Én nem tudom...

Én nem tudom, hogy mindig félúton van-e az igazság. De ha az ellenzéki lapokat olvasom, tragikus kép rajzolódik ki előttem az ország helyzetéről, ha viszont a kormánypárti (kereskedelmi, megélhetési és állami) közírókat tanulmányozom, úgy érezhetem, hogy kisebb-nagyobb zökkenőkkel ugyan, de rendben mennek a dolgok.
F. G. barátommal kialakítottunk egy vadiúj mondást, amely így hangzik: sínen van a verkli. Ez a nóvum két régi mondás összevonásából keletkezett: sínen vagyunk és megy a verkli. A Medgyessy-kormány eddigi működését figyelve a verkli sínen van kifejezés tökéletesen leírja a helyzetet, legalábbis a kormány ebben a szellemben működik és kommunikál. Persze most, a nagy melegben állítólag emitt-amott a sínek is elgörbültek, így aztán a verkli zötyögött egy kicsit, de az általa ismételgetett dallam, ami a kádári időkben alakult ki, nem tört meg, legfeljebb reccsent egyet-egyet.
Úgy tűnik, a bibliai mondás, mely szerint utolsókból lesznek az elsők, s netán az elsőkből utolsók, EU-s szempontból kétségkívül érvényesülni látszik. Nemcsak a Magyar Nemzet, de némely külföldi lap is arról ír, hogy hazánk lassan Kelet-Közép-Európa éllovasából (éltanulójából stb.) sereghajtóvá válik, főként gazdasági értelemben, de emitt-amott (szeretem ezt a szókettőst) az emberi jogok és a sajtószabadság tekintetében is vannak bökkenők. Erről Kovács– Medgyessy természetesen azt mondaná, hogy nem készakarva van. Merő véletlen, illetve túlzás és összeesküvés az egész. Én viszont azt mondom: jó lesz odafigyelniük, még akkor is, ha a populációt az egész szabadságosdi és demokratásdi csak hellyel-közzel (ez is dupla szó) érdekli és szavazási hajlandóságát kevésbé befolyásolja. A szocialisták nagy öregjei tapasztalhatták, hogy ezeknek a dolgoknak furcsa a természetük. Egy ideig véka alá rejthetők, de onnan egyszer csak kiszabadulnak és nyilvánosságra kerülve komoly gondot okoznak. Ha szocialista volnék, tízszeresen ügyelnék, nehogy a demokrácia helyett ismét a szocialista demokráciát hozzam divatba. Említettem: a nagy melegben a sínek is elgörbülhetnek, és ha netán a verkli kisiklik, abból csak baj van, mert akkor megint új dallamok jönnek divatba, ilyesmik, hogy haza, meg mit tudom én.
Erről jut eszembe: a Példabeszédek könyvében van egy mondás, amely így hangzik: „Kinyilatkoztatás nélkül elvadul a nép.” Ez egy olyan gondolat, amely régóta foglalkoztat engem. A nép (populáció) elvadulásának egyik jeleként szoktuk volt felfogni (mi neokonzervatív fafejek) a valóságshow-k és a bulvársajtó pusztító népszerűségét. De hol volt televízió és bulvársajtó háromezer évvel ezelőtt, amikor bölcs Salamon szájából elhangzott a fenti megállapítás? Miként vadult el akkor a nép? Hát hasonlóképpen. Bálványokat imádott, anyagi javak után loholt, a szex töltötte be a fantáziáját, esetleg megélhetésileg bűnözött. Ha netán azt állítom, hogy a kádárizmus idején már-már a bálványimádás értelmében elvadult a populáció, nyilván úgy tűnik, mintha sérteném „a nép szava, isten szava” kijelentés szellemét. De nem. Tessék körülnézni Magyarországon, belehallgatni egy köznapi társalgásba, s íme aligha tagadható, hogy mindenütt jelen van valamely jellegzetesen kelet-szocialista vadság, amit akár pragmatizmusnak is nevezhetünk. Ennek a pragmatizmusnak a lényege a „bameg, ha nem vagy a rokonom vagy a haverom”.
De mi az, hogy kinyilatkoztatás? Medgyessy talán nem nyilatkoztat ki a maga módján? Vagy Kovács, akinek a kisujjában van az EU, az egész atlanti fal meg a Bush-adminisztráció?
Félő mégis, hogy a kinyilatkoztatást máshol kell keresnünk. A kinyilatkoztatás valahol érinti a lelket, tehát némiképp túl van az anyagi valóságon. A kinyilatkoztatásban – ha igazi – jelen van a láthatatlan, egyedülvaló Isten. Nevezhetjük eszmének, hitnek, álomnak. Mindegy. Kovácsékból teljesen hiányzik. S így az általuk nevelt populációból is. Nagyon őszintén: én ezért nem kedvelem őket.
Hogy ezért vagyok-e a politikai tér másik, velük szemben lévő felén, én nem tudom…