Az rovásírásrúl

Próbáljunk jóindulatúak lenni: bizonyosan a kánikula vette el a józan eszét azoknak a kollégáknak, akik napokig csámcsogtak a sátoraljaújhelyi polgármester javaslatán, amely szerint az ősszel induló, uniós felkészülést szolgáló képzésen ejtsenek szót népünk múltjáról és a határon túli magyarokról is. A tv2 híre után (ősmagyar rovásírást kell tanulniuk a sátoraljaújhelyi önkormányzat képviselőinek) a nyomtatott sajtó is beállt a sorba: az egyik napilap például azóta négyszer is fontosnak tartotta foglalkozni a kérdéssel, a Népszabadságban pedig fél oldalt ért a téma. Időközben persze kiderült, hogy nem osztogatnak, hanem fosztogatnak – magyarán nem kell megtanulniuk a képviselőknek és a hivatal dolgozóinak, hanem előadásokat hallgathatnak például a rovásírásról, de baloldali-liberális lapoknál dolgozó kollégáimat a tények nem zavarták. Valahol feltették a kérdést, hogy „mikortól lehet mondjuk szociális segélyt kérni az önkormányzattól rovásírással”, vagy „a jövő Sátoraljaújhelyen is elkezdődött”. A negyedik cikkben aztán végre leírták, hogy mégsem kell megtanulni rovásírni, de az oldalba rúgást így sem kerülte el a polgármester, akinek „városán röhög egy ország”, annak ellenére, hogy az igyekezet dicséretes, a tudás gyarapítása még retrográd formában is hasznos. Az i-re a pontot a tv2 Naplója tette fel – miközben egy másik csatornán a Friderikusz-féle A szólás szabadságában épp arról beszéltek, hogy mekkora kamu az egész (fura módon éppen a showman marasztalta el a magyar sajtó egyik felének lyukra futását), a csigatévé napszámosai tovább ütötték a vasat, bombasztikus anyagot csinálva a semmiből.

Valami végképp elromlott ebben az országban. Szamosvölgyi Péter sátoraljaújhelyi polgármester saját bőrén tapasztalhatta meg azt, hogy a józan érveket hogyan söpri el a gátlástalan rosszindulat – hiába fejtette ki többször is (már ahol kíváncsiak voltak a véleményére), hogy „az unióhoz csatlakozva nem szabad feladnunk régi értékeinket és hagyományainkat (…), ilyen erővel a Rákóczi-szabadságharcot vagy a Szent Korona történetét is mondhattam volna”, a lavina elszabadult, megpróbáltak hülyét csinálni belőle és a városból. A múlt ugyanis lényegtelen, csak az a fontos, hogy tízmillióval több gyökértelen, buta fogyasztója legyen az egyesült Európának.
Nehéz indulatok nélkül írni erről a történetről. Még nehezebb megérteni, hogy ma Magyarországon miért megbocsáthatatlan bűn, ha valakinek fontos a saját múltja (bocsánat, egyeseknek lehet itt is múltja, ha az épp a második világháborúra esik). A nagy internacionalista összeborulásban és globalizációs önfeladásban azért engedtessék meg emlékeztetni arra az apró tényre, hogy a balliberális erők aktuális kedvence, Amerika mennyire ragaszkodik saját, enyhén szólva nem túl patinás múltjához és identitásához. Még a mexikói illegális bevándorlók is (fényévnyire az állampolgárság megszerzésétől, a kitoloncolás árnyékában) fellobogózzák autójukat-házukat, és büszkén mondják, hogy ők amerikaiak. A boltokban a bugyitól a nyakkendőig mindent kapni csillagos-sávos díszítéssel – míg Magyarországon egy kokárda kitűzésekor is megengedhetetlen nacionalizmusról sivítanak, ha azt nem csak és kizárólag március tizenötödikén reggel nyolctól délután hatig viseljük.
Nem mondom azt, hogy akinek nem tetszik országunk történelme, annak kívül tágasabb. De hadd utasítsam vissza a népünk vérzivataros múltja, a bő gatyás karikásostor-pattogtatás és a hátrafelé nyilazás típusú nyegle megjegyzéseket.
Szomorú, hogy ide jutottunk.