Giccs vagy misztika?

Antonio Gaudí y Cornet szentté avatásának gondolata már nem sokkal tragikus kimenetelű villamosbalesete után, 1929-ben felmerült, de hosszú időnek kellett eltelnie ahhoz, hogy az akták Rómába kerüljenek. Születésének százötvenedik évfordulója előtt, 2002-ben ismét felerősödött tisztelőinek mozgalma, és a közelmúltban megkezdődhetett a vatikáni eljárás.

A katalán építész élete mindennél fényesebb bizonyítéka annak, hogy misztika és realizmus nem áll szemben egymással, hanem komplementer fogalmak. Ahogyan Pilinszky írta: „Keresztény misztika és keresztény realizmus: nem ellentétek, hanem egymást erősítő rokon utak.” Ez a megállapítás kimondatlanul is botrány a napjainkban mind nagyobb teret kapó gondolati körben, amely az eredendően összetartozó dolgok diabolikus szétválasztásában leli kedvét. Gaudí meghökkentően természetes és természetesen meghökkentő épületeit szemlélve annyira indokolatlan, sőt talán egyenesen lehetetlen volna realizmus és misztika szétoperálása, hogy e kétes kimenetelű beavatkozás helyett inkább az élettörténet és a vele egybefonódott életmű egészét akarta néhány esztéta elvetni. És nem csupán a szecesszió divatának leáldozása után.
Legnagyobb, befejezetlen alkotása, a Sagrada Familia székesegyház például Abraham Antoine Moles közelmúltban magyarul ismét megjelent műve, A giccs, a boldogság művészete szerint leginkább a sztriptíz-golyóstollakkal és a zenélő fogkefékkel tart közeli rokonságot. Más művészettörténészek azért tartják érdektelennek munkásságát, mert úgy vélik, teljesen anakronisztikus, amit alkotott. Létezik tehát olyan álláspont, amely radikálisan elutasítja a csakugyan zavarba ejtő életművet, bár ez a magatartás egyelőre nem vonz túlságosan sok követőt.
Gaudí ugyanis roppant népszerű. Munkásságának bemutatására utazási irodák egész programsorozatokat dolgoznak ki, a nevezetes barcelonai épületekhez érdeklődő „zarándokok” vándorolnak, és nem ok nélkül. Ezek a különleges műalkotások egyszerre mutatják a sok száz éves építészeti hagyományt: a skolasztikus logikát és a gótikát, valamint a meghökkentően modern formákat. S mindezt értelemszerű, de mai szemmel nézve szokatlan organikus egységben. Idézőjelek nélkül. Nem véletlen, hogy Gaudí egyik nagy „újrafelfedezője” éppen honfitársa, Salvador Dalí volt, aki 1933-ban külön tanulmányt szentelt a „rettenetes és ízletes szépségű lágy borjúmáj ajtók” alkotójának.
Gaudí különleges tehetségét a szokatlan alkotási mód is mutatja: az épületek nem a hagyományos eszközökkel, rajzasztalon született tervek nyomán készültek. A középkori katedrálisépítő nagy mesterek munkamódszerét követte. Szinte minden idejében kint dolgozott az építkezésen, és közvetlenül utasította a munkásokat. Sokszor változtatott korábbi koncepcióján, akár saját belátása, akár mások véleménye alapján. Rendkívül termékeny együttműködés jött így létre, és az alkotás folyamatában való részvétel a visszaemlékezések szerint mindenkinek hatalmas élményt jelentett. Ha hagyományos értelemben vett terveket nem is, de modelleket azért készített, a gyakori változtatásoknak megfelelően akár többet is. Hasonlóan járt el a kész épülettel: ha valami nem tetszett, egyszerűen lebontatott és újraépíttetett egy-egy részletet, míg el nem érte azt a hatást, amelyet a legjobbnak gondolt.
Megdöbbentő, hogy ezek a monumentális építmények csupán modellek és vázlatok alapján készültek, komolyabb statikai vizsgálódás és számítások, pontos és részletes tervrajzok nélkül. Ugyanakkor e sajátos munkamódszer Gaudí hatalmas tudását is mutatja, hiszen lényegében minden számítást „fejben” végzett el. Ráadásul olyan tényezőket is beleszámított a tervezésbe, amelyeknek paramétereit természeti megfigyelésekből nyerte. A Sagrada Familia elevenen burjánzó csipketornyainak stabilitásában szerepe van annak, hogy az alkotó nemcsak a felhasznált anyagok fizikai tulajdonságait ismerte kiválóan, hanem az építtetéskor például számolt a szél felhajtóerejével is.
