Legboldogabb éveimet Cigándon éltem meg gyermekként. A fű zöld volt, a tél hideg, a nyár meleg, tudtuk, hol a helyünk, kinek miként kell köszönni, mikor fekszünk le, és mikor kelünk föl. Most döbbentem rá, amikor elértem harmincnyolcadik évemet, hogy a sors minden igyekezetem ellenére milyen messzire röpített ettől a világtól, amelyet talán soha nem fogok többé megtalálni. Cigándhoz kötődik néptáncos létem kezdete is: akkor határoztam el, hogy én is táncolni fogok, amikor bátyámat láttam a helyi csoporttal föllépni, ráadásul azzal a lánnyal párban, aki nekem is tetszett. Elsőként kapuvári verbunkot tanultunk, ami nekem elképesztő módon testre állt. Mondhatni ez volt a kód, amellyel bekerültem a néptáncmozgalomba.
– És rögtön elhatározta, hogy ha a kapuvári verbunk ilyen jól megy, hivatásos táncos lesz?
– Azért ez nem volt ilyen egyszerű. Édesapám, aki eredetileg papnak készült, végül pedagógus lett, a hagyományokat tiszteletben tartva – a középső fiú vagy katonatisztnek, vagy papnak, vagy ügyvédnek áll – szerette volna, ha jogásznak tanulok. Édesanyám pedig arról álmodozott, hogy építészmérnök leszek. Csakhogy hiába nyertem meg a tanulmányi versenyeket, hiába tanultam komoly mesterektől rajzolni, úgy éreztem magam, mintha ezeken a dolgokon kívül lennék. Nem érdekelt a pénz, a család által elképzelt karrier, a társadalmi elvárások, csak az önmegvalósítás foglalkoztatott. Olyan volt ez, mint a szerelem: fel nem foghatod, miért épp az a lány lobbantja lángra a szívedet, aki pedig lehet, hogy nem is szép, nem is csinos – és mégis. Nekem a tánc volt a szerelmem, sőt a családom, a barátom, a mindenem. Tizennégy évesen nem kellett más. Jelentkeztem a balettintézet néptánc tagozatára. A felvételin a legmagasabb pontszámot értem el. Eleinte nem szerettem a balettet, nem érdekeltek a történelmi társastáncok, hidegen hagyott az akrobatika, a gimnáziumot se igen kedveltem, de mindent lenyeltem, csak hogy napi három órában néptáncot tanulhassak. A negyedik év végén épp azon gondolkodtunk, merre tovább, amikor bekopogott Novák Ferenc, és fölajánlotta, hogy az évfolyam szerződjön le a Honvéd Művészegyüttesbe. Fantasztikus volt, hogy együtt maradhattunk, ráadásul abban a kegyben részesülhettünk, hogy mindjárt elsőre az István, a királyban próbálhattuk ki magunkat.
– Gondolom, az élmény meghatározó volt.
– Egyben brutális, mert először szembesültem azzal: mekkora tömegek képesek megőrülni attól, hogy rockzenére székely forgatóst táncolunk. Aztán a műhelymunkában nem ezt folytattuk, és egyre jobban hiányzott, hogy megtaláljam az István, a királyban megismert momentumokat, amelyek tömegeket tudnak néptánc-előadásokra csábítani.
– Nem érezte jól magát a Honvéd együttesben?
– Inkább úgy fogalmaznék, hiányérzetem volt, mert azt láttam, hogy néptáncban még nem dolgozunk azon a szinten, amelyet ekkor Markó Iván a balettban már számon kért. És tizenhárom év után egyszer csak úgy éreztem, nincs tovább, összecsomagoltam, és kimentem az Amerikai Egyesült Államokba. New Yorktól San Franciscóig tanítottam. Élveztem, ami Amerikában természetes, hogy a munkádra azonnal kapsz visszajelzést, sőt, ha jó vagy valamiben, akkor minden segítséget megadnak, hogy még többet hozhass ki magadból. Amikor kint koreografáltam, mindent kikapcsoltak körülöttem, hagyták, hogy abban teljesedhessek ki, amihez értek. Idehaza ez másként működik. Magyarországon kevés, ha csak tehetséges vagy, mert a fejlődéshez elengedhetetlen, hogy ebben a rossz struktúrában – amelyről egyébként mindenki tudja, hogy rossz, mégis beletörődünk és elfogadjuk – adminisztráld magad. Ráadásul még a legjobban kitalált, legstabilabb dolgok is visszafejlődnek, ha a rendszeren belül nem találják meg a helyüket.
