Hozzá hasonló formátumú tehetség kétszáz évente csak egyszer születik – áradozott Celia Cruzról a dominikai komponista, Rafael Solano. Ám a hangja mellett buja csípőmozgásával, varázslatos kosztümjeivel és meghökkentő parókáival is hódító énekesnő kezdetben nem a világot jelentő deszkákra, sokkal inkább tanári katedrára vágyott. – Anya, tanár és háziasszony akartam lenni – nyilatkozta egykor a New York Timesnak.
A sokgyermekes családban felnövő Celia október elsején született. Ez az, amit biztosan tudunk róla, születési évszáma ugyanis homályba vész: életrajzírói szerint lehet, hogy 1924-ben vagy 1925-ben, de az sem kizárt, hogy 1929-ben látta meg a napvilágot Havannában. (Maga az énekesnő rendszerint kitért a korát firtató kérdések elől.)
Celia kivételes tehetsége már egészen fiatalon megmutatkozott: a legenda szerint a családban az ő feladata volt, hogy esténként ágyba dugja és énekével álomba ringassa a gyerekeket, hangja azonban átcsalogatta még a szomszédokat is. (A másik legenda szerint – és legendákból akad bőven – első pár cipőjét egy turistától kapta, akit teljesen elbűvölt a fiatal lány éneke.) A tanári ambíciókból végül semmi sem lett: Celia, miután bekerült a rádióba, és egyre több felkérést kapott, végérvényesen a zene mellett kötelezte el magát. Csillaga 1950-től ívelt felfelé, amikor a legnépszerűbb kubai együttesben, a La Sonora Matancerában kezdett énekelni. A fiatal lány rövid időn belül igazi sztár, a kubaiak dédelgetett kedvence lett.
Celia Cruzhoz hasonlóan Compay Segundo is már fiatalon a zene bűvöletében élt. A Buena Vista Social Club című filmben megismert zenész Maximo Francisco Repilado Munoz néven látta meg a napvilágot 1907 novemberében, a Santiago de Cubához közeli Siboneyben. Tizennégy éves volt, amikor egy helyi zenekar klarinétosa lett, és tizenöt, amikor megírta „Yo vengo acquí” című dalát. A harmincas évek végén csatlakozott a Cuarteto Hatuey, majd rá egy évvel az El Conjunto Matamaros együtteshez. Karrierjének legsikeresebb szakasza mondhatni véletlennek köszönhető: a legenda (!) szerint 1942-ben éppen Lorenzo Hierrezuelo (vele a Hatuey kvartettben muzsikált együtt) haját vágta, amikor elhatározták, hogy duót alakítanak. A Los Compadresnek nemcsak sikereit köszönhette, hanem becenevét is: a Compay a „compadre” (cimbora, haver) szó rövidítése, a Segundo pedig a másodénekesi szerepkörre utal. Több száz dal fűződik a nevéhez, valamint egy különleges hangszer, az armónico vagy más néven trilina. Ez a héthúros gitár a hagyományos spanyol gitár és a kubai tres ötvözete, amelynek különlegessége, hogy a harmadik (D) húrt megkettőzve használják. A zenész 1956-ban hozta létre saját zenekarát Compay Segundo y sus Muchasos néven. Az együttes sikert sikerre halmozott – Segundo visszaemlékezési szerint pedig ez volt élete legszebb korszaka.
Az ötvenes évek Celia Cruz életében is az aranykort jelentették: együttesével, a La Sonora Matancerával tizenöt évig zenélt együtt, rendszeresen felléptek a legendás Tropicana klubban, amely – a Castro előtti időkben – estéről estére zsúfolásig megtelt a szórakozni vágyókkal. Repertoárjuk a rumbától a merenguén át a mambóig terjedt, de gyakran merítettek az afrikai ritmusvilágból is. A zenekart előszeretettel hívták meg a különböző rádió- és televízió-műsorokba, gyakori vendégek voltak a lemezstúdiókban is. Több filmben szerepeltek, és persze nem maradhattak el a külföldi fellépések sem. Celia Cruz a La Sonora Matancerának köszönhette élete nagy szerelmét is: az együttes trombitásával, Pedro Knighttal több mint negyven évig éltek és zenéltek együtt.
