Ezüst Gorkij

Akit az igazán kiszolgáltatott helyzetben lévő magyarok helyzete érdekel, annak északkeletre kell mennie. Ott, ahol a Tisza még szőke, és a szocializmus nyakon csíphető, de egy pedagógus hatezer forintot visz haza havonta. Több száz kilométer távolságra a Székelyföldtől láthat galambdúcos kaput és mosolygós, pödört bajszú embereket, akik székely határőrök leszármazottainak tartják magukat.

Tiszabecsnél kelünk át a határon. Az ukrán vámosok tudják, hogy nem turistaútra megyünk, mégis megkérdezik:
– Ünnepség lesz Váriban?
– Igen – feleljük, s az arcizmunk se rezdül.
Alig ötven méterre a határtól már az első győztes Rákóczi-ütközetnek emléket állító turulmadaras obeliszk előtt haladunk el, rajta piros-fehér-zöld szalagokkal díszített koszorúk. Éles kanyar után hajtunk fel a Tisza rozsdás, régi hídjára, ahonnan Tiszaújlakra érkezünk, amely úgy fest, mint egy hollywoodi díszletváros. Poros, elhagyottnak tűnő régi épületek, közöttük alig lézeng néhány alak. Az első felirat magyarul hirdeti egy kapun: A kutya harap. A második megdöbbent: Edénykölcsönző.
Mezővári felé zöldellő gabonaföldek között halad a gödrös út. Néha feltűnik egy-egy fura épület. Buszmegállók ezek, amelyeknek belső falára a szocialista realizmus jegyében készült traktorokat, búzakalászokkal bíbelődő, fonott hajú Nasenykákat, valamint a népek barátságát hirdető, különböző népviseletű embereket festettek vagy raktak ki mozaikból a művészek. A távolban a Kárpátok vonulnak szaggatottan, de addig még rengeteg a domb és a szántóföld.
Mezővári csendes, minden második ház gazdája kiült a kerítése előtti padra. Tétlenül figyelnek a vasárnap nyugalmában.
Vendéglátónk a József Attila-díjas néprajzos író, Vári Fábián László.
– A megszálló oroszoktól és ukránoktól hosszú időn keresztül csak azt hallottuk – mondja –, hogy jól érzik magukat Kárpátalján. Tetszenek nekik az itteni viszonyok és az éghajlat. Csak egy a bajuk: sok a helybeli lakos – vezet be az itteni világ bugyraiba.
Kárpátalja a kilencvenes évek elejétől is vonzó terület a határátkelők kínálta lehetőségek miatt, bár a gazdaság még mélyponton van. Fábián László attól fél, hogy huszonöt év múlva Szabolcsban az ukránok fognak maguknak autonómiát követelni.
Egyre nagyobb a kétségbeesés a Magyarország által bevezetni kívánt vízumkényszer miatt is. Az író azt mondja, korábban olybá tűnt, hogy a készülő státustörvény megoldja ezt a gondot, mert akkoriban tervezték a hosszú lejáratú vízumok bevezetését is.
– Most viszont azt halljuk – jegyzi meg –, hogy a kárpátaljai magyart etnikai alapon nem lehet megkülönböztetni Ukrajna más állampolgárától, ezért novembertől csak egyfajta vízum jár nekünk. Ha pedig az ára nagyon magas lesz, és sűrűn kell kérni, ez nagyon megterheli az itteniek pénztárcáját, és próbára teszi az idegeiket is. Könnyítés híján kiábrándulnak az anyaországból, és ráadásul újabb pánikszerű meneküléshullám kezdődik, amelyet nem tudom, ki tud majd megállítani.
Pedig az utóbbi két esztendőben az elvándorlás alábbhagyott a gazdasági viszonyok lassú konszolidációja miatt. Fábián László is marad. Azt a közösséget, amely nemzettudatot és nyelvet adott neki, nem tudja magára hagyni. A gyermekei egyetemi diplomát vittek Magyarországról Mezőváriba és Beregszászra.
