Ferde

-Szigetvilág-

Erős képzelet szüli az okokat
(Montaigne)

Két hónapja csámpásan áll a buszmegállót jelző tábla oszlopa. Gonosz kezek az éj leple alatt szándékosan megdöntötték. Most 45 fokos szögben csúfoskodik a jó nevű budai lakótelep buszmegállójában, és bántja a szememet. Ráadásul derékszögben elforgatták rajta a menetrendtáblákat (fejlesztendő a térlátást?), úgyhogy most a táblák az úttest felé néznek. Visszafordítani hamarjában puszta kézzel nem tudtam, mert a táblákat rögzítő négy vasbilincset jó erősen megszorította az ismeretlen lókötő, jelezvén, nem véletlenről, hanem szándékos kártevésről van szó.
Pár napig vártam, hátha maguktól is észreveszik a sofőrök, és beszólnak a BKV diszpécserközpontjába, jöjjenek rendbe hozni a rongálást. De semmi sem történt. A buszok továbbra is egykedvűen jöttek-mentek, a ferde oszlop maradt. Elslattyogtam hát a – szerencsére – közeli buszvégállomásra, és kértem a forgalmi irodának látszó helyiségben pihengető sofőröket, ugyan, szóljanak már be a diszpécsernek az oszlop ügyében. Csak vonogatták a vállukat, mondván, nem rájuk tartozik, néztek rám, mint a kétfejű bornyúra, aztán az egyikük végre kegyesen rábökött a szolgálati telefonra, megadta a számot, hívjam föl én a diszpécsert, ha már annyira akarom. Persze hogy fölhívtam, de egy dühös hang jól leteremtett, hogy mit keresek én a BKV pihenőhelyiségében, és hogyhogy használom a szolgálati telefont, amikor az idegeneknek tilos. Mentegetőzésre fogtam, nagy nehezen kicsikartam tőle az ígéretet: intézkedni fog a buszmegálló jelzőtáblája ügyében. Azóta két hónap telt el, még kétszer szóltam a járat sofőrjeinek ez ügyben. Mindannyiszor megígérték, hogy továbbítják a kérésemet, de semmi sem történt. Az oszlop azóta is ugyanúgy áll.
Betelt a pohár, eldöntöttem, nem fogom ítéletnapig nézni ezt a ronda, szemsértő ferdeséget. Alighanem holnap lebattyogok a saját hatemeletes panelem házmesteréhez (jó fiú a házmester, még parlagfüvet is irtottunk együtt a ház előtt, csak úgy, magánszorgalomból, és locsoljuk, gondozzuk a házunk előtti senki földjén – azaz közterületen – a fákat, virágokat), előkeresem a szerszámosládából a laposfogót, megkérem, menjünk le együtt a megállóba, s ketten igazítsuk egyenesre azt, ami ferde.
Masírozunk, többnyire elszántan, az EU-ba. Telve lelkes frázisokkal az európaiságról. Közben régi reflexeinken jottányit sem változtatunk. Továbbra is arra várunk, hogy minden magától intéződjék el. Csak nem fogunk odáig süllyedni, hogy felszedjük az utcán a szemetet, bár szemünk sarkából nagyon jól látjuk, szemetes az utca?! Csak nem fogunk odáig süllyedni, hogy saját kezünkkel állítsuk vissza az oszlopot, a menetrendtáblát? Hogy buszra várakozás közben letörüljük a mániákus, orvul fujkálók idétlen spray-alkotásait a telefonfülkék, a buszmegállók kalitkájának üvegfaláról, az olvashatatlanná tett menetrendtáblákról?
Nem csupán a saját lelki egészségünkre, hanem európaiságunk megőrzésére nézve is káros, ha tovább játsszuk a közömböst, ha nem akarjuk észrevenni, amit pedig nagyon is észreveszünk: hogy szándékosan rongálnak, szemetelnek – szándékos a ferde.
A ferde korántsem veszélytelen. Hiába nem veszünk róla tudomást, a tudattalanba mégiscsak beférkőzik a látványa, és ott fejti ki romboló hatását, az elkövetők szándéka szerint. Egy nép esztétikai érzékének, európaiságának szándékos rongálói csempészik be ily módon tudatunkba a szemetet, a csúfat, a ferdét, a „second hand” életérzést. Vagyis a másodosztályú, a lefokozott európaiság tudatát. Pedig európainak lenni nem azt jelenti, hogy elfogadjuk, megtanuljuk, ismételgetéssel a zsigereinkbe véssük a másodosztályú európaiságot. Nem azt jelenti, hogy másodosztályúsági, kisebbrendűségi tudatot fejlesztünk ki magunkban, vagy hagyjuk, hogy mások fejlesszék ki bennünk. A másodosztályúság tudata csak olyan népekben alakítható ki, amelyek szemet hunynak a szemét, a csámpás, a görbe, a ferde fölött.
