Feketehalom foglyai

A hatalomváltás kirakatperek áldozatává tett öt kézdivásárhelyi magyart, akik a mai napig ártatlannak vallják magukat Aurel Agache milicista őrnagy 1989-es meglincselésében. A vádlottak szerint a felperes, a néhai milicista fia lefizetett tanúkra támaszkodik.

Héjja Dezsőt és Reiner Antalt börtönbe vetették. Előbbi nyolc, utóbbi tizenhat hónapot raboskodott, egészségi állapotuk megromlott. Engedve a belföldi és nemzetközi tiltakozásnak, Héjja másfél éve, Reiner az idén elnöki kegyelmet kapott, de szabadulásuk nem jelentett megváltást. Reiner Antalt a szomszédok könyörülete tartja életben, Héjja Dezső élő halott. Társaik – Filip Orbán, Konrád János és Paizs Ottó – politikai menedékjoggal élve Magyarországon tartózkodnak, félnek hazatérni. A Kárpátok gyűrűjében a közállapotok mintha évtizednyivel estek volna vissza.
Reiner Antalt nehéz otthon találni a felsőháromszéki Esztelneken. Szomszédasszonya rögvest megnézi, nem alszik-e még Tóni bácsi. Veri az ablakát, de csak a rádió szól vissza.
– Tóni! Tóni! Hezzád jöttek esment, hon vagy-e?
A megszólított végül a szomszéd cukorrépaföldjéről kerül elő. Sietősre fogta lépteit; azt hitte: a neki gyűjtött pénzből hoztak valamennyit, mert éhezik. Egyszerű, kopott vakolatú faházban él. A tornácon frissen mosott ruhák száradnak. A szoba közepén szétszerelt porszívó hever. Tizenhat hónapnyi börtön után körültekintően ügyel a tisztaságra. Bent kétszer kapott infarktust, megrühesedett, megtetvesedett; alig szabadult, máris a kórházban állt meg. A börtönben ráadásul el kellett viselnie a rabtartók és -társak durvaságait. Ott nem jó, ha ártatlannak tartja magát az elítélt.
A lépcsőfeljárón ülünk le. Reiner Antal olcsó, mezítlábas cigarettára gyújt, mielőtt mesélni kezd.
– A szomszédok jó lelkit valahogy meg kell hálálnom. A családom nem segíthet, hisz Magyarországon vannak, mert az asszontól el vagyok válva. A jót kell várnom, jó tett helyibe. Kicsit összeszedtem magamat, és felkerestem a tanúkat, akiknek a nyilatkozatai alapján elítéltek, majd elkezdtem a rehabilitálásom megindítását.
Reiner Antalon ekkor vesz erőt az első sírógörcs.
– Nem bírom ki sírás nélkül! Akik loptak, az országot tönkretették, azok szabad emberek – zokog –, és egy ártatlant, aki harmincöt évet dolgozott, két gyermeket nevelt… aki itthon maradt, hisz szerette ezeket a tájakat… és ha már itt maradt, hát csúfot űznek belőle? Én annyit sírtam a börtönben is, hogy… hogy meg lehetne fürödni a könnyeimben… Ártatlanul… Az kibírhatatlan…
Olyan idegbetegséget kapott, hogy ha elmegy egy-két órára valakinek segíteni, két napig pihen, amíg helyrejön. Hogy miért került börtönbe? Erről így vélekedik: „Már a múlt rendszerben ki mertem nyitni a szájamat. Kiabáltam a milicistákkal is, ha hús, villany vagy tej kellett a jónépnek.” Reiner Antal ma azt gondolja, emiatt a régi milicisták is tettek érte valamit az ügyészségen.
– Odamentem, és letérdeltem a szeku főnöke elé, sírtam, hogy mondja meg: ki és miért záratott bé? Azóta is mindenki rázza a kabátját, hogy Reiner úr, én nem!
Az események a születésnapján történtek. Örvendett, hogy vége a diktatúrának, és másodikos fiával kiment Kézdivásárhely főterére éljenezni. Még felszerelt egy hangszórót is, hogy csillapítsa az embereket. Békét akart, mégis bezárták. Azt mondja, ameddig eszméletnél lesz, nem fog nyugodni, mert az áldozatot épen és egészségesen látta utoljára. Úgy érzi, hogy a seb a lelkéről nem múlik el könnyen, ha elmúlik egyáltalán.
– Addig nem nyugszom…
A zaklatások miatt elmenekült a családjával Békéscsabára, de aztán jóhiszeműen hazatért. A kerti vécéről vitték el bilincsben a csíkszeredai börtönbe. Mint mondja: gyorsan cselekedtek, hogy ne kereshessék az újságírók. De a riporterek mindig megtalálták a rendőrök nagy csodálkozására.