Próbálkozott, kísérletezett, és ezzel éppúgy értetlenséget és gúnyolódást váltott ki, mint az elkészült szokatlan építményekkel. Mindez talán nem csupán az alkotás végtelen luxusának megnyilvánulása volt, hanem alázat is: rendkívül látványosan ismerte el tévedéseit. Akár egész életének baklövéseit, hiszen a szentté avatás ellenzői éppen léha ifjúságát, zsörtölődő természetét emlegetik, és arra hivatkoznak, hogy e vonások aligha teszik életét vonzó katolikus mintává. Csakhogy Gaudínak volt elég ereje és bátorsága ahhoz, hogy szembenézzen saját tévedéseivel, és megbánja bűneit. Joaquim Folch i Torras egyenesen Szent Ferenchez hasonlította, aki mindentől megszabadult, hogy elnyerje a teljes szabadságot.
Valósággal hozzáérlelődött a hatalmas munkához, a Sagrada Familiához. Amikor elkezdte, mindössze 31 esztendős volt. Ráadásul Gaudí már a harmadik építője volt a templomnak, amelyet eredetileg Francesco de Paula Villar tervei szerint kezdtek el, majd az ő visszalépése után Joan Martorell kapta meg a munkát. Gaudí Martorell asszisztense volt, aki hamarosan átadta neki a hatalmas feladatot. A fiatal és nem különösebben vallásos Gaudít a Sagrada Familia építése változtatta meg. Élete eggyé vált a templommal, lassan minden gondolatát a Sagrada Familia töltötte be, amelynek szimbólumrendszere az üdvtörténet egészét lett hivatott felölelni.
Végső soron Gaudí módszere tökéletesen korszerűtlen. Az egyetlen lehetséges megtalálása. Számára a természet másolása éppúgy zsákutca, mint az önhittségében magát Teremtőnek képzelő ember modernista gőgje. „A teremtés szüntelenül munkálkodik az emberen keresztül. Az ember mégsem teremt, hanem felfedez. Akik a természet törvényeit keresik, hogy segítsék őket az alkotásban, együttműködnek a Teremtővel. Akik másolnak, nem együttműködők. Ezért az eredetiség visszatérést jelent az eredethez” – írta nem sokkal halála előtt. Ez a személet a bontakozó izmusok világában nemigen lehetett népszerű. Érthetetlen, mint az a végtelen figyelem is, amellyel Gaudí folyamatosan reflektált magára, az alkotására, a környezetére, de mindenekelőtt a Teremtőre. Gaudí tervek nélkül, álmában kapott sugallatok alapján készíti épületeit – gúnyolódott sikeres kortársa, Eugenio d’Ors a szokatlan módszeren.
Ez persze nyilvánvaló rosszindulat. Az azonban tény, hogy az alkotásnak imádságban kellett létrejönnie ahhoz, hogy más értelemben bár, de maga is imádsággá tudjon válni. A szentté avatási eljárás posztulátora, Joseph Maria Blanquet szerint Gaudí alkotásai önmagukért beszélnek, és a művek tökéletes tanúságot tesznek a mester boldoggá avatása mellett. Az építészet Dantéja idősebb korára minden este az oltáriszentség előtt térdelt akár órákon keresztül is. Igyekezett valamennyi fölösleges „ballasztot” eldobni az életéből, hogy teljesen a hivatásának élhessen. Öregkorára egy mindenről lemondó szerzetes benyomását keltette. Odaköltözött élete fő alkotása, a Sagrada Familia közelébe, és amikor gondolataiba mélyedve a székesegyház közelében 1926. június 7-én a villamos elé lépett, az eszméletlen és kopottas öltözékű, szakállas öreget a szegénykórházba szállították. Itt találtak rá barátai. Sírja a befejezetlen és immár befejezhetetlen Szent Család székesegyház kriptájában van.