Forró őszre számítanak Koszovóban

Valami készül Koszovóban. Persze ez még nem az „igazi”, hiszen a szerbiai tartomány hovatartozását illető végleges döntésre, annak elfogadtatására még nem érett meg az idő. A közeli jövőben azonban tárgyalások kezdődnek Belgrád és Pristina között. Michael Steiner most leköszönt UNMIK-vezető bejelentése szerint egyelőre még csak a tartományban élők mindennapjait befolyásoló, albán– szerb összefogást igénylő kérdésekről lesz szó. A bökkenő az, hogy ezzel a napirenddel a közvetlenül érintettek nem igazán elégedettek.
Szerb részről bonyolult és sokrétű a hozzáállás a koszovói kérdéshez. A pillanatnyi status quo, mármint hogy a tartomány de jure Szerbiához tartozik, egyrészt megfelelő – legkivált, hogy nem terheli az amúgy is a szakadék szélén tántorgó szerb költségvetést az a mintegy kétmillió albán, akik többnyire munka nélkül vagy illegális üzletekből tengetik életüket, no meg azért is, mert rögtön csomagolhatna az a szerb kormány, amelyik bejelenti azt, amit már mindenki kész tényként kezel: Koszovó Szerbia számára elveszett. Másrészt viszont nem jó, hogy ilyen sokáig elhúzódik a dolog, mert egyre nehezebb „albánmentesen” tartani az észak-koszovói övezetet (Koszovszka Mitrovicát és környékét), amelyet Szerbia magába szeretne olvasztani, arról nem is beszélve, hogy amíg a terület sorsa el nem dől, nem lehet pénzzé tenni az ott lévő bányákat és üzemeket. Az UNMIK akarja most ezeket áruba bocsátani, s félő, hogy a bevétel a tartományban marad. Belgrád nehezen tűri a nemzetközi igazgatás egyéb intézkedéseit is: sérelmezi például azt a szabadkereskedelmi megállapodást, amit Steiner még távozása előtt hozott össze Albániával.
Belpolitikai okokból sem volna rossz dűlőre jutni Koszovó dolgában, némileg megszilárdítaná a DOS-kormány helyzetét, amelyet a Vojiszlav Kostunica nevével fémjelzett ellenzék állandóan ostromol. A néhai Zoran Djindjics is ezért hozakodott elő a kérdéssel, s már akkor nyilvánvaló volt, hogy a fő ellenfél Hashim Thaci, aki a Koszovói Felszabadító Hadseregből „igazolt át” a politikába, s lett a második legnagyobb erő, a Koszovói Demokrata Párt elnöke. Thaci ugyanis úgy látja, hogy az idő az albánoknak dolgozik, s egyelőre kár erőltetni, hogy Koszovó hovatartozásáról tárgyaljanak. Véleményét a koszovói albán politikusok egy része nem osztja, ami akár kapóra is jöhetne a másik félnek.
Belgrád azonban Thacit mindenképpen szeretné kiiktatni a tárgyalási folyamatból. Erre a legalkalmasabb eszköznek gerillavezér múltja látszott, jóllehet a francia hatóságok már 1999-ben megtagadták ilyen alapon való letartóztatását és kiadatását, amikor a rambouillet-i tárgyalásoktól akarták őt távol tartani jugoszláv illetékesek. Thaci komoly tényező Koszovóban és a nemzetközi politikában is, figyelmeztetnek elemzők, Belgrád jobban tenné, ha beletörődne, és elfogadná őt partnernek. A jó tanácsnak azonban egyelőre nincs sok foganatja, sőt a szerb vezetés most egy másik kártyát próbál kijátszani ellene: a kábítószer- és cigarettacsempészetet, továbbá a leánykereskedelmet, amiben Thaci és „családja” tevékenyen részt vesz. Az utóbbi kettővel a szerb érdekeket Montenegróban veszélyeztető Milo Djukanovicsot is vádolják. Ha túl sok politikai ellenféllel szemben alkalmazzák, félő, hogy devalválódik. Ez a veszély azt a baráti segítséget is fenyegeti, amelyet a montenegrói miniszterelnök ellen az olasz hatóságok nyújtanak: érdekes módon mindig olyankor melegítik fel a rég ismert vádakat, amikor Belgrád és Podgorica között valamilyen okból feszült a viszony.