Goethe meg a tojás

A tihanyi apátság bencés galériájában július 9-ig látogatható Szelényi Károly fotóművész Koronázási jelvények – Magyar évszázadok – A magyar táj lelke című retrospektív kiállítása, amely születésnapi ünneplés színhelye is volt. A hatvanadik születésnapé. A tárlatot, amelynek első napján felsorakozott a barátok népes serege, Korzenszky Richárd OSB tihanyi perjel nyitotta meg.

Tárgy-, épület- és tájfotók – változó fényben. A koronázási jelvények, a palást. Magányos templomok. Napraforgómező. Fehérre meszelt parasztház tornáca. Freskók. A szántódi rév. Az évszakok csodái. Tojás szivárványszínekben. A sinológus Varga Ferenc kalligrafikus képversei, amelyeket az ő fotói ihlettek. Válogatás negyvenévi munka terméséből.
– Sorsszerű volt, hogy 1943-ban születtem. Kisgyerek voltam, amikor a hadifoglyok elkezdtek hazaszállingózni – meséli Szelényi Károly. – Előkerültek az elrejtett fotómasinák, apám sokat fotózott, én mentem vele. Az iskolában mindenütt fotó szakkörre jártam, a technikai kérdések izgattak. Amikor leérettségiztem, egyetlen helyen lehetett minderről sokat megtudni, a váci Forte gyárban. Rengeteget tanultam Berty Imre kutatómérnök előadásaiból. A hatvanas évek második felében a kelet-közép-európai országok közül csak itt volt Kodak technikával fölszerelt laboratórium.
– Akkor hívták a Corvinába, 1965-ben, amikor a minisztérium megbízta a kiadót, hogy hozza létre a magyar műtárgyak központi fotószolgálatát. Milyen társaságba csöppent?
– Kálmán Kata, a híres szociofotós volt a főnök, a reggeli kávézásokra bejárt a barátnője, Kárász Judit, az Iparművészeti Múzeum Bauhauson nevelkedett munkatársa, Miklós Pál, Nagy Katalin, Radocsay Dénes a Szépművészetiből. Beliczay László volt a kereskedelmi igazgató, Balabán Péter az irodalmi vezető. Ott volt Körner Éva, Tarisznyás Györgyi, Tarr László. A munkatársak négy-öt nyelven olvastak, és mindenki egy irányba rúgta a labdát. A kiadó mellé rendelt „bölcsek tanácsában” pedig együtt ültek volt üldözők és üldözöttek. Nem akármilyen iskola volt ez egy huszonhárom éves kezdőnek. Alighanem ez volt a kiadó nem politikai értelemben vett aranykora.
– Mit kellett tudnia a tárgyfotósnak?
– Mindig nehéz kérdés, hogyan lehet a háromdimenziós tárgyat kétdimenziós képen hitelesen visszaadni. Ennek megvannak a technológiai problémái, amelyek minket, technikai szakembereket érdekelnek elsősorban. Petrás Istvántól megtanultam, mennyire fontos a fény; hogyan változik a kép a tárgy struktúrájától, anyagától és a ráeső fény irányától függően. Amikor László Gyulával a Szent László-hermát fotóztam Győrben, egy hétig csak próbafelvételeket készítettem. De ennél is fontosabb, hogy mindig ott van velünk a művészettörténész, a szakember. A reprodukció, amely mindig kompromisszumok eredményeként jön létre, csak akkor jó, ha a szakember is elfogadja. Létérdek volt, hogy ellessem mestereimtől a titkokat, mert ha a művészettörténészek, a muzeológusok nem kérik, hogy menjek velük, sok helyre el sem jutok. A kortárs művészek úgy szeretik a tárgyaikat, mint az életüket. Mérhetetlen alázat kell ahhoz, hogy részt vehessünk a csodában, amikor a háromdimenziós tárgyból kétdimenziós másik tárgy lesz, de ha jó az eredmény, az óriási öröm. A technika sokat fejlődött a szinte fél évszázad alatt, mióta dolgozom, de nem biztos, hogy minden előnyére változott. A felszerelés könnyebb lett, de minden túlságosan felgyorsult. Állítólag időt nyertünk, de mégse nyertünk!
– A Corvinában és a Kossuth Nyomdában eltöltött éveiben sok nagyon szép albumhoz, alapkönyvhoz készített fotókat. De hogyan jött létre két első önálló kötete, a Balaton és vidéke – Táj változó fényben meg a Tokaj? Mindkettőben az egyházi emlékek dominálnak, s ahogy mondani szokta, csak a Balaton és Tihany hiányzik belőlük. Akkoriban nem volt magától értetődő, hogy ilyesmi megjelenhet.
