Egy ember élete

Kassák Lajos tudott valami olyat, ami a blikkfangos címadásokba reménytelenül szerelmes dilettánsokban föl sem merül: olykor a legkézenfekvőbb megfogalmazás a leginkább célravezető. Emlékiratainak azt a címet adta: Egy ember élete – tudván, hogy végeredményben nem létezik ennél érdekfeszítőbb téma. Ami egy élettörténetben benne foglaltatik, az azért érdemes a figyelmünkre; ami meg hiányzik belőle, az pedig azért. Minden művészeti alkotás csupán az „egyetlen” emberi sors variánsa. A közhelybölcsesség nem köntörfalaz: szerinte bármelyikünk élete kész regény – igaz, arra nem tér ki: vérbeli író szükségeltetik ahhoz, hogy a mégoly ígéretes nyersanyagból irodalmi „késztermék” legyen.
S mennyi életanyag fér vajon szűk hetvenhárom esztendőbe? Vegyünk példaként egy vidéki mérnök-tanárt, akitől távol állt mindenféle üres médiasztár-ismertség, mégis százak kísérték utolsó útjára. Nevezzük hősünket Karádi Norbertnek, s szülessen 1930-ban, az akkor Miskolctól még önálló Diósgyőrben. Nevelkedjen féltett egykeként köztiszteletben álló vasgyári zenész gyermekeként, s felmenői között szerepeljenek magyar, osztrák, sőt szudétanémet nők és férfiak. Legyen ő maga magyar teljes szívéből, ismerkedjen a cserkészettel, végezzen katolikus gimnáziumban. S a kommunista világ beköszöntével adja fel bölcsész, sőt színész ambícióit, menjen a politikasemleges műszaki, majd az átideologizált pedagógusi pályára, s élje ki kreativitását a sport területén: előbb focistaként, majd kosárlabdázóként. Arasson az utóbbi sportágban országos sikereket: előbb első osztályú játékosként, majd válogatottakat is nevelő edzőként. Élje meg a Kádár-érát a lehető legnagyobb szabadságfokkal: örökké utazgató szakfelügyelőként és sportemberként – töltse ki életét a család és a játék. S nyugdíjasként térjen vissza a fiatalkori bölcsész ambíciókhoz: írjon a legkülönbözőbb műfajokban szakkiadványokba és irodalmi folyóiratba, sőt napilapokba (alkalmasint a Magyar Nemzetbe is). Írja meg életének első tizenöt esztendejét Gyermekkorom gyárudvara címmel, s találjon ki a személyes emlékekhez sajátos, mozaikos szerkezetet, a családi történéseket komoly levéltári kutatásokkal valóságos korrajzzá dúsítva. A folyóiratban folytatásokban megjelenő „békebeli” memoárt, a hamisítatlan polgári tempójú Diósgyőr érzékletes megjelenítését adassa ki aztán könyv formában is a família, meglepetésként a szerző hetvenedik születésnapjára. S álljon neki hősünk ezen felbuzdulva a második könyvének is, a következő bő fél évszázad krónikáját adva, szponzorok után talpalva, s jelentesse meg az ikerkötetet Ami még belefér címmel.
S hogy mi minden „fér még bele”? Példának okául spontán kisemberi találkozások a „magas” történelemmel. (Egy professzionalista író talán „ragozná” ezeket a randevúkat, beáldozva egyúttal a kendőzetlen valóság érdes báját.) Részlet 1947-ből: „Tavasszal az iskola kapott egy körlevelet a Magyar Ifjúság Országos Tanácsától, melyben diákok balatoni nyaralására hívták fel a figyelmet. Vagy hatan jelentkeztünk az osztályból az aligai táborba. Az elhagyott villákban voltak a szállások; berendezésük: szögek a falban, szalmazsákok a földön (takarót vittünk, törülköző volt a párna). A Petőfi-villát pesti diákokkal osztottuk meg, köztük Szinetár Miklóssal. Semmi kötöttség, csupán a közös tábori konyhához kellett lemenni étkezésekkor. A főtt ételt felvittük csajkában a villába, de sokszor hozzá se nyúltunk. Ez lehetett az aligai pártüdülő-központ kialakulásának kezdete, mert egyik tábortüzünket meglátogatta Rákosi Mátyás is. Többünkkel kezet fogott, majd derűsen elbeszélgetett velünk. Testőröket nem láttam. Nekem szimpatikus volt a közvetlensége, bár eszembe jutott nagybátyám kedvenc kiszólása: Futort ettem, ilyen lettem. (A Futor sertéstápszer volt.) Az is eszembe jutott, hogy egy korábbi vasgyári nagygyűlésre édesanyám is eljött, s mikor már mindenki állva tapsolt, s zúgott mellettem az ütemes Él-jen Rá-ko-si, él-jen Rá-ko-si, úgy kellett irulva-pirulva felhúznom ültéből. Cirkusz – mondta.”
A nem éppen hízelgő anyai előérzet évekkel később beteljesedni látszott: memoárírónk a nagy generalisszimuszon kis híján kötél általi kivégzést foganatosított. „Három nyaram egy-egy hónapját tölthettem katonai táborban szuronyos puskával, tüzérségi gyakorlat nélkül, mindenhol homokban. Nagykanizsa mellett jutasi őrmesterek, három napig megfelelő méret hiányában szandált viselve, azután kapca és gumírozott csizma, egy sátorban tizenketten, riadó alkalmával kétballábas kiskatonák, az izzadságtól a só kiválása miatt fehér foltos gimnasztyorkák, éjszakai ötven kilométeres menetgyakorlat, melynek végén kézben hozott csizmák és vezető tisztek által lóra segített mezítlábasok, politikai képzéskor a százados szájából: cócilizmus. Zászlófelvonáskor pechemre közel voltam a tábori trikolórhoz, s szakaszparancsnokom mint 190 centist kiszúrt, puskámat elvéve, annak felvonásához. Nagyon szépen ment minden, amíg fel nem ért, de utána kétségbeesetten kerestem a rúdján egy szöget, rátekerve a kötelet, vissza ne csúszon. Volt ott három mellszobor: Lenin, Sztálin, Rákosi. A középsőt választottam, s kezdtem volna a tekerést, mire felettesem eldobva puskámat, kirohant, s megkötötte.” Aligha lehet ennél hátborzongatóbban, pontosabban előre jelezni ötvenhatot…
S hogy hány ilyen sztori tesz ki egy életet, alkot egy regényt? Élete és regénye válogatja. Filozofálás helyett értékeljük inkább a törekvést: megörökíteni a kollektív emlékezet számára, ami különben odaveszne a halandó emberrel. Hogy az unokák és dédunokák is érdekeltek legyenek a „Norbi bácsi” által nagy gonddal megrajzoltatott családfa tovább burjánoztatásában. Könyvei borítóján is családi képek: a felmenők és a leszármazottak. Pontosan tudta, hogy egy ember élete sok ember életének láncába illeszkedik. Azaz életünk egyúttal egy nemzetség élete is. Egy nemzet élete.