Becsempészett tudás

Mérföldkőhöz ért a kisebbségi sorsba kényszerített délvidéki magyarság, hiszen nyolcvan év után megvalósulni látszik egyik nagy álmuk: szeptembertől megnyitja kapuját a szabadkai és a zentai magyar elitgimnázium. Hogy ennek az első olvasásra jelentéktelen híranyagnak a fontosságát megértsük, röviden vissza kell tekintenünk a múltba.

Az újonnan alakult délszláv államban, 1920-ban, az egykori magyar területeken mintegy 700 magyar iskola működött. A trianoni békeszerződés aláírásakor ebből csupán 400 maradt. Ugyanebben az évben egy kormányrendelettel megszüntették a még létező magyar középiskolák 90 százalékát, a magyar szakiskolákat pedig teljesen felszámolták. A megmaradt intézményekbe s a nehezen kiküzdött belgrádi magyar tanítóképzőbe magyarul alig tudó szerb tanárokat neveztek ki. A színvonalesés, az iskolák bezárásának ténye mellett az új államalakulatban – a csehszlovák és a román gyakorlathoz hasonlóan – bevezették az úgynevezett névelemzést, ami lényegét tekintve azt jelentette, hogy azok a magyar gyerekek, akiknek családi neve nem hangzott „magyarosan”, nem járhattak magyar iskolába, még akkor sem, ha csak magyarul tudtak.

A királyi diktatúra 1929-es bevezetése után lefejezték a délvidéki magyar oktatási hálózatot: a működő iskolák zömét bezárták, s a középiskolák közül csak a szabadkai főgimnázium és a zentai algimnázium maradt meg. Mindezt súlyosbította, hogy az impériumváltást követően az értelmiségi és a hivatalnoki réteg legnagyobb hányada kénytelen volt elhagyni a szülőföldjét, s a században először majdnem teljessé vált a délvidéki magyarság értelmiségi rétegének a megsemmisítése.
A visszatérés rövid évei, majd a véres 1944-es leszámolások után az 1945 végén közzétett alkotmánytervezet kedvező volt a magyarság számára: magyar egyesületek alakulhattak, intézmények, iskolák szerveződhettek, azonban a negyvennégyes mészárlások után a lélekszámában is jelentősen megfogyatkozott magyarság ismét szellemi vezetők nélkül kezdhette meg életét az új kisebbségi sorsban. A hetvenes években a látszólag liberális jugoszláv politika, az 1974-es új alkotmány, mely Vajdaság Autonóm Tartományt gyakorlatilag a köztársaságokkal megegyező státussal ruházta fel, illetve a nemzetiségeket egyenrangú tényezőnek tekintette (nyelvhasználat, anyanyelvi oktatás terén), lehetőséget teremtett arra, hogy létrejöjjön egy új szellemi elit, melynek jelentős része az Újvidéki Egyetem Hungarológiai Intézetéből került ki. Ennek elsősorban az volt az oka, hogy a jugoszláv államvezetőség felismerte a közvetett asszimiláció lehetőségeit. A látszólagos magyar nyelvű oktatás szerb intézmények keretében folyt, a tananyagot államnyelvről lefordított tankönyvekből adták elő, mindennapos volt a megalázás az iskolai szünetekben. A mesterséges jólét, a tudatos agymosás és az indirekt úton megvalósuló megfélemlítés megtette a hatását: a Délvidéken halványulni kezdett a magyar szellem, előtérbe került a „jugoszláv tudat”, az önkéntes asszimiláció.
A nyolcvanas évek végén aztán bekövetkezett a fordulat: Szerbiában hatalomra jutott a kommunista Milosevics, akinek a rendszere rövidesen felemás nemzetiszocialista jellegű diktatúra arcát öltötte magára. A háborúk, az erőszakos mozgósítás, a fizikai és a szellemi terror hatására tízezrek hagyták el szülőföldjüket. A kilencvenes évek hangulatát jól illusztrálja a hágai tárgyaláson napvilágra került tény: a szabadkai rendőrségen napi jelentést vezettek arról, hogy hány magyar hagyta el a szülőföldjét.
