Nemzetközi ajánlásokban jó aránynak tartják, ha egy városlakónak huszonegy négyzetméternyi zöld terület jut, legalábbis a szabvány szerint ennyivel számolnak – mondja Lukács András, a Levegő Munkacsoport elnöke. Bár ez kisebb, mint az átlagos lakásterület, jó lenne, ha csakugyan jutna is ennyi mindenkinek. De nem jut. – A főváros huszonhárom kerületében nagyon egyenlőtlen a zöld felületetek eloszlása, a statisztikák pedig kifejezetten megtévesztők. Papíron ugyan egyre több a pihenőpark, liget, s ezrével ültetnek fákat, a valóságban azonban trükkösen növelik az úgynevezett közhasznú zöld területek nagyságát – avat be a jelentések titkaiba a környezetvédelmi szakember.
A frekventált helyeken beépítik az üres területet, s a bevásárlóközpont, irodaház, lakópark köré parányi, de az építményhez képest mindenképpen kis darabot füvesítenek-fásítanak, majd kitöltik az adatszolgáltatáskor a rubrikát: közhasznú zöld területet alakítottak ki. Ha azonban tételesen öszszeszámolnánk, mekkora területeket vonnak ki évente a művelésből, mekkora zöld felületet építenek be, s megmérnénk azokat a bizonyos új parkokat, kiderülne az öncsalás.
Gazdaságilag is nagyon megkérdőjelezhető a szó szerint is zöldmezős beruházások létjogosultsága, amiről rendre megfeledkeznek az értékelők – szolgál szikár tényekkel Lukács András. A hipermarketláncok tulajdonosai relatíve olcsón vesznek beépítetlen telkeket, amelyeken felépítik a komplexumokat, de az infrastruktúrát az állammal, pontosabban a társadalommal fizettetik meg. Út, villany, víz, csatorna kell, s mellé iskolák, egészségügyi intézmények és a többi, amelyekről gondoskodni már nem a profittermelő beruházó dolga, még ha imitt-amott beszámítják is az adóját, vagy „szívességből” hozzájárul valamilyen infrastrukturális létesítményhez. Az önkormányzatok rövid távú érdekek miatt adják el a területeket, a képviselők lobbiznak a beruházó cégek érdekében, s tudom, ezért megtámadnak engem, de ki kell mondanom: e téren óriási a korrupció. És ki védi meg a fákat? – kérdi csöndes keménységgel az ismert környezetvédő.
A zöld területek védelmét hathatósan csakis az Országgyűlés által meghozott törvények szolgálhatják, s szigorú területrendezési szabályok. A főváros és a kerületek jogkörének szövevényes kuszaságában viszont még csak szabálytalankodni sem kell, kézen-közön pecsét kerül az építési engedélyekre, az adásvételi szerződésekre, s magánházak, lakóparkok, bevásárlócentrumok nőnek ki a fennsíkokon, domboldalakon, maradék kiserdők helyén. A budai hegyek, a Tétényi-fennsík, s számos, a főváros tüdejének tekinthető zöld sziget kapott sebeket anyagi és egyéb érdekek miatt, noha nemzetközi felmérések szerint is kiemelkedően értékes természeti területként jegyzik a Pannon régiót – áll a Levegő Munkacsoport havilapjában, a Lélegzetben. S ugyanitt olvasható a pofonegyszerű megoldásként fel sem merülő megállapítás: bizonyos gazdasági tevékenységek, például gyümölcs- és dísznövénytermesztés, tájvédelmi munkák, de szabadidős szolgáltatások is versenyképtelenek a zöldmezős beruházásoknak nyújtott rejtett és nyílt támogatások miatt. Miért ne lehetne javasolni a rózsatermesztést a huszonhárom kerület akármelyikében, vagy miért ne teremhetne gyümölcs – akár „díszként” is – az ecetfák tőszomszédságában, némi anyagi biztatással?
Nem új és nem csupán az átkozott huszadik század találmánya mellesleg a városok, konkrétan Budapest zöldjének és fáinak lelketlen pusztítása, József nádor a XIX. században engedélyezte a fagyoskodó szegényeknek egy különlegesen cudar télen a Városliget fáit kivágni – idézi a budapesti „zöld felületi múltat” Szálka Miklós fideszes fővárosi képviselő. A közlekedéstervező mérnök tervezte és építtette Magyarországon az első körforgalmat még 1986-ban, s az első lakópark körüli lakó-pihenő övezet terve is a nevéhez fűződik. A kerületben, ahol maga is él, lakótársaival saját pénzükön vásároltak fákat, s azóta is gondozzák, locsolják azokat, noha közterületen zöldellnek, s a fülemüle másoknak is énekel rajtuk. Nem várnak önkormányzatra, kertészeti vállalatra, parkfenntartóra, egyszerűen kapálnak, öntöznek a mindenki birtokán.
