Európa-szegényház

Az idők kezdetén, a hidegháború végén boldog-boldogtalan Európa-házról beszélt. A keleties óvatosság és a nyugatos reménység tömörült ebbe a metaforába. Nem tudtuk megmondani, pontosan miről is szónokolunk, de szerettük volna, ha létezik. Egy hely, ahová mindig kívánkoztunk. Ahol fedél van a fejünk felett. S nem igazán firtattuk, hogy a hátsó kamrában vagy a tisztaszobában gondoltak-e elszállásolni bennünket.
Később az a bizonyos ház észrevétlenül unióvá alakult a vezércikkekben és a tárgyalótermek hűvösében. Ennél nyögvenyelősebb szövetkezést még nem látott a történelem. Mire csatlakozunk, lassan minden gazdasági előny köddé válik, amiért a csatlakozást szorgalmazni volt érdemes. A gazdag és félgazdag országok tartanak a temérdek szegény rokontól. Időközben úgy alakítgatták a szabályokat, hogy ne jöjjenek ki számottevő áldozattal az elkerülhetetlen családegyesítésből. Számunkra ez annyit jelentett, hogy a kapun belül sincs vége viszontagságainknak. Értékeinkre igényt tartanak, nyavalyáinkat hagyjuk kívül a küszöbön. S ne méltatlankodjunk, ha nem engednek rögtön a fürdőszobába minket: előbb mosakodjunk le alaposan a hideg vizes kerti csapnál.
Mindez lehetne metaforabokor is, de nem az. Az EIU Accenture kutatása szerint a jövő májusi csatlakozás háromszázalékos gazdasági növekedést generál ugyan Magyarországon, de ez csak annyit jelent, hogy 2038-ban érjük el az uniós átlagot. Egyharmad évszázad alatt. (Mellékesen azt semmilyen modell nem képes megjósolni, hol tart akkor az EU-átlag. Ha tag lesz mondjuk Ukrajna is, az átlag is lejjebb kerül, könnyebb lesz elérni.) Ezzel azonban mi még a rózsásabb jövőkép birtokosai közé tartozunk. A fejletlenebbeknek fél évszázad is kell a felzárkózáshoz, a sereghajtóknál pedig ez a prognózis kilencven év – ilyen időtávban jósolgatni pedig már messzemenően komolytalan.
Jobb, ha leszámolunk az egységes arculatú Európa-ház illúziójával. Ez a lakhely a jelenlegi állás szerint inkább szedett-vedett lakóparkhoz hasonlít, ahol van módos ház is, de szegény ház is szép számmal. Összehasonlítgatni legfeljebb az újonnan csatlakozókat lehet, például abban a tekintetben, hogy mely városnak van esélye a közép-európai régióközpont szerepének betöltésére. Erről persze nincsenek mérhető adatok, csupán mérvadó üzletembereket lehet faggatni benyomásaikról. A tőke utazó ügynökei most épp Prága mellett voksolnak 41 százalékkal, Varsó lobbierejét is 28 százalék jelzi, míg a korábbi részesedését leadó, enervált Budapestnek meg kell elégednie 23 százalékos eséllyel.
Mindent azonban nem lehet a szubjektív üzletemberi megítélésre kenni. A Mercer felmérése szerint a magyar főváros egy év alatt harmincnyolc helyet lépett előre a világ legdrágább városainak listáján – nem pozitív irányban. 2002-ben hetvenötödik volt Budapest, az idén már harminchetedik. A belpolitikailag fertőzött polgár persze rögvest azt gondolja, hogy lám, ennyit tesz egy baloldali kormányváltás – de hát a szorosan vett igazság az, hogy a magyar fővárosnak akkor is ugyanolyan többségű vezetése volt, mint most. A negatív változást nem lehet a terrorizmussal meg a világturizmus válságával sem indokolni: Amerikában például pozitív elmozdulásra is van példa. Sőt odáig jutottunk, hogy míg tavaly tíz százalékkal drágább volt a megélhetés Washingtonban, mint Budapesten, most már a magyar főváros „vezet” három százalékkal a telitalálatot kapott Pentagon székvárosa előtt. S ez még az ideiglenesen itt állomásozó amerikaiak számára is érvágás, pedig ők minden területen legalább tízszer akkora jövedelemből gazdálkodnak, mint a kizsigerelt, önkizsákmányolt magyar bennszülöttek.
Színtiszta demagógiának tetszik tehát az a baloldali érvelés, hogy Budapesttől azért idegenkedik a tőke és a turista, mert itt időnként az Erzsébet hídra vonulnak tüntetni a polgárok, vagy mert nem mindenki söpri szőnyeg alá az emberi jogok szórványos sérelmét. Hiszen a minden tekintetben elénk vágó Prágában antiglobalista tüntetők is randalíroztak már, sőt az első politikai gyilkosságot is megrendelték (igaz, nem hajtották végre, mint Belgrádban), mégsem megy el a cseh fővárostól a Nyugat kedve. Igaz, a pénzügyi világot nehéz becsapni: nemcsak a Financial Times szerint kaotikus ugyanis a magyar gazdaság, de mi magunk sem értjük, pontosan mi a szerepük az állami kölcsönpénzből privatizált Pannonplast-részvények megszerzésében a kétkerekű verőlegényeknek. Ráadásul a makrogazdasági mutatókat összegző konvergencialistán a térség nyolc csatlakozó állama közül már a hatodik helyre szorult vissza Magyarország: nemcsak az emlegetett csehek és lengyelek vannak előttünk, de az ügyes szlovénok, sőt a lettek és a litvánok is…
Mindezek tudatában van annak valami sikamlós bája, ha a szocialisták nevében épp az a Szekeres Imre ígéri az istenadta népnek, hogy sem az idén, sem jövőre nem lesz gazdasági megszorító csomag, akinek semmilyen számottevő kormányzati szerepe nincsen, így értelemszerűen számon sem lehet kérni rajta ezeket a könnyelmű szavakat, amelyeket így a nyaralni indulók megnyugtatására rögtönzött. A bajok ugyanis nem csupán a kormányzás stílusában rejlenek, hanem a fantáziátlanságában, esetenként ennek hiányában is. Jó volna pedig mihamarabb leszámolnunk az EU-kampányban sulykolt illúziókkal: az Európa-szegényházban ugyanis fikarcnyival sem leszünk boldogabbak attól, ha eltitkolják előlünk a szigorú házirendet.