Ivan Merz tanárt, a város szülöttjét avatják ma boldoggá. S a ceremóniát nem más celebrálja, mint a katolikus anyaszentegyház feje, Vatikán Állam vezetője, II. János Pál pápa. A rekkenő hőségben vagy százezernyi zarándok zsúfolódik össze. Jöttek mindenhonnan: Horvátországból, a Vajdaságból, Szarajevóból, Jajcéból, sőt Lengyelországból is. Emitt szép népviseletbe öltözött dalmátok vonulnak fel, amott lengyel gurálokat látni, megint másutt horvát zászlókat lobogtatnak. De megjelent a szarajevói főmufti és főrabbi is.
Két papra figyelek föl; gyönyörű fehér hímzéssel díszített, égszínkék miseruhában jönnek: fiatalok, tiszta tekintetűek, arcukon mosoly virágzik. Ahogy közelebb érnek, látom: ortodoxok. Szóba elegyedünk, és szinte egymás szavába vágva mondják, hogy Oroszországból jöttek, a Szűz Mária ortodox kolostorból, s kifejezetten a római pápa kedvéért vállalták a hosszú utat Boszniába. Mert szeretnék, ha az ortodox felekezet és Róma összebékülne végre. Várják, hívják a pápát Moszkvába, ez, ugyebár, nagypolitika, ráadásul az ortodoxok pátriárkáját, Alekszijt – véleményük szerint – rossz tanácsadók veszik körül, ennek ellenére ők biztosak abban, hogy a történelmi vizitre előbb-utóbb sor kerül.
Mindezt szinte egy szuszra mondják el, miközben az oltár bal oldalánál már morajlik a tömeg; tán a szentatya érkezik? Valóban: golyóálló mobilján lassan begördül Róma és az egymilliárd lelket számláló katolikus világ pápája. Hétágra süt a nap, tizenegy óra is elmúlt már. Megszólalnak a harangok, éljenzés, taps, üdvrivalgás csattan fel. A boldog tömeg hallelujázva fogadja II. János Pált.
A szentatya hat évvel szarajevói és két héttel harmadik horvátországi vizitje után érkezett ismét a Balkánra: ezúttal Banja Lukába, a bosznia-hercegovinai szerbek központjába. Jelképes vizit ez, gesztus – sokaknak, sokfelé. A ferences templom előtt pontifikált mise ugyanis nem „csak” a néhai Ivan Merz tanárért hangzik el (akinek a nevéhez egyébként egy fiatal leány rendkívüli meggyógyítása is fűződik). II. János Pál pápa miséje egyszersmind a boszniai háború áldozataiért szól.
A pápa megbocsátásra, megbékélésre, újrakezdésre biztatja híveit. Azt mondja, meg kell tisztítani az emlékezetet; a változásnak a szív mélyén kell megtörténnie, s így kell újjáépíteni ezt az országot. Mert az újrakezdés lehetséges – mondja.
Gesztusa az ortodoxoknak is szól: testvéri üdvözletet küld Pavle, azaz Pál pátriárkának, a szerb ortodox egyház fejének és szent szinódusa tagjainak. A szerb pátriárka azonban II. János Pál érkezése előtt elhárította a találkozót Róma irányítójával.
A szép szertartás után a nép alig akar szétszéledni. Az egybegyűltek énekelnek, trécselnek, ismerkednek egymással. Egy fiatal boszniai lány azt mondja, hogy ezen a vidéken még mindig sok a feszültség a népek és a különféle vallások hívei között, de most a pápa puszta jelenlétével közelebb hozta egymáshoz egy kicsit az embereket. Mert egy ilyen nap után – mondja a boszniai katolikus leány – talán könnyebben szólnak oda a másiknak: „Szervusz! Hogy vagy?” És talán nem néznek el egymás feje fölött…
Talán.
A sebek gyógyítását persze legelőbb a lelkekben kell megkezdeni. És Boszniában van mit begyógyítani. Az 1996-ban véget ért háborúban az ország népe lelkileg és fizikailag is súlyosan sérült. Itt, Banja Lukában nem látszik az öldöklés, a háború nyoma. Ami érthető is: hiszen itt volt a boszniai szerbek egyik központja, innen uralta Boszniát és a háborút a Hágában most elítélt Biljana Plavsics asszony, a boszniai szerbek egyik vezetője. Banja Lukát tehát nem lőtték szét. Takaros vidéki kisvárosnak mutatkozik, ahol a presszók állandóan tele vannak, s este a belvárosban latin településre emlékeztet a nyüzsgés.
Ám ahogy haladok Bosznia belseje felé, mindenütt meredeznek a háború mementói. A festői szépségű bosnyák vidékeken mind a mai napig nem takarították el a pusztítások nyomait. Romos házak, szétlőtt falvak emlékeztetnek mindenütt a hosszú próbatételre. Az új otthonokat nem a régi, lerombolt házak helyére, hanem a romok mellé építik. Mintha mindörökre meg akarnák őrizni a háború emlékét.