– Az is lehetséges, hogy egy kis türelem és kivárás után olyan gazdasági helyzet teremtődik, amelyben meg tudunk maradni, ha pedig a kulturális autonómia intézményei működnek majd, és még valamilyen területi autonómiaképződményt is sikerül elérnünk, akkor remény lehet a fennmaradásunkra Kárpátalján.
Brenzovics Lászlótól, a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség (KMKSZ) alelnökétől budapesti látogatásakor érdeklődtünk, hogy elveszítheti-e mai viszonylagos önállóságát Kárpátalja az ukrajnai közigazgatási reform megvalósítása esetén.
– Az ország vezetői némi joggal úgy vélik – mondta –, hogy nagyobb megyéket kell kialakítani, illetve a jelenlegi járási és megyerendszer kiadásai miatt tartományi rendszert hoznának létre. Konkrétumokat még nem tudunk, ahogyan önállóságunk fölszámolásának szándékára sincs bizonyíték, csak volt néhány ezzel kapcsolatos interpelláció. Kárpátalja amúgy is külön entitás, amely a korábbi rendszerben is önálló közigazgatási egység volt, és amely a hagyományaiban is eltér Ukrajna többi részétől. A kívánságunk az, hogy ha a járások nagyobbak lesznek, akkor létrejöhessen az úgynevezett Tisza melléki járás, amely Beregszász központtal egyesítené a többségükben magyarok lakta területeket.
Brenzovics László szerint ez nagy jelentőséggel bírna, mert Trianon óta először teremtődne lehetőség arra, hogy egyetlen közigazgatási egységben éljenek a kárpátaljai magyarok. Annak idején, amikor Kovács Miklós volt a parlamenti képviselőjük, tárgyaltak erről a parlament elnökével, továbbá az elnöki adminisztráció vezetőjével, akik nem emeltek kifogást a kívánság ellen. Másrészt az ukrán alkotmány és a törvények is lehetővé teszik, hogy a járások kialakításakor figyelembe vegyék a nemzetiségi szempontot.
Mezővári után Bene községbe látogatunk, és Horváth László nyugdíjas pedagógus ajtaján kopogtatunk. Életének hetvenhét éve alatt több szomorú történetet átélt. Többek között megismerte a szolyvai haláltábort. De a meghurcoltatások ellenére büszkén vallja: az emberből nem tudják kiirtani a magyarságát.
– A gőzt is minél jobban leszorítják, annál nagyobb az ereje – mondja. – Így edződik a magyarságunk is, és ez nem mellveregetés vagy üres lózung. Belül magyar az ember, és igyekszik tenni is a társaiért, már aki igazán magyarnak érzi magát.
Horváth László tett is valamit: két könyvet jelentetett meg, mindkettőt benei témáról. Hasonlóképpen tevékenykedik a szomszédos Sárosorosziban az ugyancsak nyugalmazott pedagógus, Sebi András. Ő helytörténetet ír. Így próbálnak hagyni valamit örökül sorstársaikra.
Beregszász felé tartunk. Magyar helységnévtáblák jelzik hollétünket, sőt e feliratoknak nemritkán betonkolosszusok adnak helyet, ugyancsak a szocreál stílusban. A város lehangoló. Bejáratánál szürke tömbháznegyed áll, utcáin sok a döccenő. Nemegyszer bukkan fel a bokrok takarásából egy-egy látni valóan üresen tátongó vagy félig szétvert téglaépület, amely befolyásolja mind a táj, mind az ember hangulatát. A városban magyar fiatalokkal ismerkedünk. Szórakozni mennek a szomszéd faluba. Jobb lesz a zene, ha maguk között vannak – mondják. Különben a diszkókra ráül az ukrán alvilág. Bár a munkanélküliség nagy és a bérek alacsonyak, a magyar határ közelsége a kommunikációt is meghatározza: többen magyar mobilszolgáltatók töltőkártyás ügyfelei. Olcsóbb ez a megoldás, sőt könynyebb a kapcsolattartás is az anyaországi ismerősökkel.