– Szóval Amerika valóban a lehetőségek birodalma. Akkor miért jött haza?
– Azért tértem vissza, mert… De ezt egy hasonlattal tudom a legjobban elmagyarázni: az USA-ban egy hatalmas virágnak lehetsz az egyik bimbója, amelyet vagy levágnak, vagy engednek kifejlődni. Itthon viszont én ültethetem el a virágot, amelynek így gyökere van, de növekedése is az én felelőségem. Ugyanakkor azt is éreztem, hogy bármit teszek le az asztalra, közép-európai származásom mindig legalább öt év hátrányt jelent. Egy ponton túl az USA-ban is bezáródnak a lehetőségek, mert léteznek klikkek és szabályok, hogy a klikkekbe kik kerülhetnek be. A filmiparban dolgozó kanadai barátaim ugyanezt érezték. Föl kellett tennem magamnak a kérdést, hogy van-e értelme az Egyesült Államokban erőlködnöm, ha bizonyos szint fölé úgysem kerülhetek.
– Visszatérve mindent a nulláról kellett kezdenie?
– Tulajdonképpen igen. Naivan beállítottam a Honvéd együtteshez, hogy nosza, vágjunk bele, és megcsináltam a Nagyapáink tánca, valamint a Kertész álma című műsort. Majd ráeszméltem, hogy az állami struktúrában, ha megszakadok, se vagyok képes gyors változásokat elérni. Ekkor kezdtem el komolyabban foglalkozni a saját táncműhely létrehozásának gondolatával. Schwajda György pedig épp ebben az időben keresett koreográfust a Szolnoki Szigligeti Színházba, s mivel látta a Nagyapáink táncát, engem hívott el. Azzal a feltétellel, hogy meg kell tanulnom a színházat. Szolnokon őrült tempót diktáltunk: részt vettünk a színház életében, tehát szerepeltünk különböző darabokban, miközben párhuzamosan próbáltuk megvalósítani saját világunkat. Reggel kilenckor kezdtünk balettórával, tíztől kettőig színpadi próbák, négytől táncoltunk hatig, aztán irány az öltöző, este héttől előadás – négy évig ez volt a napirendünk. Mégis volt annyi energiánk, hogy hétfőnként, az egyetlen szabadnapunkon a Nemzeti Színházban tartsunk előadásokat. Ezekért a hétfőkért dolgoztunk. És ezeken a hétfőkön éreztük, hogy munkánk eredményeként lassan új stílus születik.
– Az Experidance-stílus?
– Igazából ez inkább amolyan átmeneti időszak volt; van is egy akkoriban készíttetett pólónk, amelyen a Szigligeti Tánctársulat neve alatt szerepel az Experidance felirat. A nagy áttörést a millecentenáriumi megkeresés jelentette: a minisztérium azt kérte, hogy a Szigligeti tánctársulata készítsen kétrészes produkciót a magyar történelemről Ezeregy év meséi címmel. Schwajda György pedig azt kérte, hogy ne „lila ködöt” alkossak, inkább olyan darabot hozzunk létre, amelyet ért és szeret a közönség. Akkoriban az írek Michael Flatleyvel az élen már itt kopogtak körülöttünk, ez volt az egyik hatás, majd kimentem Las Vegasba, és végignéztem az összes show-t, ez pedig a másik, amely tetten érhető az Ezeregy év meséi című darabban. A produkció hatalmas sikert aratott.
– Mégis elhagyták Szolnokot.