A városüzemeltetés is szakterülete a fővárosi önkormányzati képviselőnek, de nemcsak Budapestért, hanem az urbanizálódó agglomerációért is erősen aggódik.
– Tizenkét éven át nem volt Budapestnek városfejlesztési koncepciója, amely zsinórmértékül szolgált volna mind a fővárosnak, mind a kerületeknek, amelyeket betartani tartozott volna valamennyi hivatal. Idén fogadta el az elsőt a Fővárosi Közgyűlés – számol be a meghökkentő tényről Szálka. Ezzel az információval alig lehet valamit kezdeni, annyira abszurd; a kis falvak többsége is bír rendezési tervvel, az igényesek például így védik tradicionális településszerkezetüket, ódon házaikat. – Valamikor arról álmodoztak a városfejlesztők, hogy az érthetően sűrű beépítettségű és iparosodott Budapestet egy zöld zóna ölelje körbe, s utána következzék a szintén urbanizálódó agglomeráció, hogy köztük-mellettük lélegezhessék a táj, az ember– magyarázza Szálka Miklós.
Létezett sokáig az úgynevezett zöld adó is, amelyet a művelésből kivont és beépítendő területekért cserébe fizettek be a környezetvédelmi alapba az építők, de a becsületesebb tanácsok, majd önkormányzatok rossz lelkiismerettel engedték át a csekély pénzekért a halálra ítélt ligeteket, földeket, parkokat, mert az értük kapott péterfillérek még csak el sem bizonytalanítottak senkit.
Az építkezők és vállalkozók mindig is mohók voltak, de ha igazságosak vagyunk, úgy finomítjuk e kijelentést: futottak a pénzük után. A törvény objektív, az ember esendő. A XIX. század fordulóján is gombamód szaporodtak a budapesti belső kerületek házai, hónapok alatt nőttek ki a sűrűn beépített utcák a földből, akkor születtek meg az V., VI., VII., VIII. kerület mára páratlanul sajátságos budapesti hangulatát adó fertályai. Zöld nélkül, belső udvarokkal, gangos bérházakkal, előkelő polgárlakásokkal, cselédlépcsős udvarokkal. Ahol a házmesterné dédelgetett egy-egy dézsa leandert, vagy a kőkockák közé felfuttatott rózsabokrot. A vállalkozókra sohasem lehetett rábízni a zöld felületek ügyét, mert nem állt érdekükben a fákat óvni. A beruházó, a befektető viszont akarta látni pénzét, mégpedig haszonnal, a tempósan növekvő nagy-magyarországi főváros pedig rohamléptekkel érte be a nyugati metropolisokat, Bécset, Berlint, Párizst. A peremkerületekben azonban falusias élet folyt, tekintélyes méretű termőföldek, erdők, ligetek, kertek húzódtak a laza beépítésű telepek között.
A II. világháborúban a parkok 90 (!) százaléka elpusztult – olvasható Rigóczki Csaba tollából, amelyet Budapest zöld területének alakulásáról írt. Eltüzelték a fákat, a ligetekbe, parkokba temették a holtakat. Az 1945 utáni első tervek impozáns zöld-szemléletről tanúskodnak. A Dunáig nyúló, úgynevezett zöld ékeket rajzoltak a mérnökök a tervezőasztalok papírjaira, Budán a völgyek, Pesten a patakmedrek voltak hivatottak zöldellni. A Városliget, a Kerepesi temető, az Orczy-kert óriási zöld foltokként mutattak jó példát, a budai hegyek hátán még a hatvanas évek fotóin is alig látható ház. A belvárosban is (állítólag) azért terveztek nagyarányú bontásokat, hogy a grundokon fákat ültessenek. A zöldterület-gazdálkodás tervei 1948-ban, ’53-ban, ’60-ban, ’71-ben módosultak számottevően, s szocializmus ide vagy oda, a mérnökök és hivatalnokok mindig a zöld terület növelése mellett tettek hitet, az állásfoglalások is e szellemben születtek. Ám a törvényerejűvé vált tervek is csak töredékesen érvényesültek a politikai és a gazdasági okok miatt – fejtegeti Rigóczki. Közbiztonsági okokra hivatkozva kiirtották a Városliget bokrait, a szovjet fennhatóságú Hajógyári-szigetet a katonai és belügyi szervek sajátították ki, lakótelepek, ipari üzemek épültek valóban zöldmezős beruházásban, erőltetett menetben.