Olyan Európába masírozunk, ahol még az uborkának is szálfaegyenesre kell nőnie, a terményeknek is elvágólag kell sorakozniuk, akárcsak az idegen célokért bevethető egyesített európai haderőnek. Ahol másodosztályúnak számít minden, ami ferde, görbe, csálé, törött, koszos. Csak hát mit csináljunk, ha az uborka görbére akar nőni? Sínbe mégsem rakhatjuk, mint a törött kutyalábat, hogy attól kiegyenesedjék. A természet törvényein erőszakkal amúgy sem tanácsos változtatni. A japánok legújabb hóbortja, a kocka alakúra növesztett görögdinnye – csak hogy jobban beférjen a hűtőbe – antihumánus, vagyis anti-dinnyeista. Kalodába szorítva felnevelni egy élőlényt, erőszakot téve évmilliók során kialakított, természetes hajlamain legalább olyan barbárság, mint a japán nők lábfejének elkötözése, az afrikai nők zsiráfnyakának kialakítása vagy a történelem előtti Indiában a maharadzsák szörnyűségei, akik kis termetű, közrendű embertársaikat szűk madárketrecben felfüggesztve „tárolták”, hogy ne tudjanak tovább nőni. Ezeknek a szerencsétleneknek egyetlen „nemes” feladatuk volt: hogy élő könyvként betéve fújják a Védákat, s uruk kívánsága szerint hosszasan idézzenek belőlük, amíg az bele nem fárad a hallgatásukba. Feljegyezték, hogy az egyik ilyen „madártörpe” szívszorítóan fiatalon, időnek előtte, harmincéves korában halt meg darázscsípés által, hiszen ketrecbe zárva nem tudott elmenekülni a halálos fullánk elől. Az uborka, a görögdinnye, a hóvirág génállományából vett szelvénnyel és ki tudja, még mivel „nemesített” növények, az óriási csirke- és sertésnevelő telepek génkezelt, összezárt állatai szintúgy nem tudnak elmenekülni az ember „kiegyenesítő” beavatkozásaitól. Ha a természet törvényeibe erőszakkal nem tanácsos beavatkoznunk, hiszen egészen biztosan visszaüt, annál inkább szükséges abba, ami nem a természet, hanem a társadalom törvénye: hogy épített környezetünkben, főként a szemléletünkben ne tűrjük meg, ami ferde, szemetes, csálé, görbe, törött, másodosztályú. Nemcsak az esztétikai érzékünk, hanem az európaiságunk is sérül, ha elnézzük a szándékolt kinti ferdeségeket, amelyek előbb vagy utóbb benti ferdeségekké válnak.
Katonatiszt ismerősöm találóan állapította meg: minél délebbre megyünk, annál rosszabb az emberek testtartása, annál görbébb a hátuk. Akárcsak a kardok: azok is egyre jobban görbülnek, minél délebbre járunk. Lefelé és keletre haladva az egyenes észak-európai kereszténykardtól kezdve a félig görbe magyar szablyán át eljutunk az erősen görbült oszmán-török kardig és a még görbébb maláj tőrig. Ám ami kardban igaz, nem biztos, hogy igaz európaiságban. Európaiságban nem szabad elfogadni a görbe, ferde, a „second hand” kategóriába sorolást. Még akkor sem, ha a nagypolitika monstre sakkjátszmájában, az új „harmincéves háborúban” oda szeretnének átsorolni minket. Az új Európa új határainak térképrajzolói hiába igyekeznek minket másodosztályú európaiakká lefokozni, éppen a valódi európaiság jegyében nem szabad ennek a diktátumnak engednünk. Mert csak egyféle európaiság létezik. Ami „másodosztályú európaiság”, az már nem is európaiság. Ugyanúgy nem, mint ahogy a cseles szicíliai halász érveit se szabad elfogadnunk, aki „másodosztályú frissességű” halat akar fondorlatosan rátukmálni a gyanútlan vevőre. A hal vagy friss, vagy nem friss – nincs másodosztályú frissességű hal. Mint ahogy a buszmegállót jelző tábla oszlopa is vagy egyenes, vagy görbe. Európaiság is csak egyféle van. Vagy semmilyen.
A Vámház téren a vásárcsarnok előtt a minap 36 fokos aszfaltolvasztó hőségben koldust láttam. Ültében csókolgatta a földet, derékszögben hajlongott, ettől remélve több baksist. Az emberek jöttek-mentek, elrohantak mellette, senki sem dobott még egy árva rézpiculát se letett kajla kalapjába. Ő már megérkezett a másodosztályú európaiságba. A ferdébe.