A nemzetiszocialista őrületben, a nagyszerb eszme nevében a kilencvenes évek elején ismételten a teljes megsemmisülés határára sodródott a magyar nyelven folyó oktatási rendszer. Az osztályok megnyitását olyan létszámhoz kötötték, melyet a magyarság az elvándorlás miatt nagyon sok helyen nem tudott teljesíteni: megindult a magyar osztályok fokozatos és sorozatos bezárása. Hogy a szerb nacionalisták végső célja a magyar nyelvű oktatás felszámolása volt, bizonyítja az a parlamenti határozat, amely a felszámolást el is rendelte, csupán Milosevics (eddig ismeretlen okok miatti) vétója miatt nem valósult meg.
A diktatúra bukása után a magyarságnak gyakorlatilag mindent újra kell kezdenie, s a munkában elsősorban az intézményrendszer kialakításán s megerősítésén van a fő hangsúly. A tavaly elfogadott kisebbségi törvény, a VMSZ kormányzati szerepvállalása ehhez jó lehetőségeket ad. Sok a tennivaló, mert az egy évtizedes diktatúra nem múlt el hatás nélkül. Jellemző példa, hogy a színvonalesés miatt azok a délvidéki magyar szülők, akik gyermekük boldogulását tartják szem előtt, a mai napig magyarországi közép- és felsőoktatási intézményekbe íratják gyermeküket.
Szintén jellemző a szabadkai gimnázium esete: az Orbán-kormány idején az intézmény egy teljes számítógépterem felszerelését kapta ajándékba a magyar államtól, de annak igazgatója a nagy hírű intézmény évkönyvében ezt nem tartotta fontosnak megemlíteni (ahogy a magyar diákok magyarországi versenyeit sem). Az igazgató a mai napig megnehezíti a magyar kormány könyvadományainak elhelyezését, célba juttatását, melynek leszállítását a kormány emiatt – információink szerint – felfüggesztette. Ezért sokan jogosan teszik fel a kérdést: csupán a csomagolás stílusa változott meg az új igazgatók kinevezésével? Ugyancsak a külföldre távozottak visszatérését gátolja a nemrégiben kirobbant diplomahonosítási botrány is: két, Szegeden magyar szakos diplomát szerző hallgató honosítását az újvidéki egyetem keretén belül működő magyar tanszék csak több mint öt különbözeti vizsga letételével tartotta lehetségesnek!
Ilyen helyzetben nyitja meg kapuját szeptembertől a szabadkai és zentai magyar tehetséggondozó gimnázium, melynek ötletét ifj. Korhecz Tamás vetette fel. Nagy Tibor, a leendő szabadkai Kosztolányi Dezső Gimnázium igazgatója beszélgetésünket azzal a megállapítással kezdte, hogy „régi álom fog most megvalósulni. Minket egy jó tanári gárda nevelt ki a nyolcvanas években, s ez adta az ötletet arra, hogy ha nekünk bejött, miért ne jöhetne be másnak is, miért ne járhatna ez a délvidéki magyar gyerekeknek? Ha pedig jár, akkor létre kell hozni” – mondta lelkesen az igazgató. Az elképzeléseket tett követte, s a magyar önkormányzatokkal egyeztetve Szabadka, Zenta és Becse támogatásáról biztosította a tervet. A szakértőkkel folytatott egyeztetések után eldőlt, hogy Szabadkán egy nyelvi gimnázium fog nyílni, ahol az élő modern nyelveken lesz a hangsúly, persze a klasszikus latin nyelvet sem mellőzve – heti két órában. Az elképzelések szerint az első két évben a diákok idegen nyelvű oktatásában az angol, a német, a magyar és a szerb nyelven lesz a hangsúly, míg a harmadik osztályban tetszőlegesen felvehetik majd a franciát, az olaszt, a spanyolt, a kínait vagy a japánt is. Az első évben egy osztállyal indul a szabadkai intézmény, jövőre már kettőre bővül az évfolyam kerete. Zentán és Becsén matematikai gimnáziumok fognak működni, évfolyamonként egy-egy osztállyal.

