Füvet tessék, de csak finoman…

Igazán elvárható egy európai állam ifjúsági és sportminisztériumától, hogy támogassa a drogmegelőzést. Teszi is; aki kételkedik benne, kattintson az illetékes portálra, s látni fogja: bárki kérhet egy rakás pénzt – kortól, nemtől és pártállástól függetlenül – arra, hogy létrehozzon a „kábítószer-fogyasztás megelőzésével kapcsolatos sugárzott és elektronikus médiaprogramot”. Egy dokumentumfilmet akár, csapott homlokára a jó nevű rendező, majd sietve konzultált egy, a témát kutató tollforgatóval, írjon forgatókönyvet. Elfogadás esetén ugyanis hétmillió vissza nem térítendő forinthoz jut a szerencsés nyertes, amiből már majdnem meg lehet csinálni egy dokumentumfilmet. Tollforgató örült, hogy ilyen nemes, a klasszikus liberalizmushoz illő gesztust tesz egy szociálliberális minisztérium. Eljátszott a gondolattal, hogy feladja negatív sztereotípiáját a jelenkori politikai liberalizmust illetően; eddigi tapasztalatai alapján ugyanis úgy gondolta, hogy a balliberális kormány egy hatalmas ideológiai dealer, a Nagy Porhintő, maga a Big Brother. Nem érzi jól magát a tiltás kialakította pszichikus térben, amelyben a közképzet elítélendőnek, veszélyesnek és gonosznak, tehát kerülendőnek tartja a drogot. Úgy gondolta, ma szándékosan árasztják el narkotikumokkal a köztudatot, a popularizált freudizmustól az istentagadás ravasz formáin át a vallásturmixokig. Így gondolta, mert az április elejétől életbe lépő drogtörvény értelmében az iskolai vécében tevékenykedő szerényebb árukészletű jointárus kiröhögheti az igazgatót, ha az rendőrt akar hívni. Mert a liberalizmus a dolgokat a puszta létük alapján legálisnak tekinti és jogokat terjeszt ki rájuk, pláne ha piacot gyanít mögöttük. Nagy dolog a mai liberális időkben, ha egy minisztérium hétmilliót fizet a drogmegelőzésért. Tollforgatónak Voltaire jutott az eszébe, aki azt írta ideológiai ellenlábasának: nem értek egyet azzal, amit mond, de bármit megtennék, hogy elmondhassa.

Aztán mégis megtartotta szomorú sztereotípiáját. A pályázat kritériumai közt ugyanis ez szerepel, duplán kiemelve: „a program tartalma nem alapulhat elrettentésen.” Felhívta a megjelölt illetékest, s megkérdezte, mit jelent ez? Azt jelenti, mondta a kijelölt illetékes, hogy legyen a film pozitív. Mutasson kiutat a kábítószer rabságából.
Tollforgató nem szakértő, de tudja, mi a különbség az LSD meg a DNS között. Látta és hallotta, hogyan pusztulnak el azok az ifjú toxikománok – köztük néhány barátja –, akiket nem rettentett el senki. Bagatell balesetek is végezhetnek velük: kigyulladnak saját cigarettájuktól, felszakítják a vénájukat és elvéreznek, AIDS-esek és TBC-sek lesznek, vérmérgezést kapnak, kiesnek a vonatajtón, elüti őket a villamos, megfulladnak a fürdőkádban, szemükön át az agyukba döfik a tűt, mert nincs már szabad hely a testükön. Ő bizony beleírná abba a forgatókönyvbe, hogyan vacognak, reszketnek, dühöngnek, vonaglanak és őrjöngnek, verik a fejüket a falba meg a padlóba elvonás közben, és ha megnőnek a gyerekei, ezt a filmet megmutatná nekik, hogy igenis elrettentse őket, és nem érdekelné, ha aztán rosszul alszanak. Megmutatná, hogyan mennek tönkre barátságok, szerelmek, családok a kábítószer miatt. Hogyan lesznek élénk fiatalemberekből kataton bábuk. Hogy milyen őszinte meggyőződéssel hajtogatnak thrillerbe való téveszméket. Megmutatná a fáradt arcú négyéves kislányt a drogambulancián, aki anyukáját kísérte anyagért. A morfinfüggésben született, múmiaszerű csecsemőt. A memóriazavarokkal küzdő diákokat, vagy azokat, akik hallucinogénektől váltak rettegő elmebetegekké, és nyálukat csorgatják vagy megállás nélkül pörögnek a Lipóton. Mert a valóság az elrettentő. Vannak, akik szerint ezt kell eltakarni, mert egy beteg és korcs eszmerendszer a következetes értékőrző (konzervatív) álláspontot papi szigorként, nacionalista erőszakként, hovatovább fasizmusként értelmezi. Rossz kezekbe került a drogmegelőzés, porcelán az elefántboltban. Füvezgessél csak, sugallják – akárcsak Konrád György a maga megtévesztő, szelíd, csendes stílusában –, ha pedig kedvet kapsz valami felnőttnek való anyaghoz, s beleragadsz: majd meggyógyulsz, mint az államilag szponzorált film főszereplője. Ez az üzenet ma hétmilliót ér.

Tegyük hozzá: hogy egy forgatókönyvíró milyen lélektani eszközökkel él és milyenekkel nem, az összefügg a világnézetével. Ha egy liberális (emberi szabadságjogok stb.) minisztérium csak a saját világnézetét támogatja, az nem igazán hízelgő önmagára nézve, Voltaire is meghasonlott önmagával, akinek meg más elvei vannak, legyenek saját milliói dokumentumfilmre, meg milliárdjai tévére, sajtóra, rádióra, egyházra, szabad Magyarországra. Ha nincsenek, mehet az utcára, és vehet egy kis röptetőt.