Elég a magyargyalázásból!

Hertelendifalván él Borsos Tamás bácsi. Öreg bukovinai székely. Túlélt mindent. Trianont, vándorlást, Titót, jugoszláv partizánt, túlélte még az amerikaiakat is, akik nemrégiben a kertje végében bombázták a pancsovai olajfinomítót. Hertelendifalva túlélt mindent. Borsos Tamás bácsiék téglajegyeket bocsátottak ki, a beadogatott pénzekből megépítették a falu magyar közösségi házát, s elnevezték Tamási Áronról. „Tudod, fiam, mi rájöttünk, hogy a világ szebb velünk, mint nélkülünk” – ezt mondja Borsos Tamás bácsi. Aztán szóba kerül a státustörvény, és Borsos Tamás bácsi keserűen mosolyogva kivisz az utcára. A bal felőli szomszédságra mutat, az a falu legnagyobb háza. – Látod, ez a szerb szomszéd. Boszniából menekült. Annyi pénzt kapott az államtól, hogy meg tudta venni ezt a házat meg a falu két kocsmáját, és adót nem kell fizetnie. Jól van… Aztán a jobb felőli szomszédságra mutat: – Ez meg itt a horvát szomszéd. A múltkor a kocsmában magyaráztam neki a státustörvényt, egy darabig nagyon próbálta megérteni, aztán vigyorgott, és elővette a horvát útlevelét. Ő automatikusan horvát állampolgár. Köszöni, jól van… Nem baj, fiam, majd csak lesz valahogy…
Kisszelmenc és Nagyszelmenc. Szelmenc úgy nyolcszáz esztendeig színmagyar falu volt.
Aztán a győzelemittas Sztálin – a nyugati nagyhatalmak jóváhagyásával – átrajzolta a csehszlovák–szovjet határt. Az új mezsgye 1945-től úgy került, hogy kettévágta Szelmencet. A templom a Szovjetunióban, a temető meg Csehszlovákiában…
Négy évtizedig úgy beszélgettek egymással a rokonok a szögesdrót két oldalán, hogy a mezei munkákat végezve a földön énekeltek. Énekeltek, mert átbeszélni tilos volt azon a rohadt, szemét határon…
– Meeghaalt a nagyanyááád! – énekelt a Csehszlovákiába szorult magyar.
– És miiikóór temetiiiteeek? – felelt a Szovjetunióba deportált magyar.
A felvilágosult és fejlett és az emberi jogokra mindenkor büszke európai győztesek pedig ezen énekszó közben fogtak hozzá az unió alapelveinek kidolgozásához, és mindig nagyon ügyeltek, hogy kioktassanak bennünket jóról és rosszról…
Kolozsvárott évtizedeken át leköpték az utcán a „bozgort”. És elvették mindenét, megalázták, kisemmizték, s ha Ceausescu meg nem döglik, még a falurombolást is keresztülveri, a Nyugat csöndes aszszisztálása mellett, mert ő jól feküdt a fényességes Nyugaton, díszdoktora volt számos jó nevű egyetemnek, fogadták, tárgyaltak vele, tényező volt. A Nyugat asszisztált neki, itt meg voltak a „lenini nemzetiségi elvek”, és volt nyáladzó szervilizmus, ocsmány önfeladás, undorító nemzetárulás MSZMP módra…
Akkor Duray Miklós és Csoóri Sándor voltak szélsőségesek.
Most a változatosság kedvéért Duray Miklós a szélsőséges, Csoóri pedig minimum gyanús. Ugyanazok a volt MSZMP-agitkák szélsőségeseznek és mesélik el az európaiságot, akik annak idején a lenini nemzetiségi eszme meg a szocialista internacionalizmus nevében gyalázták meg és hagyták sorsára a határon túli magyarságot.
Csak most kiegészültek a liberálisokkal, kiegészültek egész Európa leghazátlanabb, legnemzetárulóbb értelmiségével.
Az erdélyi magyarok pedig vetnek, aratnak, élnek. Székelyföld már nem hisz senkinek, nem hisz az RMDSZ-nek – ugyan miért hinne? Székelyföld s az erdélyi magyarság egynegyede elzarándokol a csíksomlyói nyeregbe, Babba Mária színe elé, meghallgatni az István, a királyt.
