Dörzsölt dossziék

A brit kormány és a BBC összecsapása mögött ugyanúgy felfedezhető a hírközlés és véleménynyilvánítás szabadságának, a sajtó függetlenségének kérdése, mint Szaddám Huszein tömegpusztító fegyvereié.

Ha választanom kellene szabad törvényhozás és szabad sajtó között, én a szabad sajtót választanám – mondta Thomas Jefferson, a modern demokrácia egyik megalkotója, az Egyesült Államok harmadik elnöke.
Nyolcvan év alatt a BBC sokszor haragított magára kormányokat, de nemritkán ellenzékiet is. A politikusok általában szeretik a maguk oldalán tudni a tájékoztatókat és a véleményformálókat, de nagyjából úgy vannak velük, mint a Manchester United egykori edzője: „Ha lehet, győzzünk tisztességesen, ha nem lehet, akkor győzzünk tisztességtelenül, és ha még az sem megy, akkor tegyünk úgy, mintha mi sem történt volna.” A politikusok és a sajtó viszonyából ez utóbbi lehetőség általában hiányzik.
A mostani esetben a tények látszólag elég áttekinthetőek. Amikor Tony Blair elhatározta, hogy ha kell, a Biztonsági Tanács felhatalmazása és az ENSZ szerepvállalása nélkül is Amerikával tart, és megtámadja Irakot, az erős többségben levő alsóházi kormányfrakció sok tagja helytelenítette a háborút. Olyannyira, hogy sokuk még a miniszterelnök menesztésének kísérletétől sem riadt vissza. Blair azzal a dossziéval nyerte meg a legtöbbjüket, amellyel azt bizonyította, hogy Szaddám Huszein tömegpusztító fegyverei súlyos és közvetlen veszélyt jelentenek seregnyi országra, többek között Nagy-Britanniára is. A titkosszolgálat jelentéseiből sebtében összeállított irat, amelyet az alliterációt kedvelő újságírók már jó ideje „dörzsölt dossziénak” becéznek, meggyőzte a honatyák legtöbbjét, holott jól tudták, hogy összeállításában vezető szerep jutott a Downing Street legrafináltabb hivatalviselőjének, nagy hatalmú kormányszóvivőjének, kommunikációs szakértőjének, mesterpropagandistájának: Alistair Campbellnek. A fegyverek mindmáig nem kerültek elő, ami persze nem bizonyítja nemlétüket, hiszen a tudományos kutatók régi elve, hogy a bizonyíték hiánya nem a hiány bizonyítéka. Ám a közvéleményt és a fegyveres beavatkozást eleve ellenzőket nyugtalanítja a helyzet. Mind gyakrabban hangzik el, hogy Blair félrevezette a parlamentet – hacsak őt magát nem vezették félre a dosszié összeállítói.
Itt lép színre Andrew Gilligan, a BBC tudósítója. Meg nem nevezett, de a titkosszolgálaton belüli forrására hivatkozva jelentette, hogy Campbell „megumbuldálta” a dossziét – magyarul: megtévesztette a miniszterelnököt és rajta keresztül a parlamentet. Még egyértelműbben: hazudott. Campbell sem volt rest, az alsóház vizsgálóbizottsága előtt hazugnak bélyegezte Gilligant, hanyagnak a műsorszerkesztőt, felelőtlennek a BBC-t. Így fajult az ügy odáig, hogy a BBC a kormányszóvivőt és több képviselőt, a Downing Street pedig a tudósítót, a műsorszerkesztőt és a BBC-t fenyegeti rágalmazási perrel.
A BBC nem tágít. Nem először húz ujjat az éppen uralmon levő kormánnyal: Eden állami felügyelet alá akarta helyezni az 1956-os szuezi válság idején, és Margaret Thatcher sem örült a falklandi háború alatti magatartásának. Amikor ugyanis a brit fegyveres erők saját propagandaadójuk számára kölcsönkértek egy dél-atlanti szigeten fekvő erősítőállomást, ahonnan a világszolgálat spanyol adásait továbbították Dél-Amerika felé, a BBC igazgatósága a katonaság rendelkezésére bocsátotta ugyan a teljes műszaki berendezést, ugyanakkor az egész személyzetet visszahozta Angliába, mondván, alkalmazottai semmi szín alatt sem vehetnek részt propagandatevékenységben. Még akkor sem, ha az történetesen a brit kormány propagandája. Ugyanakkor egy igazgatósági ülésen azt is elhatározták, hogy a falklandi hadjáratról szóló híradásokban a szemben álló felet nem ellenségnek nevezik, hanem egyszerűen argentínai csapatoknak, a brit erőket pedig nem csapatainknak, hanem brit hadseregnek.
A BBC helyzete azért nehezebb a kommersz adókénál, mert azok hirdetésből élnek, nem a parlament által időről időre megszabott előfizetési díjból; és azért kényesebb az írott sajtóénál, mert a lapokról mindenki tudja és elfogadja, hogy a politikai spektrum valamelyik oldalán állnak. Ám a BBC alapokmánya, amely garantálja függetlenségét, nemcsak a politikai pártok küzdelmében írja elő számára a pártatlanságot, hanem minden más közérdekű, vitatott kérdésben is. Minden újságíró, szerkesztő tudja, hogy roppant nehéz pártatlannak lenni: könnyű véteni a kívülállás szabálya ellen a puszta tálalással, a híranyag megválogatásával, tévé esetén a képanyag öszszeállításával. William Rees-Mogg, az ország talán legtekintélyesebb közírója megállapította az ügyről szóló cikkében: a BBC-t mint intézményt a balliberális táborhoz sorolja a közvélemény. Ez a tábor volt és maradt az iraki beavatkozás legkövetkezetesebb bírálója Nagy-Britanniában.
Nehéz lenne tagadni, hogy ez a hovatartozás kezdettől fogva árnyalta, befolyásolta, mindmáig színezi a BBC Irakról szóló műsorait, a hadjáratról és közvetkezményeiről sugárzott beszámolóit. Túlzás azonban azt állítani – amint Alistair Campbell hangoztatja –, hogy a BBC eleve minden tekintetben ellenséges a kormány Irak-politikájával szemben, és szándékosan elferdíti a tényeket, vagy hamis színben tünteti fel a brit és az amerikai kormány szándékait. Elfogultsággal talán vádolhatók az adó munkatársai, de kormányellenes propagandával semmi esetre sem.
A vita mind élesebb, de a BBC eddig még sosem maradt alul a kormányokkal szemben. Ha perre kerülne a sor, nem tudni, mi lesz a bírói döntés. Az eddigi jelek azonban azt mutatják, hogy a közvélemény a BBC mögött áll. Annak a társadalomnak a véleménye, amely néhány éven belül nem új rádió- és tévéadót, hanem új politikai vezetőséget választ.