Fej és tor

Hol van okos feje? – kérdezte kis Balázstól egy nap Anyu. Hol vannak az okos fejek? – kérdezte a kis Bushtól egy nap Apu. Mármint a nagy Bush. Az ám, hol vannak az okos fejek? Az a kérdés is felvethető persze, hogy hol vannak a katonák és hova tűnt a sok virág, de a Bush fiú számára e kérdésnél talán izgatóbb az, hogy hol vannak a fejek. Oszama bin Laden okos feje. Szaddám Huszein okos feje. No meg az intelligens, vegyi robbanófejek.
Fejeket akarok, csap ököllel az asztalra a főnök. Fejek fognak itt hullani. Sok a Salome és kevés a fej. Az ezüsttálca üres. Fejtől bűzlik a hal? Csak a fejét, hogy meg ne sántuljon. Úgy tűnik, ideje jött egyik regényhősömnek, a neve: Guillotine Apollinaire. Avagy nézzük, miképp is vágtat végig a prérin George Bush, a fej nélküli lovas. Fej, tor és potroh. Annyi, mint egy rovar. Halotti tor már van. Potroh a pénz körül akad. Írás is elképzelhető. De fej? De fej?
Az akut fejhiány hovatovább komoly válsághoz vezet. Oszama bin Laden és Szaddám Huszein fejének hiánya lélektani válsághoz, az iraki vegyi robbanófejek hiánya pedig legitimációs válsághoz. Amíg a két főgonosz nincs elejtve, addig az Afganisztán és Irak fölötti győzelem lelkileg nem fölemelő. Nem megélhető. Amíg Magda Marinko szabadlábon van, addig nincs jó bűnügyi statisztika. Nekünk Mohács kell? Nekünk Napóleon kell? Nekünk trófea kell. Skalp. Tiszta Amerika. De hát lelkük rajta. Boldogtalanul győztek.
A robbanófejek hiánya már rázósabb. Hisz’ ha nincsenek meg a robbanófejek, akkor nem volt casus belli. S itt lép közbe a csodálatosan ördögi multivirtuális nyelv, mely egy független ország lerohanását WMD-problémaként kezdi emlegetni. Jól rímel a WTC-re, rokona az AIDS-nek, szinte a SARS.
WMD-probléma. Így már kellőképp komoly, kellőképp tudományos, kellőképp elkent. WMD, a tömegpusztító fegyverek angol rövidítése. Nekik kellene meglenniük elvben. A tömegpusztító fegyvereknek. Az immár problémává avanzsált WMD hiánya, vagyis akut fejhiány kapcsán egyre több ember érzi provokálva magát s kérdezi meg önmagától, aztán gyógyszerészétől és kezelőorvosától is, hogy miért indult az Egyesült Államok hadba Irak ellen? S mint mindennek, az erre adott válasznak is immár piaca van, leemelhetők a polcról a különféle forgatókönyvek, Kávéházi Konrád, a mindentudó kisember nagy művei.
Egy válasz – az olaj. A legegyszerűbb és legnépszerűbb válasz mindenik közül. Amerikának kellett az olaj, ezért támadt Irakra. Tetszetős részigazság. Csakhogy Amerika ugyanezzel az erővel Venezuelára is rátámadhatott volna, hisz’ ott is van olaj. Egy másik válasz: a vérboszszú. A kis Bush így állt bosszút Szaddám Huszeinen azért, amiért az politikai merényletet tervezett édesapja ellen. És még egy válasz ebből a körből: fejezzük be, amit elkezdtünk. Ifj. Bush befejezte a félbehagyott atyai művet. Tengernyi válasz, csöppnyi ész. A válaszolók ugyanis csak a legritkább esetben számolnak a hatalom és az általa keltett pszichózis kölcsönhatásaival. Nem tételezik fel, hogy hatalom kerülhet saját hatása alá.
Miként hajlamosak vagyunk úgy gondolni, hogy az orvos nem betegedhet meg, azaz nem vonatkoznak rá saját szakterületének törvényei, akként hajlamosak vagyunk úgy gondolni, hogy a hatalom is mentes az általa gerjesztett lélektani állapotok, pszichózisok alól, lévén ő azok oka. Mi, halandók, kis emberek úgy véljük, hogy a halhatatlan nagy ember, a hatalmas ember, az elnök, a pártfőtitkár, a vezér akar valamit, majd cinikusan eme akarathoz rendeli, pászítja mind a tényeket, mind a lelki közállapotokat. Goebbelsről nem feltételezzük, hogy ő is a propaganda hatása alá kerülhet. Sztálinról sem feltételeznénk, hogy gyönyörködött a sematizmusban. A valóság viszont az, hogy a hatalomtechnikai eszközöknek s a kollektív pszichózisoknak a hatalmat gyakorló legfelsőbb vezetés is ki van szolgáltatva.
Meglehet, hibáznak azok, akik egyetlen kézzelfogható és racionális okot keresnek az iraki háború mögött. A hiányzó fejek a hiányzó agy, a hatalom fejéből hiányzó agy, s a hatalom önkiszolgáltatottságának metaforái. A WMD-probléma közvetve arra utal, hogy a döntés mint metafizikai aktus legmélyebb lényegét tekintve nem szándék, hanem közhangulat. Nem akarat, hanem folyamat fia. A hatalmi döntések csak alulról, hatalomtávolból szemlélve tűnnek szabadnak. Hatalomközelből szemlélve őket egyre feltűnőbb a rendszerspecifikusságuk. Minél komplexebb egy rendszer, a döntés benne annál öntörvényűbb és rejtélyesebb, s igaz ez még akkor is, ha a rendszer látszólag egyetlen ember arcát s képét ölti magára – önnön hasonlatossága gyanánt. Ezért van könyvtárnyi irodalma a vállalati döntésnek, s ezért vannak reménytelen helyzetben mindazok, akik még mindig remélik, hogy egy probléma eldönthető, egy rendszer megdönthető s az asztal patt esetén feldönthető.