Forradalmak vámszedői

A minapi moszkvai merénylet igazolta, hogy a szimbolikus célpontok elleni terrorista hadviselés minden körülmények között „hírértékű” a világ tömegtájékoztatásában. Mégis felettébb ellentmondásos a helyzet. A Szentföldön és Irakban naponta oltják ki emberek életét, de mintha mindannyian elfogadnánk, hogy ennek így kell lennie. Joggal vethető fel a kérdés: milyen tekintetben más a rockkoncertre várakozó orosz fiatalok elleni támadás?
A moszkvai akció – előre kiszámítottan – a rettenet első filmkockáira, a sokkoló híradásra épített, arra az általános elképedésre, amelyet százmilliók éreztek a világon 2001. szeptember 11-én. A félelem megsarcolói jól tudják, hogy egyetlen fegyveres konfliktusban sem mellőzik a pszichológiai hadviselést. A kisebb-nagyobb fegyveres csoportok rendszerint nem állnak meg félúton, hiszen az ellenség hátországa elleni támadással egy csapásra a figyelem középpontjába kerülhetnek. A közhiedelemmel ellentétben a legtöbb esetben mellékes a támadók érzelmi motivációja: nem zsarnoki lelkületű hadurak egyéni bosszúhadjáratáról, hanem nagyon is tudatos, politikailag motivált, rendszerint közösen meghozott döntésről van szó. A civilek elleni hadviseléssel a fegyveresek kiterjesztik az addig kis területre korlátozódó (polgár)háborút, és véres akciójukkal azt üzenik, hogy senki sincs biztonságban, a politikusok háborúja immáron az egész társadalom közügyévé vált.
Így járt el az Ír Köztársasági Hadsereg, amikor 1974-ben angliai célpontokra, a civil élet fórumaira, kocsmákra és közterületekre is kiterjesztette bombarobbantó hadjáratát. Így gondolkodnak 1979 óta a baszk ETA vezetői: ők madridi merényletekkel próbálják elbizonytalanítani a spanyol társadalmat. És végül, de nem utolsósorban most így cselekednek a csecsen fegyveresek, akik a palesztin öngyilkos merényletek egyszerű, de annál hatásosabb módszerét ötvözik a régi típusú gerilla-hadviselés (emberrablás, túszejtés, villámgyors rajtaütések) eszköztárával.
Évtizedes tapasztalat alapján bizton állítható, hogy a többségi (esetünkben brit, spanyol, orosz) társadalmak többfajta választ is adnak a fenyegetettségre. Egyrészt a brutalitás rövid távon látszólag győzedelmeskedik, hiszen az összes érintett országban felvetették – nemegyszer döntéshozók, a nagypolitika formálói –, hogy a civil lakosság megóvása érdekében teljesíteni kell a fegyveresek követeléseit, akár a nemzeti önrendelkezés, a teljes függetlenség megadásával. Oroszországban ma is sokan követelik, hogy katonáik térjenek vissza az esztelen kaukázusi háborúból. Kivonulás mégsem lesz, mert a birodalmi gondolkodás a precendenstől tart a legjobban, márpedig a kicsiny Csecsenföld minden részsikere fellármázhatja a politikailag egyébként is ingatag közép-ázsiai posztszovjet államokat.
A nagyszabású, látványos merényletek valójában nem változtatják meg a kialakult erőviszonyokat, de a végrehajtóknak nem is ez a céljuk. A társadalmi bizonytalanság szítása mellett ugyanilyen fontos a saját közösségük előtti tekintélyük megőrzése. Természetes, hogy az elnyomott nemzethez tartozó ember, akinek nap mint nap a saját szülőföldjén kell megélnie a számkivetettséget, az egyéni és társadalmi borzalmakat, aligha tekint úgy a merénylőre, mint a pártatlan szemlélő. Kétségtelen az is, hogy az állami terrorizmus is terrorizmus, és a megszálló hatalmak közigazgatása, hadserege sem bánik kesztyűs kézzel az uralma alá hajtott ország, tartomány lakosságával. Mindazonáltal lehetetlen nem észrevenni, hogy az utóbbi évtizedekben egyik-másik nemzeti felszabadító mozgalom sok tekintetben összefonódott a szervezett bűnözéssel.
Gyakori eset, hogy az adott fegyveres csoport ideológiája köddé válik, és az egykor világmegváltó terveket szövő gerillák mindenestül elmerülnek a bűnözés mocsarában. Ez lett a sorsuk az egykori dél-amerikai felszabadítási mozgalom marxista és maoista szervezeteinek. Persze a módszer nem új keletű: annak idején Lenin és elvtársai is „forradalmi kisajátításokból” – azaz köztörvényes bűncselekményekből – tartották fenn a bolsevik mozgalmat. A pénzszerzés erőszakos módja napjainkban is tovább él. Kolumbiában már senki sem törődik az osztályharcos szemlélettel, sokkal fontosabb – és jövedelmezőbb – a kábítószer-kereskedelem, a helyi drogbárókkal való együttműködés. Az Ír Köztársasági Hadsereg bevételeinek kétharmada már a hetvenes években is különböző panamákból, zsarolásokból, bankrablásokból származott, nem beszélve az Észak-Írországban többségi unionista közösség fegyvereseiről, akik egymás között is véres leszámolásba bonyolódtak a védelmi pénzek és a drogpiac miatt. Az ETA „forradalmi adóval” sújtja a tehetős baszk polgárokat, legutóbb a Bayern München csapatában futballozó franciaországi baszk Bixente Lizarazut fenyegették meg, jóllehet a derék labdarúgó semmilyen kapcsolatot nem ápolt a baszk szeparatistákkal. Hasonló a helyzet a csecsenföldi fegyveresekkel, akik teljes mértékben elveszítik nemzetközi hitelüket, hiszen egy szabadságharcos nem rabol el és nem csonkít meg vétlen nyugati állampolgárokat. Belfast egyes részein évtizedeken át nem az önkormányzatok, hanem a helyi fegyveresek uralták a terepet. Ők döntöttek infrastrukturális beruházásokról, kocsmákat, vendéglőket üzemeltettek, még a taxivállalatok is az ő kezükben voltak.
A történelmi távlatokban való gondolkodás rendszerint kirostálja az emberek emlékezetéből az efféle korjelenségeket. A politikai alku mindig szentesíti a fegyveresek előéletét. Így fordulhatott elő, hogy a brit- és palesztinellenes megtorló akcióról elhíresült cionista Stern és Irgun terrorcsoport tagjai ma már emblematikus figuráknak számítanak Izraelben. Könnyen előfordulhat, hogy néhány évtized múlva ünnepelt hősök lesznek a manapság a világ közvéleménye által elítélt gerillák.