A becsei intézmény megnyitása azonban ősztől nem valósulhat meg, mivel hatalmas összegekbe kerül az infrastruktúra, melynek anyagi fedezetét a tartomány, a Magyar Köztársaság kormánya és az önkormányzatok állják. „A két intézmény és a két kollégium felállítása – melyhez a magyar kormány hozzájárulásként harmincmillió forintot hagyott jóvá – akkora anyagi megterhelést jelentene pillanatnyilag, amit nem bírnánk” – mondja a Kosztolányi Dezső Gimnázium igazgatója, de bizakodón hozzáteszi: „Biztos vagyok benne, hogy nagyon rövid időn belül a becsei gimnázium is meg fog nyílni, s ha az elkövetkező pár évben marad ez a hatalmas érdeklődés, amit most tapasztaltunk (harminc helyre százötvenen jelentkeztek csak Szabadkán!), akkor az osztálylétszám-bővítést sem tartom merész álomnak.”
A magyar gimnáziumok alapításának célja elsősorban a legtehetségesebb magyar fiatalok kiemelése, s olyan tudás átadása, mellyel a világon bárhol elindulhatnak. Mint Nagy Tibor mondja, rejtett céljuk is van: ezek az intézmények lesznek a pár év múlva kiépítendő önálló, teljes (óvodától a felsőoktatásig) magyar oktatási hálózat hídfőállásai, előretolt bástyái. „Ez a szárnypróbálgatás, az első, a legnehezebb lépés, melyet rövidesen a szakmai középiskolai hálózatok létrehozása követ majd. Persze, jogos lehet a kérdés, hogy miért nem ezzel kezdjük? A válasz is egyszerű: az elmúlt tizenkét évben lefejezték az értelmiséget. Értelmiség nélkül pedig hosszú távon a délvidéki magyarság nem tud megmaradni, gyarapodni.”
A délvidéki magyarság legnagyobb része Szabadkán és környékén koncentrálódik. Nem lesz súrlódás abból, hogy azok a szabadkaiak, akiket a reáltudományok érdekelnek, Zentára vagy Becsére kénytelenek majd tanulni menni, amikor Szeged közelebb van? – kérdem Tibort. „Erről valóban voltak már viták, több szülő is sérelmezte ezt. Tudjuk azt, hogy jó válasz nincs, fordított esetben pedig arról lehetne vitatkozni, hogy Szabadka nem adott Bolyait a nemzetnek, de adott Kosztolányit! Ha pedig mind a két intézményt Szabadkára hoztuk volna, akkor meg teljesen jogos lenne az a vád, hogy Szabadka mindent centralizál” – véli Nagy Tibor. Jó megoldás, ami mindenkit megelégedéssel tölt el, tehát sajnos nincs, s a felosztás kényszerből született meg. Ami Szegedet illeti, Nagy úgy véli, hogy ez nem jelenthet gondot, „hiszen Zenta is magyar város, sőt igazán magyar város”, s hozzáteszi, hogy nem véletlenül erre a három városra esett a választás, hiszen ezek azok, amelyeknek magyar jellege, szellemisége a mai napig vitathatatlan. „Nemcsak tudást akarunk adni a gyerekeknek, hanem nevelni is szeretnénk őket. Magyar szellemiségben, magyar kultúrában, magyar közegben, magyar tudatban.”
