – fejezetenként – ki akar valamit fejezni. Fejétől bűzlik a hal? A géneket viszont senki sem fejezi ki. Ők fejeződnek ki maguktól. Kifejeződött egy gén. Haveri körben, az Arany Ökörben s molekuláris genetikusok között így mondják. Hogy kifejeződött egy gén.
Nálam is vannak témák, melyek hajlamosak időnként kifejeződni. Aktiválódni. Egyszer csak azon kapom magam, hogy hipp-hopp, akartam, nem akartam, ismét arról a bizonyos témáról írok. Recidiva – da capo al fine – avagy: a yedi visszatért. Esetleg: az alvó ügynök felébredése. Al Kalifa. Minden valószínűség szerint előbb-utóbb ismét ki fog fejeződni bennem a természetvesztés miatti gyötörtség. Fogok én még írni a biológiai sokszínűség fogyásáról, veszéséről újra. Meg újra. S a parlagfűtéma is valamikor újra ki fogja fejezni magát. Meg fogom írni, hogy szerintem a parlagfű univerzális bűnbakká lépett elő, és immár semmi köze az allergiához. Mánia, rögeszme, küldetés, egyéniség, nevezd akárminek, kifejeződni akar.
Vannak tehát kifejezett motívumok – e rovat keretei közt – és vannak átívelő motívumok. Amikor egy egyszer kifejezett téma nem kíván rögvest befejeződni, hanem átível a következő publicisztikába, átfejlik, átgyökeresül oda. Legutóbb a szentatya által kezdeményezett világosság rózsafüzéréből vált szó szerinti gondolatfüzér, gondolatlánc, előtte pedig a bevándorlás motívuma futott egynél több kört; lásd: Müezzin és Fogadás jobbról, a Cápa és a kókuszdió címen írt – a veszély mibenlétéről szóló – traktátus pedig egyenesen, akár a hollywoodi sikerfilmek, Kókuszdió kettő címen vitte magát tovább. Előző írásomnak – Előítéletek, utózöngék – is lesz még utóélete, a Nagy Testvérrel szólva: most.
Előző írásom az előítéletről eszmélkedett. Megpróbálta újraértelmezni a tapasztalat és az előítélet közti bűnös kapcsolatot, rámutatva arra, hogy az előítélet sokszor a dedukció közmegegyezés útján tilosnak minősülő formája. S a végkövetkeztetés? Azt, hogy mi az előítélet, nem az agy, hanem a heg szabja meg. Romániában így lehet előítélet egyetlen szó, a magyar, míg ugyanez a szó, ha nem heg, hanem agy ejti – ki –, akkor: hajrá.
Az általánosítás, valamint a történetiség csatolt viszonyának felfejtése nélkül aligha érthető meg az előítélet mint olyan, de kell még valami az előítélet megértéséhez – s ez nem más, mint az „összhangzó” érzelem. Madách erdetileg „értelmet” írt. Az összhangzó érzelem, igen. Az általánosítás és az elvont történetiség felől közeledve felé úgy tűnhet, mintha az előítélet csak fogalmi természetű jelenség volna, holott lélektanilag inkább érzelmi, semmint fogalmi jelenség módjára hat.
A szerelmes nő a szeretett férfi hibáit is képes megbocsátani, míg a haragos nő a gyűlölt férfi erényeit sem hajlandó megbocsátani. E találó aforizma bevilágít az érzelmileg elfogult lélek orwelli totalitásába és ördögi kreativitásába.
Totalitás és kreativitás. Ímé, a működő előítélet legfőbb ismérvei. Legfőbb ismérvek, leghőbb vágyak, igen. Észre kell vennünk, hogy az előítélet mindig a teljes, a totális – totalitárius – világkép igényével lép fel, s véghetetlenül kreatív, amikor e világképhez kell fazonírozni, igazítani az oda nem illő avagy annak ellentmondó elemeket.
– Miért szereted?
– Hát mert olyan, mint egy Adonisz.
– De hisz pocakos!
– Hát az benne az édi.
– De a Jenő is pocakos, és megkérte a kezed.
– Utálom a pocakos férfiakat.
A pocak Adonisznak ellentmond, de az előítélet mint „édi”-t integrálja a szerelmetesen, pozitívan elfogult világképbe. Ugyanaz a pocak a negatívan elfogult világképben – lágszólag logikus jelleggel – visszataszító. Valamikor azt mondták, hogy a filozófia a vallás szolgálólánya. Nos, az előítélet világában az okság a konklúzió szolgálóleánya. A horoszkópnak is ezért hiszünk hol igen, hol nem. Hol volt, hol nem volt. Ha egy esemény szándékunk szerint való, akkor okságilag az a jóslatból következik, ha viszont annak ellentmond, akkor a csillagjóslás egy babonaság és okság csak.
Jehova tanúja számára az épp aktuális események mindig a Szentírás illusztrációjává fognak összeállni. S az orvostudomány sem fog összeroskadni saját tévedéseinek súlya alatt. Merthogy előítéletek nemcsak „ezen”, hanem „azon” az oldalon is léteznek. Ha egy természetgyógyász betege valamiért meghal, akkor tüstént megszólalnak a boszorkányüldözők, lám, tessék, ilyen „a” természetgyógyászat. Ekkor nem műhiba, nem tévedés történt, hanem lelepleződött az előítéletesen eleve gonosznak vélt természetgyógyászat rontó, rossz természete. A pocak ekkor: pfuj. Ha viszont egy gyógyszerkísérletbe halnak bele sokan, akkor az műhiba, tévedés, akkor csak „édi”, és sohasem hat ki a diszciplína egészére.
A kivétel pozitív elfogultság esetén erősíti a szabályt, míg negatív előítélet esetén a kivétel maga a szabály. Édi poci: senki se lehet tökéletes. Pfuj poci: lám, ilyenek ezek. Hasat be, mellett ki hát, s következzék egy szebb és újabb világ.