Gazdálkodj úgy, ahogy a táj parancsolja

Nem könnyű szeretni a Közép-Tisza vidékét. A szélesen elterülő tájon nincsenek határozott kontúrok; télen rezzenetlen az Alföld fehér csendje, nyáron pedig lustán, porosan fekszik a tűző napon a vidék és a folyó. Nemrég még a Kádár-kori „vidékfejlesztés” tájsebei, az egyenkockaházak és a végtelenségig lepusztult, ütött-kopott, inkább kocsmaként funkcionáló kultúrházak határozták meg az épített környezetet – aztán valami megváltozott.
A negyvenéves dermedtséget a kilencvenes évek vége felé mintha megtörte volna valami lendület. A falvak fejlődni kezdtek, és mert múlt nélkül legfeljebb világvárost lehet építeni, de falut nem, sok helyütt újjáéledtek a már-már sikeresen kiirtott hagyományok, a csak az adott területre jellemző kultúra.
Nagykörű – Magyarország cseresznyéskertje, ahogy a helyiek emlegetik – hetvenhétféle cseresznyéjével és azok párlatával, a 77-es pálinkával különös szín az egyre kevésbé egyhangú tájon. Persze pár éve még ez a falu sem különbözött sok mindenben a többitől. Mostanra homokos strandjával, tájházával, panzióival, az egyre hangsúlyosabbá váló ökogazdálkodással – és persze a tiszai tájból áradó végtelen, tiszta nyugalommal – követendő példává vált.
A faluban az Illés-nap, július 20-a köré szervezték a cseresznyefesztivált – kiállításokkal, táncházzal, kézművesvásárral, lovas íjászattal, koncertekkel. Nagykörűben a mai napig fennmaradt Illés kultusza. A régebben a falu határában álló rejtélyes eredetű Illés-kőhöz – az egyházi könyvek tanúsága szerint – az elmúlt századokban hálaadó körmeneteket vezettek – meséli Barát József, a helyi lap szerkesztője, aki az Illés-kultuszt kutatja. A legenda a török korból maradt fenn: 1530. július 20-án török portya jött a falu ellen, azonban seregük a mocsárba veszett. A megmenekülést, miután mindez Illés napján történt, a helybéliek Illés csodájának tartották. Egy másik történet a tatár pusztítás korába vezet viszsza: eszerint a tatár sereg a Tiszán akart átkelni a faluba. A révész felajánlotta vezetőjüknek, hogy ha a kompkötélbe kapaszkodnak, áthozza őket a folyón, azonban amikor a víz közepébe értek, elvágta a kötelet, és sereg egy része odaveszett. A maradék elindult a falu ellen, ezért a lányokat a nádasba menekítették, amelyet a tatárok bosszúból felgyújtottak. „Az öregek azt mesélik, Illés-nap körül máig hallani a lányok sikolyát a nádból; a faluban ennek emlékére gyújtanak nádkévét július 20-a táján – mondja Barát József. – Illés kultusza – mint máshol is – természetesen a tűzhöz is kötődik. Amikor az ötvenes években az Illés-kőbe tűzött szentképet tűzbe akarták vetni a fiatalok, az öregek rájuk ripakodtak, mondván, Illés a tűzvésztől védi a falut.”
Persze itt, a Tisza mellett épült falvakban nem is a tűz, inkább a víz az, ami fenyeget. Az 1970-es és a 2000-es árvíz idején is a pusztulás fenyegette Nagykörűt. Az árvízzel lehet küzdeni, de mint Balogh Péter geográfus állítja, jobban megérné, ha a folyamatos védekezés helyett az árvizek megfelelő kezelésére rendezkednénk be.
„Nem szabad harcban állni a természettel – mondja a tájrehabilitációs program vezetője. A kilencvenes évekre a tiszai falvak rossz helyzetbe kerültek. Nincs meg sem az árvízi, sem a gazdasági, sem az ökológiai biztonság. Az egyetlen kitörési pontot az jelentheti, ha helyreáll az ember és a természet megromlott viszonya, azaz a tájat adottságainak megfelelően használjuk, és az árteret – amely nem azonos a hullámtérrel – meghagyjuk ártérnek. Ahogy a kutatásvezető mondja, az árvíz nem arra való, hogy a kereskedelmi adók nézőiket riogassák vele, hanem hogy a kevés csapadék miatt hiányzó vízmennyiséget pótoljuk általa. „A Tisza a szabályozás előtt behálózta az Alföldet, akár a testet az erek. A folyóból vízlevezető csatornát csináltak, levágva ezeket az ereket, ezért mára agrársivataggá vált a táj. 2000-ben például negyvenmilliárd forintot fordítottak a víz levezetésére, holott a tájból már akkor hiányzott ez a vízmennyiség, és rekordaszály pusztított. A tavalyi év is katasztrofális volt, aminél már csak az idei rosszabb: a hóolvadás óta Nagykörűben 25 mm csapadék esett – ami sivatagi körülményekre jellemző adat. Ezért kell a tavaszi árvizeket kivezetni a mentett oldali ártereken kialakított tavakba, és ott visszatartani a száraz félévre.”
Ezt célozza a Nagykörűi Tájrehabilitációs Program, amelynek első gyakorlati lépése a 2000-ben megkezdett kubikgödör-program. Amikor a gátakat építették, a kubikgödrök, amelyekből a földet nyerték a gátépítéshez, ott maradtak a töltések mentén. Ezek tavasszal megtelnek vízzel, és ártéri tavak alakulnak ki. A gödröket összekötötték egymással és a folyóval, így lehetővé válik a halutánpótlás. Emellett megkezdődött a hullámtér visszagyepesítése is: az elgazosodott szántókat nyáron a szintén itt tenyésztett szürke marhákkal legeltetik le. A faluban a szürke marhán kívül mangalica-törzstenyészet is van. A kutatásvezető rámutatott: ezek a fajták nem valamiféle nosztalgia miatt kerültek ide, hanem mert meg tudnak felelni a mezőgazdaság új feladatainak: egyszerre nyerhetünk egészséges élelmiszert és egészséges tájat általuk.
A korszerűsített ártéri gazdálkodás bevezetése megoldható, csak a rendelkezésre álló pénzeket nem a Tiszával való háborúskodásra, hanem az infrastruktúra racionalizálására kellene fordítani. A kérdésre: mennyi az esély arra, hogy ez a szemlélet nagyobb teret és támogatást kapjon hazánkban, Balogh Péter úgy véli: ha Magyarországon végre megtörténne az ökofordulat, pénzt lehetne kasszírozni az uniótól. „Európa már úgyis visszafordult az iparszerű mezőgazdaság zsákutcájából. Az ember ma a tájon él, de nem a tájban. Ma a mezőgazdaság eltartott ágazat. A gazdák azt csinálják, amit csináltatnak velük, gabonát és húst termelnek, és miután nem tudják eladni, támogatásra szorulnak. A támogatást gépvásárlásra fordítják, így valójában az iparban keletkezik a profit, nem a mezőgazdaságban. Ez így hosszabb távon nemcsak ökológiai, de ökonómiai szempontból is fenntarthatatlan, míg például az ártéri gazdálkodás, amely azon túl, hogy gazdaságos, nem pusztítja a természetet.
„Sokféleképen lehet gazdálkodni. Itt azonban máshogy nem érdemes, ha úgy tetszik, mindez a táj parancsa” – teszi hozzá Barát József.