Eléééééééééééég!

Könyvelőmnél ülök. A hölgy a papírjaim közt turkál, és okosan számol. A javamat akarja. Hálás türelemmel várok. A falon csüngő antik óra áll, de szép. A csukott konyhaablakon madárcsicsergés szűrődik be.
Észreveszem a sótartót. Kicsit nagyobb, mint általában. Éppen beférne a könyvelő szájába. Mit szólna, ha egy hirtelen mozdulattal beleerőltetném? Nem illik ilyeneket gondolni. Semmi bajom a könyvelőmmel. Ráadásul tényleg a javamat akarja. Most kérdez valamit, és eszembe jut, hogy a sótartó beszéd közben biztosan kiesne a szájából. „Nem tudom” – válaszolok neki bizonytalanul, és mélységesen szégyellem magam. Ő éppen értem robotol, dolgoztatja az agyát, miközben én…
Elhatározom, hogy száműzöm hülye képzelgéseimet. A könyvelőm kicsit fölnéz, töpreng, hogy hogyan kéne jobban elbánni a társaságiadó-előleggel, de sajnos megint eszembe jut a sótartó. Ha a szájában tartaná, mondjuk a lukakkal befelé, akkor egyetlen mozdulattal meg tudná sózni a torkát. Csak föl kéne emelnie a fejét, és ha megrázná kicsit, még a hangszálaira is jutna bőven. Egyre kényelmetlenebbül érzem magam. Alig várom, hogy végezzünk. Nem egyedi eset. Sokszor vagyok így a gondolataimmal. Csak jönnek, jönnek feltartóztathatatlanul, és nem tudok ellenállni nekik.
Emlékszem, még gimnazista voltam, amikor egy idős tanár korrepetált matematikából. Nagyon választékosan beszélt, és én végig azon morfondíroztam, mi lenne az első szava, ha egy ötkilós kalapáccsal ráütnék az ujjára? Hogy káromkodna-e, megfeledkezve szokásos stílusáról, vagy csak sziszegve ugrálna? Hogy mehetnék-e még hozzá különórákra, és vajon úgy mesélné-e el a feleségének az esetet, hogy „képzeld, az a hosszú frizurás tanítványom, miközben magyaráztam neki a tangenstételt, kalapáccsal tiszta erőből rásózott a mutatóujjamra”?
Aztán egyszer a kopasz fogászomat köptem gondolatban tarkón, amikor a fúrófejet válogatta, és egy általam nagyon tisztelt, régi kolléganőmnek nyomtam volna rágógumit a fülébe, amikor a gyerekeiről mutogatott képeket a kávézóban. Az OTP-ben egy nagyon kedves, segítőkész hölgyre öntöttem rá egy vödör fekáliát, és a postán egy középkorú, dagadt, szőrös nyakú úrnak nyúltam az inge alá megsodorni a mellbimbóját. Mondanom sem kell, hogy nem szexuális célzattal. Csak úgy. Ok nélkül. Minden rációtól mentesen. Csak mert a zabolátlan gondolat előreszaladt, és nem nézett vissza, hogy engedi-e őt a gazdi kicsit rakoncátlankodni.
Egy televíziós riport közben – ahol éppen egy jótékony célú előadásról kérdezgettek – felmerült bennem, mi lenne, ha felállnék, lehúznám a nadrágomat, majd azt mondanám, hogy „oké, megvan”, és visszahúznám… Nem is folytatom. Még valaki azt hiszi, hogy nem vagyok normális.
Inkább elküldöm ezt a kis írást a szerkesztőmnek, hogy minél előbb megjelentesse. Persze küldhetnék neki egy kis csomagot is, amelyben egy pálpusztai sajtból gyúrt kígyó lenne, amit… Na elég! Ennek véget kell vetni! Ha nem állítom le magamat, még ez a cikk sem jelenhet meg. És nem olvashatják a kedves olvasók, akik valószínűleg nem hinnének a szemüknek, ha ide azt a nyomdafestéket nem tűrő kifejezést írnám le, hogy…
Eléééééééééééég!