Fidel Castro 1959-es forradalma azonban végérvényesen megváltoztatta az együttes tagjainak életét. Celia és a La Sonora Matancera többi tagja rövid mexikói kitérő után úgy döntött: nem térnek vissza Kubába – az Egyesült Államokban próbálnak szerencsét. A Comandante ezt soha nem bocsátotta meg neki. (Amit mi sem bizonyít jobban, mint hogy negyven évvel a történtek után a kubai sajtó – valószínűleg központi utasításra – még csak meg sem említette Celia Cruz halálhírét.) Az énekesnő soha többé nem térhetett vissza a szigetországba, lemezeit pedig betiltották Kubában. Az emberek egy része azonban nem törődött Castro haragjával, és Celia dalait – a pénz- vagy börtönbüntetést is megkockáztatva – továbbra is előszeretettel hallgatták esküvőkön, születésnapokon vagy családi összejöveteleken. (A legújabb lemezekhez, kazettákhoz persze csak „fű alatt”, csempészek útján lehetett hozzájutni.) Az énekesnő azonban egész életében küzdött a honvággyal. Amikor 1991-ben a guantánamói amerikai támaszponton elénekelte a „Cuba, que lindos son tus paisajes” (Kuba, mily szépek a tájaid) című dalát, állítólag annyira meghatódott, hogy elfelejtette a szöveget.
Castro forradalma gyökeres változást hozott Compay Segundo életébe is. Az új kor új zenét igényelt, és a son – melynek egyik legkiválóbb művelője éppen Compay Segundo volt – már csak a tengerparti bárocskák és éttermek repertoárján szerepelhetett. A férfi gyakorlatilag felhagyott a hivatásszerű zenéléssel, s bár fellépett még itt-ott, 1959-től fogva húsz éven keresztül szivarokat sodort egy gyárban, így kereste meg a mindennapi betevőt. A muzsika mellett egyébként a szivar volt a zenész másik nagy szerelme: ötéves volt, amikor először rágyújtott, és ez a szenvedélye élete végéig elkísérte. – Élvezni kell az életet. Szeretni kell, ünnepelni, inni és dohányozni, de higgadtnak és körültekintőnek kell maradni – nyilatkozta egyszer, már túl a kilencvenen.
Miközben Compay Segundo lassan kikopott a köztudatból, és már csak saját és barátai szórakoztatására zenélgetett, Celia Cruznak Amerikában újfajta kihívással kellett szembenéznie: a fiatalokat ugyanis akkortájt a latin ritmusok helyett sokkal inkább a rock and roll hozta lázba. A sikerért keményen meg kellett dolgoznia. A hatvanas években a világhírű Tito Puentével, a „latin szving királyával” kezdett zenélni, aki évekkel később a New York Timesban így emlékezett vissza Celiára: „A rádiót hallgattam Kubában, amikor először meghallottam a hangját. Olyan erőteljes és energikus volt, megesküdtem volna, hogy férfié. Nőt még nem hallottam így énekelni.” Tito Puente és Celia Cruz nyolc albumot készítettek, és csak a nyolcvanas évek végéig több mint ötszázszor léptek együtt a színpadra.
Ez már a salsa időszaka volt, mely műfaj királynőjének évekkel később kikiáltották. – A salsa szószt jelent. Ha mártást öntesz a húsra, akkor jobban ízlik az étel. Nálam a salsa a zene ízesítője – nyilatkozta egyszer. A hetvenes évek a várva várt sikert az Egyesült Államokban is meghozta Celia számára, a hétszázezres kubai emigráns közösség, több generáció kedvence lett. Zenéjét már nemcsak a szülők és a nagyszülők hallgatták szívesen – akik általa fiatalságukra és a Castro előtti időkre emlékeztek –, de dalai felvették a versenyt a Bee Gees és Donna Summer diszkóslágereivel is. Az énekesnő egyben igazi show-mester is volt. Fellépőruháiról – melyeket flitterrel, tollakkal vagy éppenséggel csipkével ékesített – legendákat meséltek: állítólag soha nem viselte kétszer ugyanazt a kosztümöt, és előfordult az is, hogy a terebélyes ruhaköltemény beborította az egész színpadot, jelentősen korlátozva ezzel a többi zenész mozgását. Időről időre kacérkodott a mozi világával is, és kisebb-nagyobb szerepeket játszott több játékfilmben, így a Salsában és a Mambó királyaiban.
A kubai emigránsok azonban nem csak ezért imádták. Celia Cruz az ő szemükben jelkép volt, a szabadság és a Castróval való szembenállás szimbóluma. Miamiban még utcát is neveztek el róla. S noha az Egyesült Államokban igazi otthonra lelt, szíve mélyén mindvégig kubai maradt. Még angolul sem szívesen szólalt meg. – Az angol „sugar” (cukor) szó mégsem olyan ízes, mint az „azucar”! – lelkendezett egyszer. Az „Azucar!” (azaz cukrot) felkiáltás, amely állítólag egy kávéházi párbeszédből született, védjegyévé vált. Ki tudja, talán ennek is köszönhető, hogy egyik legnagyobb slágere az „Azucar negra” lett…
A hetvenes években együtt dolgozott a latin zene legnagyobb alakjaival, így Johnny Pachacóval, Ray Barettóval és Mango Santamariával. Megszámlálhatatlan elismerést és számos aranylemezt söpört be. Munkásságát öt Grammy-díjjal jutalmazták, 1994-ben pedig Bill Clinton amerikai elnök a nemzeti művészeti érdeméremmel tüntette ki. Hogy mennyi album fűződik a nevéhez, azt – akárcsak éveinek számát – nem szívesen árulta el. Az azonban bizonyos, hogy életében több mint hetven lemezt jelentetett meg.