Mennek, mennek föl a Jézus hágóján…
„Keresztviselő Jézusom, tanítsd meg székely népemet, hogy nagy lélekkel hordozza keresztjét”… Az ötödik stáció… Mennek, fiatalok s idősek, akik kicsike székeket visznek, mert nem tudják végigállni a sok órát… De amikor Koppány azt énekli, hogy „Nem kérdem én, anyád hol szült világra, nem kérdem én, apád ki volt, csak annyit kérdezek a válaszra várva, rabok legyünk vagy szabadok?” – akkor felállnak, és könnyes a szemük… „Kárpátok gyűrűjéből szállj fel szabad madár!”… Négyszázezer torok és szív…
Soha ilyen csodát nem élt meg a nyereg…
Van remény, Istenem… S ez főpróbának sem volt rossz… S a végén másképpen hangzott a székely himnusz. Nem panaszosan, hanem dacosan. „Ne hagyd elveszni Erdélyt, Istenünk!”
Erre a négyszázezer magyarra bizton számíthatunk.
S aztán mennek, megy a tömeg. Együtt, csöndesen. A fiatalok segítik az öregeket a sötét, szent hegyoldalon lefelé. Az öregeket, akik még magyar állampolgárnak születtek, s ezért az országért dolgoztak, harcoltak. Ők vagy az anyjuk, apjuk munkája, verejtéke és pénze benne van a Parlamentben, a millenniumi vasútban, az utakban, a hidakban – mindenünkben. Ami érték ebben a maradék hazában, abból az övék is egy-egy rész, mert őnélkülük nem valósulhatott volna meg. S ami odakünt magyar érték megmaradt, abból egy-egy rész minket is illet, mert azt mind-mind a mi apáink, nagyapáink, dédapáink és őseink keze munkája hozta létre.
Magyarok vagyunk, a mindenségit!
Együvé tartozó, rokontalan, bús és büszke magyarok! És fel fogjuk építeni azt a katedrálist, káromkodásból, haragból, jussból, dacból – az „elég volt most már ebből” konokságából…
Ezt érzi mindenki ott a csíksomlyói nyeregben.
Csoda történt mivelünk ott a csíksomlyói nyeregben.
S ha majd félmilliónyi magyarral történik csoda, annak híre megy, az befészkeli magát a lelkekbe – s mert úgysem történt csoda mivelünk az utóbbi néhány évtizedben, s mert minekünk jutott a legtöbb álombakó, hát üzennek is mindjárt.
Az elmúlt tizenhárom év legaljasabb cikkét írta meg a Magyar Hírlap. A kettős állampolgárságról. Arról a kettős állampolgárságról, amely magától értetődően természetes intézménye számos európai országnak. Amely jár a németnek, a franciának, az írnek, a hollandnak, a belgának és a svájcinak. Jár a horvátnak, a szlovénnek, és most vezetik be a csehek. A román és a szlovák pedig még nem vezette be, de gyakorlatilag alkalmazza saját határon túli kisebbsége számára. A moldáviai román egy hét alatt kap bulletint, útlevelet, munkát, segélyt a román államtól. A szlovák szintúgy, ha hazatér. A mi státustörvényünknél lényegesen nagyobb kedvezmények és jogok illetik meg annak a két országnak a kisebbségét, amely két ország a leghevesebben tiltakozik a mi magyarjainknak szánt támogatás ellen. (S a háttérben Erik Jürgens lobogtatja vádlón a magyarigazolványt. Pfuj!)
Románia és Szlovákia persze bátran tiltakozhat. S nem egy hülye brüsszeli csinovnyik miatt.
Hanem amiatt a szellem miatt, ami egész egyszerűen nem létezik máshol ezen a világon, csak ezen a nyomorult Budapesten.
Azt csinál a román és a szlovák, amit akar, ameddig egy magyar újságban leírhatják, hogy a kettős állampolgárság azért nem jár, mert hátha a határon túli magyar „rosszul” fog szavazni. „Érzelmi alapon”, nem „racionálisan”. Értsd: nem a szocialistákra vagy az SZDSZ-re.
Undorítóak vagytok! Itt mindenkinek vannak jogai, csak éppen a határon túli magyaroknak nincsenek?
Aztán a Magyar Hírlap még mélyebbre süllyed: „Nem is ez a legnagyobb gond, hanem az, hogy ki legyen jogosult a határon túl második állampolgárságra. Azaz visszatér a bűvös kérdés: ki a magyar?”
Na most aztán elég legyen!
Mit képzeltek ti magatokról? Mi az, hogy ki a magyar? Ezt kérditek Tamási Áron és Illyés Gyula hazájában? Ti? Hát kicsodák vagytok ti? És miféle céllal provokáljátok ezt a nemzetet? Rajtatok kívül mindenki magyar, aki annak vallja magát!
Elég volt!
A nemzetpolitikai célok megvalósítása nem várathat többet magára. Mert ezzel, ami most van, egyszerűen lehetetlen együtt létezni.