A statisztika pedig folyton azt jelentette: nő Budapesten a zöld terület. Igaz, ami igaz, az 50-es években a fővároshoz csatolt új kerületek a maguk vidékies arculatával afféle klorofilgyáraknak számítottak, s ha városi értelemben park nem is volt a falusias utcasorok között, a házak udvarán, kertjében lélegzett Budapest. A 70-es években nagy elhatározással adták vissza a Hajógyári-sziget 108 hektáros parkját a „népnek”, s 1978-tól szerepel a térképeken a Budai Tájvédelmi Körzet. A gulyáskommunizmusban azonban meglódultak a budai magánerős építkezések; a jómódúak és a pártemberek arrafelé irányították a pallérokat, a vidékről az ipari üzemekbe csábulók inkább Pesten tudták megfizetni az új telkeken felhúzott kockaházakat. A rendszerváltás után pedig a bevásárlóközpontok, üzlet- és parkolóházak, új típusú lakónegyedek, lakóparkok harapnak bele a maradék zöldbe. S megint nem kérhető számon a honi és főleg a külföldi befektetőtől, hogy legyen belátással. Ugyanúgy fut a pénze után, mint száz esztendeje a Józsefvárosban vagy a Váci utcában.
De akkor hol építkezzenek a városlakók, s a nagy tömegeket kiszolgálni kívánó üzletek, szórakozóhelyek? Az élet nem áll meg, s az urbanizáció szükséges rossz, vagy inkább elkerülhetetlen folyamat, s nem rossz, hanem törvényszerű. Miért ne csinálhatnánk jól?
A századfordulón felépített, s a szocializmusban kibővített, összeeszkábált ipari körzetek többsége ma elhagyottan, dolgavesztetten csúfítja a város peremét, bizonyos kerületek a lakóházaikkal is ugyanezt az elhagyatottságot, elhanyagoltságot mutatják. Parkok, ligetek? Az ablakokban sem nyílik virág, sok a szemét, mállik a vakolat, csakugyan a rozsda eszi arrafelé a világot. S mégis. A belül komfort nélküli, kívül ütött-kopott épületek valamiféle keserédes hangulattal várják, hogy felfedezzék őket. A százéves gyárépület maradjon, bontassék el a toldás, a beruházó varázsoljon köréje bevásárlóközpontot, mozit, kávéházat, üzletet. Retro-stílusban, loft-lakásoknak és
-irodáknak átalakítva, parkokkal ölelten. A szürke-szomorú századfordulós bérházak, a húszas-harmincas évek bauhausos házai még így is szebbek, mint fantáziátlan fiatal társaik, s a belső kerületek barna zónái merész és ötletes pénzemberek után kiáltanak. Akik a kerület és a főváros elvárandó szigora miatt nem a zöldet választanák beépíteni, hanem az adókedvezmények és az egyéb csábítás miatt inkább szemügyre vennék Csepel, Angyalföld, Józsefváros, Újpest, a Váci út, a Budafoki út, Nagytétény kísértetgyárait, -üzemeit, munkáskolóniáit.
Budapestnek ma még mindig 4200 hektár erdeje van, többnyire Budán, persze. Pesten kisebb erdők szuszognak oxigént a IV., a X., a XV., a XVI. kerületekben. A mintegy 400 hektárnyi, százévesnél öregebb erdők kétharmada beteg. Évente egymilliárdot költ a főváros a fasorok fenntartására, ami soknak hangzik, de ha tekintetbe vesszük, hogy az utakra húszmilliárdot, s a fővárosi tömegközlekedés támogatására másfél milliárdot juttat az önkormányzat évről évre, akkor már nem tűnik olyan magasnak az összeg.
A fuldokló Nyugat-Európa már kapkod, igyekszik menteni, ami menthető, s sokat áldoz városai zöldjére. Nekünk sincs más választásunk, ha évtizedek múltán is levegőt akarunk venni, s élhető közegben akarunk élni Budapesten.
A parkoló autó melletti kőkockában árválkodó növendékfa nem pótolja a kertek, parkok, pihenőerdők, fásított terek, fasorok, temetők, sportpályák, hegy- és domboldalak lebetonozott, beépített zöldjét.
kézilabda
Vámos Petráékkal most sem bírt a DVSC, Elek Gáborék történelmi sikere