– Schwajda Györgyöt kinevezték a Nemzeti Színház élére, a Szigligeti új igazgatója pedig nem tudott ekkora apparátust fönntartani. A teljes képhez hozzátartozik az is, hogy az Ezeregy év miatt támadt némi kellemetlenségünk. A hannoveri világkiállításon előadtuk a darab rövidített változatát. A németek őrjöngtek. Az előadáson nézőként részt vevő püspökök viszont fölháborodtak az apácás jelenet miatt, és elégtételt követeltek. Az elégtétel pedig az volt, hogy minket kirúgtak Szolnokról. Szerencsénkre minimális költségvetéssel bekerülhettünk a régi Nemzeti Színház társulatába, amelynek ekkor már csak fél éve volt hátra. Ez megint csak kemény időszak volt, néhány hónap után még az autómat is eladtam, mert minden pénzemet a produkcióra költöttem. Végül ránk mosolygott a szerencse, mert az előadást a Várszínházban is bemutathattuk, a szolnokihoz hasonló méretű sikerrel. Bizonyosan ennek köszönhetjük, hogy megtalált minket a mostanság oly sokat emlegetett magántőke. Két társam is lett, akik közül Vona Tibor a mai napig pénzzel, energiával, munkával ott áll mellettünk, mert ő is életművének tekinti az együttes misszióját. S ezzel megkezdődött társulatunk történetének legújabb fejezete, ami egyben azt is jelentette, hogy számunkra addig tökéletesen ismeretlen világba csöppentünk. Ebben a világban mindennek pénzben kifejezett értéke van, és nincsenek árnyalatok, mert a dolgok vagy feketék, vagy fehérek. Ám meg kellett tanulnom ezt is, ugyanúgy, mint ahogy annak idején elsajátítottam az állami szféra labirintusaiban az eligazodást.
– A pénz hatalma nem nyomja rá bélyegét a művészeti munkára? Nem szorítja kompromisszumoktól terhes, kényelmetlen keretek közé?
– Épp fordítva, inkább tágítja a kereteket. Hiszen ahhoz, hogy én bárkitől pénzt kérhessek, minőséget kell letennem az asztalra.
– Csakhogy a néptáncos társadalomban akadnak, akik megkérdőjelezik ezt a minőséget.
– Van Gogh életében egyetlen nagy galériában sem állíthatott ki, ma mégis az ő festményei a legkelendőbbek a világon. Mert tudott festeni. Én pedig a néptáncot tanultam meg olyan szinten, amit senki nem vitathat el tőlem.
– Nem is az autentikus tánctudását vitatják, sőt, talán épp ezért nem fogadják el az Experidance koreográfiáit.
– Vannak, akik az autentikus néptánc megőrzésének szentelik az életüket, ami tiszteletre méltó tevékenység. A világ azonban változik, s ma már rengeteg dolog érvényét vesztette, amelyet anno örökbecsűnek tartottunk. A hagyomány is fejlődik. Martin György, a leghíresebb néptánckutató mondta, hogy ha a gyűjtés során megtanulsz hat pontot, akkor a hetediket már te magad találd ki. Csak ezt mindenki elfelejtette. Pedig végtelenül egyszerű a helyzet, léteznek hagyományőrzők, és vannak, akik fölhasználják a hagyományt. Én az utóbbiak közé sorolom magam. Az eleki román táncok feszességéről nekem a katonák jutnak eszembe, ezért is használtam az elekit a háborús jelenetek ábrázolására. Egy autentikus táncos persze tiltakozik, hogy ennek nem itt van a helye, mert ezt így és így kell járni. És meg tudom érteni őket, hiszen számukra az a kiteljesedés, ha minél közelebb kerülhetnek a népi kultúra gyökereihez. Ma az egész néptáncmozgalom úgy adja elő a kalotaszegi legényest, mint ahogy tette azt a Mundruc nevű erdélyi táncos. De fölteszem a kérdést: én, Román Sándor hol jelenek meg ebben a táncban?