A tanári karral kapcsolatban remélhetőleg nem lesznek gondok, mivel az intézmények felállása előtt a törvény által előírt nyilvános pályázattal szúrópróbát végeztek, melyre nagyon nagy számban jelentkeztek a tanárok. Vélhetőleg a minőséggel sem lesz gond. Egyes esetekben pedig bizonyos óraszám erejéig magyarországi egyetemi tanárokat szeretnének az oktatásra felkérni. Arra is jó esély van, hogy mind a tanárok, mind a diákok megfelelő könyvtárban tudjanak a számukra szükséges könyvekhez jutni. A Magyar Köztársaság kormánya az igen jelentős anyagi támogatás mellett erre is ígéretet tett, ahogy a számítástechnikai termek felszereléséhez is hozzájárul. (Igaz, egyes információk szerint a már említett, s a szabadkai állami gimnáziumban található magyar adományt fogják ide áthelyezni.)
A szerb közvélemény a magyar iskolák létrehozását vegyes érzésekkel fogadta. Meglepetésre a Szerb Demokrata Párt, melyről nem lehet azt mondani, hogy nem nacionalista, a tartományi parlamentben támogatta ezt az elképzelést, míg állítólag a tartomány autonómiájáért küzdő Reformpárt azt elutasította, mondván, hogy előbb a szerb nyelvű hasonló intézmények számát kell növelni, s aztán lehet magyar intézményről beszélni.

A leendő elitet biztosítják tehát ezek az intézetek, kiknek továbbképzése a közeljövőben – Kasza József szerb miniszterelnök-helyettes kezdeményezésére – megalakuló Szabadkai Tudományegyetemen történik majd. A leendő tudományegyetemről Nagy Tibor így vélekedik: „Nem élünk kétmilliónyian, mint Erdélyben, legjobb esetben is háromszázezren vagyunk. De ahol látjuk, hogy van igény, amely szakokra évekre visszamenőleg nagy számban jelentkeznek magyar hallgatók, ott hiba lenne a képzést nem beindítani.” A középosztály megteremtéséhez elsősorban tanárokra van szükség, így nem lehet kérdéses egy leendő tanárképző kar létrehozása. Nagy Tibor szerint szintén fontos a közgazdászok, jogászok, orvosok képzése is, bár hangsúlyozza, hogy szakmai körökben a karok száma és felállása tekintetében nagy viták vannak.
A trianoni békediktátumkor a Délvidéken négyszázhatvanötezret számláló magyarság számaránya mára a háromszázezret sem éri el. Talán most, a XXI. század elején, nyolc évtizednyi keserűség, fájdalom, megalázás után a délvidéki magyarság először nézhet merészen a jövőbe. Az ország integrációja megkezdődött, s talán esély van arra, hogy a szerb közvéleményben megindul a józanodás, a nacionalizmusból való kigyógyulás is. Bízzunk benne, hogy esély van a megmaradásra, az utolsó órában való cselekvésre, a gyarapodásra. De bármennyire is kedvezőnek tűnnek most a nemzetközi és a belföldi körülmények, a délvidéki magyar irodalom nagy gondolkodójának, Szenteleky Kornélnak 1930-ban megfogalmazott vízióit sem feledhetjük el: „Az állapotok nálunk a magyar szó és a szabad gondolat tekintetében napról napra rosszabbak. A végén, sőt talán már hamarosan azzal a bizonyos byroni mondással vigasztalódhatunk: a gondolkodás joga az utolsó menedékünk. (…) A mi feladatunk nem lehet szórakoztatás, mutatványos bűvészkedés, a csepűrágók könnyelmű bohóckodása. Vissza kell térnünk a nagy példákhoz, amikor még hittek a leírt szóban, hittek abban az igazságban, amit hirdettek és vallottak, amikor az írástudók még az emberiség javát akarták, és nem lettek kicsinyes érdekek hitetlen hűbéresei. (…) Írástudók vagyunk, a holnap elhivatott építői. S akkor nem szabad megtagadni a földet, az időt, amelyben építeni kötelességünk.”