A nyolcvanas évek vége, kilencvenes évek eleje fordulópontot jelentett az eladdig mellőzött Compay Segundo életében is. A szóbeszéd (legenda?) szerint először spanyol turisták figyeltek fel az akkor már hetvenesztendős zenész muzsikájára, akik később meg is hívták Európába. Spanyolországban egy csapásra népszerű lett, főként miután „Chan Chan” című slágere az egyik közkedvelt szappanopera főcímdala lett. Az igazi világhírt azonban nem ez, hanem a Buena Vista Social Club hozta meg számára.
Történt, hogy egy Nick Gold nevű brit producer valamikor 1996-ban elhatározta: felkutatja a kubai „aranykor”, a negyvenes-ötvenes évek elfeledett nagy zenészeit. Köztük volt az élő legenda, Compay Segundo is. A Juan de Marcos González segítségével stúdióba terelt csapat 1997-ben adta ki a Buena Vista Social Club című albumot, melynek elkészítése felett az amerikai gitáros, Ry Cooder bábáskodott. A zenészek – akiket Kubában azóta csak superabuelosként, azaz szupernagyikként emlegetnek – a semmiből az újságok címlapjain és a slágerlisták csúcsán találták magukat. Ekkora sikerről álmodni se mertek, a lemezből több milliót adtak el szerte a világon, és még egy Grammy-díjat is elkönyvelhettek. (A zenekarral kapcsolatos egyik legjellegzetesebb és talán leginkább szívbemarkoló történet, hogy amikor Ruben González zongoristát – aki a negyvenes években igazi sztár volt Havannában – felkérték a munkára, még egy zongorája sem volt otthon, melyen gyakorolhatott.) Ry Cooder sikerét egy évvel később Wim Wenders rendező „fejelte meg”, amikor filmet forgatott a Buena Vista Social Club zenészeinek életéről. A film 1999-ben Európa-díjat kapott, és Oscarra jelölték a legjobb dokumentumfilm kategóriában.
A kilencvenévesen is fiatal sztároknak számító zenészek szerényen és természetesen fogadták a népszerűséggel járó hírverést. Mint Ibrahim Ferrer – aki egyébként jövő héten a Sziget Fesztiválon lép fel Budapesten – mondta egyszer: „Meg szoktam csípni magam, hogy elhiggyem.”
Celia Cruzzal és a La Sonora Matancerával ellentétben a Buena Vista Social Club zenészei – még ha esetleg megfordult is a fejükben – soha nem maradtak külföldön, holott az utóbbi években rengeteget turnéztak szerte a világon. Bármerre járt is, Compay Segundo igyekezett kitérni a politikai meggyőződését firtató, gyakorta provokatív kérdések elől, mondván, „a politikában nulla vagyok”. Ezt persze nem vették jó néven a kubai emigránsok, és előfordult az is, hogy épp ezért a kilencvenes évek végén több koncertjüket le kellett mondani Miamiban.
A színpad és az éneklés nélkül meghalnék – nyilatkozta három évvel ezelőtt a The Miami Heraldnak Celia Cruz. Időskora ellenére is, amíg csak a betegsége engedte, megállás nélkül dolgozott: tavaly decemberben azonban agydaganattal operálták, és igazán már sosem épült fel. Compay Segundo 95 éves korában családtagjai körében hunyt el. Egy ideje már ő is beteg volt, veseelégtelenségben szenvedett. Mindkettejük temetésére rajongók ezrei zarándokoltak el, de míg Celia Cruz halálhíréről a kubai állami média nem is adott hírt, Compay Segundo temetésére állítólag maga Castro is küldött egy virágcsokrot.
Akárhogy legyen is, Celia Cruz és Compay Segundo – igaz, más-más módon – a kubai kultúra valódi nagykövetei voltak. S a maguk eszközeivel mind a ketten hozzájárultak ahhoz, hogy emberek millióinak Kubáról ezentúl ne csak Castro, a szivarok és a Guantanamera jusson eszébe.
jézus
Egynapos történelmek
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!