– Érdekes gondolat, bár az autentikus néptánc híveinek szemével nézve van némi szentségtörés íze…
– Magyarországon létezik egy szűk réteg, száz-kétszáz táncos, akiknek nem tetszik, amit az Experidance produkál. És akkor e mellé a szám mellé odateszek egy másikat: csak az Ezeregy évet húszezer néző látta. A kérdés tehát az, hogy a McDonald’s-nemzedéknek ez a pár száz ember, vagy mi visszük el a tánc örömét? Soha nem mondtam, hogy mi néptáncot adunk elő. Új stílust teremtünk, az Experidance stílusát, amelynek az alapja a magyar néptánc. A feladatunk pedig a tánc, és nem csak a néptánc népszerűsítése. Amit véleményem szerint sikerrel teljesítünk, hiszen le lehet mérni, hogy csoportunk színre lépése óta az autentikus néptánccal foglalkozó együtteseknek is több fellépésük van, s nézőik száma is emelkedik.
– A stílusteremtés azt jelenti, hogy egyre kevesebb az új produkciókban a néptánc? Megítélésem szerint ugyanis a Revansban az Ezeregy évhez képest lényegesen kevesebb hangsúlyt kapott a folklór.
– Másról van szó: az Ezeregy évben csak tánc volt, a Muskétásokban már díszletet is alkalmaztunk, a Revans pedig egy színházi mű földolgozása. Tehát nem a tánc kevesebb, csak a tánc mellett megjelennek olyan színpadi kellékek, amelyek megosztják a nézők figyelmét.
– Elképzelhető, hogy lesz egyszer olyan Román Sándor-darab is, amelyben már egyetlen néptáncmotívumot sem láthat a néző?
– Ez elképzelhetetlen. S erre épp a Revans a legjobb példa: a libák bejövetele avasi román tánc, Ludas Matyi őrkői románt táncol – amelyet én gyűjtöttem Őrkőn –, a Coca-Cola epizód szatmári verbunk és friss csárdás, és sorolhatnám a különböző tájegységek táncait egészen a mű végig.
– Nem tart attól, hogy a látványos külsőségek miatt senki nem veszi észre, hogy tulajdonképpen őrkői vagy szatmári táncot lát?
– Nekem mint alkotónak illúziót kell teremtenem. E konkrét esetben annak illúzióját, hogy itt libák táncolnak, méghozzá aranyosan. Megismétlem: én nem elhagyom a néptáncot, hanem hozzányúlok. Legyünk őszinték, a magyar néptáncban van még lehetőség, s az Experidance társulatával ezt a remek alapot szeretnénk bővíteni. Érthető, hogy ez néhányakban ellenkezést vált ki. Az viszont már kevésbé érthető, hogy ha a közönség szeret minket, a számtalan meghívás pedig azt bizonyítja, hogy a táncos szakma is értékeli a munkánkat, akkor miért mi vagyunk az egyetlen hivatásos táncegyüttes, amely egy fillér állami támogatást sem kap? A szakmainak álcázott támadásokról még nem is beszéltem. Persze lehetséges, hogy ismét a régi mondás válik valóra: senki sem lehet próféta a saját hazájában. Ha ez így van, nem tehetünk mást, mint elmegyünk külföldre dolgozni, akkor talán majd idehaza is megbecsülnek minket.
– Vissza Amerikába?
– Erről egyelőre nem beszélek.
Román Sándor 1965-ben született Ricsén. Tánctanulmányait 1975-ben kezdte Cigándon, 1979-ben az Állami Balettintézet Tímár Sándor vezette néptánc tagozatán tanult tovább, ahonnan a Magyar Néphadsereg Művészegyütteséhez szerződött, ott szólistaként és koreográfusként is tevékenykedett. 1989-ben és 1995-ben állami elismerést kapott. Megnyerte az Aranysarkantyú szakmai díjat, majd 1987-ben Az év táncosa díjat, 1996-ban pedig a Harangozó Gyula-díjat. Az Állami Balettintézetben mesterképesítést kapott balett- és néptáncból. Ezután az USA-ba és Kanadába ment tanulmányútra. Seattle-ben készített koreográfiája díjat nyert a hawaii egyetemi fesztiválon. Visszatérve Magyarországra, az Állami Népi Együttes, a Honvéd Táncszínház és a Budapest Táncegyüttes számára készít koreográfiákat.
1997-ben Szolnokon megalakította a Román Sándor Táncszínháza névre keresztelt együttest. Ebből a csapatból született 2000 októberében az ExperiDance társulata.
szenteste
Halálos karambol szenteste, teljesen útzár az érintett szakaszon
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!