– Azt hallottam ott bent, hogy a budapesti román nagykövetség előtt is ezrek tüntettek értünk. De akkor es… nem sikerült! Nem sikerült! Az RMDSZ-es urak sem abban jártak, hogy kiszabaduljak. Azt mondták: nem azért zártak be, hogy elengedjenek. Nem elég, hogy börtönbe zártak ártatlanul, még pénzt is követel tőlem az áldozat fia. Most mérik fel a valamicske vagyonomat. De a ház közös a feleségemmel, mert nem osztottuk el a vagyont, így nehezen vehetik el. Amíg élek, ebben a tanyában tartom a lelkemet, mert én ezért megszenvedtem. Amilyen, olyan: az enyémé. Nem palota, de tiszta. Azon túl a kutat sem adom oda aranyért se.
Reiner Antal azt mondja, hogy a feketehalmi börtönben a milicista fia rabokat akart megvásárolni, hogy meggyilkolják.
– Aztán a börtön kapujától Brassóig kísért, hogy nem tud-e meg valamit tőlem – teszi hozzá.
Végül hazaérkezett egy hideg házba, ahol senki és semmi nem várta, étel sem. Kétezer-háromszáz forintnak megfelelő havi segély a jövedelme, ami „pirulára” sem elég. Tudomása szerint Erdélyben és Magyarországon lejmilliókat gyűjtöttek neki, hozzá azonban alig érkezik valami ezekből az öszszegekből.
– Az én nevemben gyűjtötték, de én már nem is érdeklődöm… Így élegetek mától holnapig. Nyugdíjba nem tudom, mikor engednek el. Elmegyek ide-oda, segítek ennek-annak, s abból fenntartom magamat. Munkába nem vesznek fel, mert ötvenöt éves vagyok. De nem megyek senkinek a kapujához, hogy kérjek… A kenyeremet kifizeti az RMDSZ júniusig. Minden három napban olyan finom kenyeret kapok. Az Isten nem hagy el. Valahogy megélek, mit mondjak egyebet?
– Hogy érzi magát Reiner Antal közel tizennégy évvel az események után? – kérdezem.
– Szabadabbnak, de csak annyi az egész.
– És legbelül?
– A lelkemben nem… A lelkem az gyászban van állandóan.
Elköszönünk egymástól. Kikísér az utcára, közben különös dolgokról beszél. Moldvai csángónak tartja magát, ott is született a Kárpátokon túl. Ezért az esztelnekiek románozzák, a meglincselt Agache fia pedig magyarként kezeli. Veri a sors, de kegyetlenül.
A Héjja család a Kézdivásárhelyről Moldvába vezető út mentén él. Olga néni, Héjja Dezső felesége fogad. A kora esti órában gyanakodva méreget az ajtóban. Látogatásom céljáról hallva felsóhajt: megint! Már nem bírja hallani. Jó szándékomról biztosítom, majd semleges témákról beszélgetünk.
Héjja Dezső alig tud leülni. Mankóit az asztal mellé állítja, betegségeit sorolja:
– Csak a pálcákkal, estápokkal tudok járni. Egymillió-kétszázezer lej a betegnyugdíjam, ami euróba átszámolva alig tesz ki harmincat. Ebből is elvesznek négyszázezer lejt, vagyis az egyharmadát, mert az Agache-ügy miatt még fizetnem kell hetvenmilliót. Így aztán vonják, amíg lejár az összeg. Ha megérem, hogy… ugye… Ami megmarad, orvosságra kell. Ezért minden jót megvonunk magunktól – mondja Héjja Dezső.
Ma már szentül hiszi, hogy vádlójának tanúi azt mondták, amire megvásárolta őket.
– Olvasom az újságban, hogy az egyik tanú nem tudja, mit írt alá. Úgy tűnik, hogy Reinert sem látta a helyszínen. Szóval nagyon rossz érzés, hogy minket elítéltek tíz évvel a történtek után. Minket és a tanúinkból az égvilágon senkit ki nem hallgattak. Egyoldalú volt az ítélet – véli Héjja. – Most, annyi év után mindegy már, hogy ártatlannak vallom-e magam vagy sem. De ártatlanul voltam börtönben, mert egy ujjal nem nyúltam ahhoz a gazemberhez.
Legnagyobb segítsége a székelyudvarhelyi Katona Ádám tanár volt, aki megpróbált elintézni számára mindent, amit lehetett. Dezső bácsi elmondja, pénzéből nem futja útlevélre, hogy külföldön kezeltethesse magát, hisz nemcsak neki, hanem az őt kísérő feleségének is kellene úti okmány. Végül homlokára tolja sapkáját, és kikísér a tornácra. Bajusza alatt megrándul a szája, de nem akarja átengedni magát a fájdalomnak, inkább mankójára támaszkodva összeszorított ajakkal istenhozzádot int.