Az élet persze él és élni akar. Sok az új ház, takarosak, tekintélyesek, és ahogy Szarajevó felé közeledem, gomba módra szaporodnak a mecsetek. Bosznia-Hercegovinában ugyanis szerbek, horvátok és bosnyákok, azaz ortodoxok, katolikusok és mozlimok élnek együtt. Az északi vidékeken a szerbek, Bosznia középső részén a bosnyákok, délen, Mostar környékén pedig a horvátok. Nehéz együttélés lehet ez, különösen ilyen háború után. Mert bár nem vallásháború volt, ami a kilencvenes években zajlott, hanem jól megfontolt politikai célok mozgatták, mégis: embereket itt azért öltek, mert muzulmánok voltak, embereknek azért kellett menekülniük, mert katolikusoknak vallották magukat. Emlékezhetünk: miközben a világsajtóban az állítólag a Balkánt is fenyegető „muzulmán veszélyről” értekeztek – nyilván nem szándékoktól és érdekektől mentesen –, addig ezen a Balkánon, egész pontosan itt, Boszniában éppen a muzulmánokat zárták koncentrációs táborokba, és az iszlám közösség infrastruktúráját semmisítették meg…
– Nem szívesen emlékezünk vissza azokra a nehéz esztendőkre – mondja Muharem Effendi Omerdic a boszniai főmufti helyettese –, amelyek talán kegyetlenebbek voltak minden korábbi, a térséget ért csapásnál, hiszen nyilvánvaló vált, hogy azt tűzték ki stratégiai célként: tűnjék el innen az őshonos lakosság, vagy legalábbis lélekszámában a lehető legjelentéktelenebb közösséggé zsugorodjék össze.
Szarajevóban beszélgetünk, a hamisítatlan balkáni romantikájú városban. Effendi Omerdic maga is megsebesült a háborúban, de inkább mások szenvedéseiről beszél, a magáéról szemérmesen hallgat. Szenvedtek Szarajevóban is az emberek: elvonták tőlük a vizet, a gázt, az ételt, szétbombázták otthonaikat és szülőotthonaikat, a férfiakat elhurcolták, koncentrációs táborokba zárták vagy meggyilkolták, s a túlélőknek is rettegniük kellett. Különösen itt, ebben a városban, hiszen tizenöt–húsz kilométernyire húzódik Pale, a dél-boszniai szerbek fészke, ahonnan Karadzsicsék diktálták az öldöklés menetrendjét. Mindezek után lehet-e megbékélni vagy megbocsátani?
Effendi Omerdic mosolytalanul válaszol:
– Ha jövőt akarunk magunknak, akkor bizonyos dolgokon felül kell emelkednünk. No persze, az igazságot ismerni kell! S ha mélyek a sebek, akkor nehéz feledni is. Mi azonban nem vagyunk a múlt rabjai. A jobb jövőben reménykedünk, és a „megbocsátás” olyan kifejezés, amely mindig az ajkunkon van, amelyet állandóan hangsúlyozunk – mondja. Szenvtelen, de nem érzelemmentes. Hogyan is lehetne, amikor közösségének „életterét” csaknem teljesen megsemmisítették?! Például ezer dzsámi közül hatszáztizennyolcat teljesen leromboltak, a medreszéket, vagyis a Korán-iskolákat szétbombázták, az iszlám teológiai fakultást használhatatlanná tették. Most azonban, bár sebekkel és fájdalmakkal a szívben, de újraindulni látszik az élet itt is. Különböző humanitárius szervezetek aktív közreműködésével, egyes muzulmán országok – például Szaúd-Arábia – segítségével falvak egész sorát építették újjá, iskolákat és kórházakat emeltek. Nem csak a muzulmán vallású lakosság számára.
Most példásnak látszik a különböző vallások, felekezetek és híveik együttműködése. Kivéve talán a pravoszlávokat… A háború idején is az ortodox egyház vezetése volt a „legengedékenyebb” a boszniai szerbek követeléseivel és akcióival. Míg a katolikusok és a muzulmánok, vagyis a horvátok és a bosnyákok Bosznia államiságának, szabadságának, határai sérthetetlenségének a pártján álltak, addig a pravoszlávok inkább a szerb háborúskodók felé húztak, vagy ahogyan Omerdic fogalmaz: negatívan viszonyultak Boszniához, de különösen elutasítóan az itt élő muzulmánokhoz. S a szarajevói metropolitából, mondja Effendi Omerdic, mind a mai napig hiányzik az együttérzés. Különösen akkor, ha a nem szerb nemzetiségű lakosság visszatelepítéséről van szó azokra a területekre, amelyeket a boszniai szerbek tartanak ellenőrzésük alatt.
