Esti mese felnőtteknek hídavatás ürügyén

Úgy szeretnék gyermek lenni. Mert ha gyermek lennék – ezt hallottam legutóbb valami nagy hídnak az avatóján –, akkor a miénk lenne a Balaton. De nagyon is vágyom rá, hogy éppen a Balaton legyen a miénk, gyermekeké, mert a múlt héten még olyasmit is hallottam, hogy a Balaton kap 250 millió forintot. Nekem mint gyermeknek ennyi pénzt még hallani is sok. Nem is értem, miért morognak ott a Balatonnál, hogy nincs víz meg nincs turista, és ennyi pénz semmire sem elég. Az sem nagyon zavar, hogy persze a Balatonnál mások is laknak, vagy százezren biztosan, de akkor sem az övék a Balaton, hanem a miénk, a köztársaság gyermekeié.
Úgy szeretnék gyermek lenni, leginkább óvodás, mert akkor az oviban – ezt is mondták annál a nagy hídnál a Dunánál – ingyen ebédelhetnék. Tudom, a szomszédból a Nagy Fercsi utálja a túrós csuszát, de sebaj, majd ha ingyen kapja az ebédet, biztosan ízleni fog neki és megeszi. Picinykét ugyan elszomorodtam szombaton, mert akkor a rádió meg azt mondta, hogy nem mindenki, csak az arra rászoruló gyerekek kapják ingyen az ebédet. Én nem tudom, hogy most rászoruló vagyok-e vagy sem. De ha a Nagy Fercsi ingyen kapja a túrós csuszát, amit egyébként utál, nekem meg fizetni kell érte, pedig rettentően szeretem, akkor nagyon morci leszek. Valami olyasmit is mondtak még szombaton, hogy az azért már nagyon sokba kerülne, ha minden ovis ingyen kapna ebédet. Na, ezt meg egyáltalán nem értem. Nem értem, hogy azok a komoly bácsik, mielőtt mondanak valamit, miért nem számolnak. Nekünk bezzeg mindig mondja az óvó néni, hogy egy asztalhoz négy ovisnak kell leülni ebédkor.
Úgy szeretnék gyermek lenni, de csak óvodás meg kisiskolás, gimnazista már nem szeretnék lenni. Gimnazista testvéremnek ugyanis a tanító néni azt mondta, hogy olvassa el nyáron egy angol bácsi könyvét. Azt mondta a tanító néni, hogy az angol bácsit Orwellnek hívják, a könyvnek meg valami évszám a címe, azt hiszem, 1984. A tanító néninek nagyon tetszik ez a könyv. Igaz, amikor ő volt gimnazista azokban az 1980-as években, Orwell bácsit – akiről pedig azt mondják, hogy nagyon is baloldalon dobogott a szíve – tilos volt nálunk olvasni. Azt is mondta még, hogy ebben a könyvben valami furi elképzelt világ van, ahol egy Nagy Testvér figyel mindenre. A tesóm szerint ez a Nagy Testvér a Big Brother, aki nem ugyanaz, mint a valóságsós big bráder, hanem még annál is borzasztóbb. Ennek a big brádernek ugyanis van valami gondolatrendőrsége is, ami azt figyeli, hogy kinek mi van a fejében. Akinek pedig nincs rend a fejében, azt csúnyán megbüntizik. Ettől nagyon megijedtem. Mert azt is halottam – megint csak annál a nagy hídnál, ott a Dunánál, valami Szekszárd városánál –, hogy „közmegegyezés csak akkor jöhet létre, ha rend van a fejekben”. Ezt a közmicsodát ugyan nem értem, de valahogy úgy gondolom, hogy nekem rend van a fejemben. Persze lehet, hogy mégis a hídnál tudják jobban, és nincs a rend a fejemben, ezért nem jöhet létre az a közmegegyezés. Sőt nemcsak az én fejemben nincs rend, hanem – ezt mondták a hídnál – a többiek fejében sincs. A Nagy Fercsiről biztosan tudom, hogy neki nincs rend fejében, ha lehet, ezt majd meg is mondom az óvó néninek. Ezért aztán nagyon várom már, hogy valaki megmondja, milyen rend legyen a fejemben. Most, hogy mint gyermek enyém lesz a Balaton, meg is teszek érte mindent. Csak attól a fránya gondolatrendőrségtől félek egy kicsit. Ugye nem fog engem macerálni, ha nem egyből, hanem csak olyan lassacskán lesz rend a fejemben?
Úgy szeretnék gyermek lenni, de az apukám – mégiscsak felnőtt – azt mondta, hogy ehhez azért néhány utóirat szükséges. Ide is másolom, mit mondott.
Első utóirat: A demokrácia az a rendszer, amelyben sok fej van, Magyarországon például tízmillió. Ezekben a fejekben sok minden van, rend és rendetlenség, gondolatok és kérdések, érvek és ellenérvek. A nagyon sok fejben lévő nagyon sok gondolat egymással vitázik, vetélkedik, a vitákból és vetélkedésekből pedig újabb gondolatok születnek. A demokráciában éppen az a jó, hogy sok fej van, minden fejben más és más gondolat található, és így előbb-utóbb mindenre megtalálják a legjobb megoldást. A demokrácia ettől élet- és versenyképes.
Második utóirat: A diktatúra az a rendszer, amelyben sok fej van, a sok fejben sok gondolat és kérdés, érvek és ellenérvek, de ezek a gondolatok már valamilyen rendben vannak. Mindenki fejében egyetlen és egyfajta rendben. Olyan rendben, amilyet a hatalom szeretne látni a fejekben. A diktatúrák idején éppen azért van nyugalom az országban, mert „rend van a fejekben”. Ez a nyugalom persze csak látszólagos, még ha olykor nagyon hosszú ideig is eltart. Minden rendszer ugyanis, amely arra épül, hogy „rend van a fejekben”, versenyképtelen és eleve bukásra ítéltetett. A diktatúra nem azért versenyképtelen, mert erőszakos, hanem azért, mert – és itt idézhetnénk minden neoliberális közgazdász ősatyját, August Friedrich von Hayeket – lemond arról a sok tudásról, ami a társadalom tagjainál található.
Harmadik utóirat: Ha szó nélkül elmegyünk e rövid mondatocska mellett – „közmegegyezés csak akkor jöhet létre, ha rend van fejekben” –, akkor megérdemeljük sorsunkat.
A szerző egyetemi tanár