Chris Hemsworth prostituáltakkal vigasztalja magát, miközben Halle Berry-t már csak a mellei miatt alkalmazzák

A bűn útja érzékenyen vegyíti a thrillert, a drámát és az akciót. Középkorú hősei elvileg pályájuk csúcsán kellene legyenek, mégis mind magányosak. Egy becsületes tolvaj, egy kiégett zsaru és egy kiábrándult biztosítási bróker hajszája ez, akiket összeköt az a nagyvárosi elszigeteltség, amelyre a Szemtől szemben óta csak még jobban ráerősített az internet kora.

A bűn útját nem alaptalanul hasonlítják sokan Michae Mann klasszikusáhot, a Szemtől szembenhez. Forrás: TMDb

A Los Angeles környéki 101-es autóút mentén sorozatos gyémántrablások történnek, amelyek között a sokat látott, de már kissé megfáradt, pocakos Lou nyomozó (Mark Ruffalo) különös mintázatot vél felfedezni: az elkövető sosem hagy nyomot, nem használ fölösleges erőszakot, és rendszerint csak a felső tízezer agyonbiztosított milliárdosait rámolja ki. Lou amolyan szerethető lúzer: öreg autóval jár, a felesége (Jennifer Jason Leigh csak két rövid, de annál szórakoztatóbb jelenetben tűnik fel) pedig csalja. Egyszerre szkeptikus és idealista figura, akit mindenki baleknak tart, tántoríthatatlan igazságérzete is csak hátráltatja a ranglétrán való előrébb jutásban.

A bűn útja igazságot szolgáltat Chris Hemsworth-nek, aki végre megint hús-vér karaktert alakít. Forrás: TMDb

A bűn útja: Szemtől szemben a 2020-as években

Mike (Chris Hemsworth) valóban vérprofi tolvaj, de amennyire kimért és precíz a rablásokban, annyira elesett és magányos a magánéletében, míg nem találkozik a fiatal Mayával (Monica Barbaro), aki cseppet sem tetteti magát vaknak a férfit körülvevő luxus miatt. ­Chris Hemsworth a sok akcióhős- és vígjátékszerepét követően hosszú idő után játszik ismét hús-vér embert, Mike egy szimpatikusan sebezhető, már-már gyermekien félénk férfi, egy betyárszívű bűnöző, aki – hogy, hogy nem – egy utolsó nagy dobás után ki akar szállni. Ehhez azonban a bűntársának (Nick Nolte) is van egy-két szava, aki ráállítja a lobbanékonysága miatt különösen veszélyes Ormont (Barry Keoghan).

Ebbe a kettős üldöztetésbe keveredik bele Sharon (Halle Berry), aki biztosítási brókerként kulcsfigurája lehet az utolsó akciónak, és aki szintén nem tart ott az életében, ahol szeretne. A film rajta keresztül egy zsánerfilmekben nagyon ritkán látott nézőpontot hoz be a történetbe: egy felső középosztálybeli nő karrierútját, aki mindent feláldozott a munka oltárán, meg is gazdagodott belőle, még sincs megbecsülve, és magas státusa ellenére is a telefonos társkeresők nyomasztó világában keres vigaszt. Ezek után ő is nehéz kérdés elé kerül: tovább tűri-e a megaláztatásokat, vagy a bűn útjára lép? Döntése irracionálisnak tűnhet, mégis mélyen emberi.

Halle Berry karakterdrámája A bűn útja leginkább eredeti eleme. Forrás: TMDb

Bart Layton író-rendező a filmjét tulajdonképpen pont az ilyen emberi döntések hozzák mozgásba, nincsenek benne meglepő fordulatok vagy szövevényes történetvezetés, habár rengeteg karakterrel zsonglőrködik, mégis egy letisztult, realista világot rajzol fel, ezzel hűen követve az alapjául szolgáló Don Winslow-regényt.

 A Los Angeles-i utcákon játszódó rabló-pandúr hajsza joggal idézi meg a műfaj abszolút csúcsának számító Michael Mann-mozit, a Szemtől szembent, azzal a különbséggel, hogy szereplői sokkal szerethetőbbek, esendők, hajlamosabbak az emberségükből fakadó döntésekre. 

A mellékszereplők – különösen Barry Keoghan agresszív, túlmozgásos pancsere – inkább funkcionális figurák, de remekül kidomborítják a főhősök karakterét. Ormon apjának öröksége, a teljesítménykényszer és az agresszió groteszk elegye pedig a filmtörténet egyik legügyetlenebb ékszerrablásában csúcsosodik ki.

Barry Keoghan figurája tesz róla, hogy vele szemben az összes főszereplőnek szurkolni tudjunk. Forrás: TMDb

A tematikai párhuzam az akciók terén is visszaköszön: nincs belőlük sok, de azok precízen megtervezettek és feszesek, miközben tisztelettel adóznak A San Franciscó-i zsaru és A Thomas Crown-ügy eleganciája előtt, amelyekben Steve McQueen a törvény két végpontját testesítette meg. A film egy jelenetben konkrétan rá is játszik erre, mintegy előrevetítve a befejezést. 

Amíg Michael Mann klasszikusa tragikus pátosszal zárul, addig A bűn útja sokkal derűsebb felhangot üt meg, és pont ezek a tónusbeli különbségek azok, amiért Layton adaptációja önjogán is érvényesül, és nem csak a Szemtől szemben fantáziátlan utánérzésének hat.

A bűn útjához hasonló zsánerfilmeket mostanában nagyítóval kell keresni a mozikban, ezért is olyan üdítő a létezése. Miközben a felszínen csak arról szól, hogy a nyomozó elkapja-e a jószívű tolvajt, vagy hogy kicsúszik-e a kezei közül (a film erre végül igencsak meglepő választ ad), valójában a mindenkit érintő leghétköznapibb morális kérdéseket veti fel, nem kevés, de nem is túl tolakodó társadalomkritikával.