Pedig a közös munkára, az együttműködésre múlhatatlan szükség van. Vinko Puljic, Bosznia-Hercegovina római katolikus érseke szintén erről beszél. Közös munka, valódi megbékélés, türelem, ismételgeti, miközben szarajevói rezidenciáján vendégeskedünk.
Kívülről rendkívül szerény, belül viszont annál méltóságteljesebb épület ez. Az érsekséget nagy becsben tartják Boszniában, Puljic érsek pedig különösen nagy tiszteletnek örvend. A hívek lelkének gondozása mellett igencsak gyakorlatias főpap ő. Nem elég a léleknek táplálékot adni, vallja, nem elég az erős hit és a meghallgatott imádság, hanem lakás is kell, iskola, kórház, játszótér… És a kardinális, bizony, tesz is ezért: serénykedik, gyűjt, szervez, intéz. Fáradhatatlannak mondják a hívei.
– Persze nem megy minden azonnal, türelemre van hát szükségünk – mondja szelíd mosollyal az ajkán. – Csak lassacskán haladunk, de haladnunk kell, mert ez az egyetlen járható út. Nincs más alternatíva. Igaz, a megbékéléshez az igazság ismerete mellett igazságosság és igazságtétel is szükséges.
Bizony, sok szó esik mostanság a megbékélésről. Kiknek, hogyan, milyen feltételek mellett és körülmények között kell(ene) megbékülniük egymással. Itt és most, Boszniában a pápalátogatás alkalmával különösen aktuális a kérdés: nem kellene-e összebékülniük az ortodoxoknak és a katolikusoknak is? Mármint az ortodox egyháznak és a római katolikus anyaszentegyháznak. II. János Pál pápa egyik fő célja ugyanis éppen a keresztény egyházak közötti érdemi párbeszéd és a keresztény világ egységének újbóli megteremtése. Nem kis feladat ez, hiszen immár csaknem ezer esztendeje, hogy bekövetkezett a nagy egyházszakadás, azaz Róma és Bizánc szakítása.
A szentatya boszniai látogatását érdeklődők és elemzők egyaránt újabb gesztusnak, a nyitás jelképének tartják. Puljic kardinális szerint is értelmezhető így II. János Pál boszniai vizitje.
– Csakhogy a belgrádi székhelyű szerb pátriárka, Pál visszautasította, hogy II. János Pál pápával találkozzék! – vetem fel. A kardinális diplomatikus:
– Szerintem – mondja – Pál pátriárka kész arra, hogy találkozzék a római pápával, de nem akar a szent szinódus ellenében cselekedni. Én előrehaladásra, fejlődésre számítok. És arra is, hogy a közvélemény hangulatában változás következik be. Előbb vagy utóbb olyan légkörnek kell kialakulnia, amelyben nyilvánvalóvá válik, hogy két egyház vagyunk ugyan, de mégiscsak egyazon gyökérről sarjadtunk.
Eszembe jut, hogy II. János Pál csaknem valamennyi útján újjáépítést és kiengesztelődést, megértést és megbékélést hirdetett. Nem volt ez másként ezen a boszniai viziten sem, amely egyébként a 101. útja volt az elmúlt negyedszázadban. (Karol Wojtyla ugyanis pápaságának éppen huszonötödik esztendejében jár.)
A szentatya visszautazott a Vatikánba, amikor a lélegzetelállítóan szép Jajcéba érkeztem. A városka mellett éppen búcsú van: Keresztelő Szent János születésnapját ünneplik a zarándokok. A domboldalon kicsiny kápolna, nem messze tőle, lentebb, alkalmi oltár. Rengeteg a nép, moccanni is alig lehet. Feltűnően sok a gyermek. Mintha Csíksomlyón lennék.
A mise után tódulnak az emberek a völgybe, ahol malacok és birkák sülnek, hevenyészett boltokban árulják a relikviáknak szánt mütyüröket. A vidám hangzavarban is megüti fülemet, hogy egy vékony fiatalember a pápáról beszél. Oda araszolok. Kiderül, a fiatalember horvát, és a háború idején Banja Lukából kellett elmenekülnie, ahogy ő mondja, csakis azért, mert horvát és katolikus. Ma Zágrábban él. Csupán a pápa miatt jött most vissza Boszniába, de csakis a látogatás idejére.
– Ez a mi pápánk olyan ember, aki békét akar teremteni mindenütt a világban. Missziót teljesít, és azért jött ide is, hogy megbékéljünk végre egymással – magyarázza. Hisz a megbékélésben, és szerinte a pápa felhívása a közös imára és az összefogásra segít is majd ebben.
Bárcsak ilyen könnyen menne.
erdély
Gyávának és gerinctelennek tartja a székelyeket a Magyar Hang lapigazgatója + videó