Újabb úti célunk: Visk. A százötven kilométeres út sík tájon, poros városokon halad át. Egymást túllicitáló, rikító színű épületek itt is, ott is. Rengeteg az árvizek pusztításai nyomán újjáépített ház. Többségüket olcsó, szürke hullámpala fedi. Ezek sokasága lehangoló. Az ortodox egyház úton-útfélen megmutatja magát. Több helyen hatalmas, félbehagyott pravoszláv templomot látunk.
Amikor Visk irányában lekanyarodunk az országútról, arra leszünk figyelmesek, hogy a nagy zöld pusztában, néhány bokor mögül egy alak emelkedik a magasba. Maxim Gorkij ezüstös alakja fénylik a távolban egy betontalapzaton. Hamarosan átkelünk a Tiszán, és megérkezünk Viskre, amelynek más a hangulata, mint a többi kárpátaljai településnek. Olyan érzés fogja el az embert, mintha már járt volna ezen a helyen. Visk ugyanis székely település, és a mai napig talán inkább Erdélytől, mint Magyarországtól való elszakítását fájlalja jobban, hiszen oktatása is, gazdasága is Erdélyhez kapcsolódott. A transzszilván hegyek alig ötven kilométernyi közelsége sok helybélinek nyújt vigaszt, vagy kelt benne nosztalgiát.
Czébely Lajos magyartanár és református kántor szerint ötven éve Visken még látható volt a tizenhetedik századi erdélyi falvak építkezésének a nyoma: a református vártemplomhoz hasonlóan a település valamiféle gótikus faluképet nyújtott hegyes zsindelytetős házaival és tornácaival. És valóban: a kavicsos, göröngyös utcákon még most is gyakran látni a roskadozó öreg házak előtt székely kaput. A máramarosszigeti gimnázium már a tizenhetedik században Viskről kapta a legtöbb diákot.
– A város lakóiban él a tudat, hogy ők székelyek, a néhai határőrök leszármazottai. Nagy Lajos idejében Brassótól Viskig az egész határvonal a székely határőrség parancsnokságához tartozott. Ezt akkor lehetne tisztázni, ha az általunk felgyűjtött helység- és dűlőneveket alapos nyelvészeti vizsgálatnak vetnék alá – teszi hozzá Czébely Lajos, majd elkísér következő vendéglátónkhoz, idősebb Sari Józsefhez. Itt már terítékre kerül a napi politika. Czébely Kárpátalja magyarságának a megosztottságáról beszél. Mégis úgy véli, hogy politikailag sokkal jobb helyzetben vannak, mint az erdélyi magyarok.
– Nincsen Funarunk, nincs, aki zaklasson minket. Viszont figyelnek, ezt lehet érezni – teszi hozzá. Az okokra már Sari Jóska bácsi világít rá: mindazok, akik körülveszik őket, identitászavarral küszködnek – mondja. – Valójában nem tudják, hogy kicsodák.
– Hogyan sikerült önöknek megmaradniuk magyarnak? – kérdezem a nyolcvankét éves öreget.
– Nem is tudtunk volna mások lenni. Mentettük, ami menthető, úgy, ahogy lehetett. Tudtuk, hogy az iskola a megtartó erő. Közmunkába fogtunk, és odáig vittük, hogy nekiestünk az államnak: folytassa! Ma ez a vidék legszebb iskolája. De védtük az egyházat is a magyar szó miatt.
– Ön hány állam polgára volt eddig?
– Ha egy kicsit hamarabb születek, akkor nyolcé lehettem volna, de így is öt állam polgára voltam anélkül, hogy kimozdultam volna a szülőfalumból.
– Elég ahhoz, hogy akár tudathasadásos állapotot idézzen elő.
– A tudathasadás mindennapos jelenség volt, mert pillanatok alatt fel kellett mérni, kivel is állunk szemben. Attól függően kellett meggondolnunk a mondanivalónkat. Ez is egy formája a skizofréniának.
– Túl a nyolcadik évtizedén, túlélve egy lágert, a kuláküldözéseket, mi ad ma reményt, mitől lehet bizakodó az ember?
– Attól, hogy a fák nem nőnek az égig! Nagyon sokan nem tudunk belenyugodni abba, hogy ez a helyzet örökös marad. Valamikor valami csak történik ősi jogunk szerint!