– Nem is volt az. Keresztury Dezső tekintélye segített. Kálmán Kata vetette fel: nem a legjobb megoldás, hogy egy-egy könyv illusztrációit több fotós között osztják szét, és nem mindig találkozik a fotós és a képeket válogató művészettörténész szemlélete sem. Akkor kezdtem gyűjteni az anyagot ehhez a két kötethez. Azt akartam megmutatni, amit a művészettörténészek a legjobbnak tartanak, és fotón is jól bemutatható. Amiről úgy gondoltam, grafikán vagy festményen „jön ki jól”, azt nem fotóztam.
– Körner Évával közös vállalkozásuk eredménye a Tatlin- és a Rodcsenko-album, illetve a Farbiges Moskau (Színes Moszkva és környéke) című német nyelvű kötet, amelyet a müncheni Schroll Verlag adott ki. Ez a könyv arról tanúskodik, hogy eljutott tiltott helyekre is, ahová kevesen léphettek be. Hogyan?
– Hamis papírokkal, szovjet kollégák útlevelével, elektricskával, még gyönge orosz tudásom is viharos gyorsasággal megjavult. 1978-at írtuk, Moszkva az olimpiára készült. Akkor kezdték tatarozni a papírüzemnek, raktárnak használt, félig romos templomokat. Kívül minden ragadt a festéktől, belül maradt a papírüzem. Körner Évának köszönhetően az utolsó pillanatban fényképeztük végig az orosz avantgárd alkotóinak műveit. Larissza Zsádova volt a segítőnk. Larissza Szimonovnak, a Szovjet Írószövetség elnökének a feleségeként kiváltságos helyzetben volt. Olyan műtermekbe is bejuttatott minket, ahova már csak a nyomorúságos körülmények miatt sem engedtek be idegent. Akkora anyagot gyűjtöttünk, hogy később a washingtoni Tatlin-kiállításhoz is mi adtuk a fotók nagy részét. Segített a Corvina társkiadója, a moszkvai Planéta; Kovalenko, a fotószövetség elnöke, aki a Moszkva környéki kolostorokba „csempészett be”. Külön szerencse volt, hogy Lékai bíboros a pápa megbízásából épp akkor tárgyalt Pimen pátriárkával, és elintézte, hogy fogadjon. Egy hétig Pimennel reggeliztem, és professzionális körülmények között dolgozhattam a zagorszki kolostorban. Ha ezt az orosztanárom látta volna! A könyv anyagából kiállítást rendeztünk Moszkvában. Sorra jöttek hozzám az emberek, simogattak, köszöngették, hogy összeállítottuk ezt a kötetet. Ők nem tehették meg. Ez volt nekem a legnagyobb elismerés. Szimonov is hosszan rázta a kezem. Kiállítottuk a fotókat Baden-Badenben is, mert a könyv kiadását az Agfa támogatta, 1980-ban Budapesten pedig könyvbemutatót és diavetítést tartottunk. Húsz évig a piacon volt ez a kötet.
– Fotózott a Szentföldön, az Egyesült Államokban New Yorkban, Chicagóban, Németországban a Ruhr-vidéken. Szabó Miklós régészprofesszorral végigfényképezte a kükladikus kultúrákat. Miért nem lett reprezentatív album ezekből az anyagokból?
– Azért, mert a könyvmenedzserek szerint ez nem érdekli az embereket. Teljes az érdektelenség azok részéről, akik a pénzt adhatnák. A New York-i art decóról szóló anyagom megjelenését Amerikában támogatta Emerich Roth, a nagy New York-i építészeti iroda vezetője és Kner András, egy nagy reklámcég tulajdonosa, de végül nem lett belőle semmi. Nem jelent meg a Ruhr-vidék régi ipari műemlékeiről összeállított gyűjteményem sem, pedig ma már az is kordokumentum. Szeretném, ha legalább valamelyik nagy közgyűjteménybe bekerülhetne, hogy együtt maradjon. Vagy egy másik példa: most készítik elő a magyar kultúra jövő évi angliai évadját. A Wekerle-telepről szóló könyvünk megjelenése után Nagy Gergely építésszel közösen lefényképeztünk kilenc jelentős angliai kertvárost, ahol valószínűleg Wekerle és Kós Károly is megfordult. Ebből az anyagból Wekerle-telep, az angol példa Budapesten címmel az angol nagykövetségen kiállítást is rendeztünk, amit nagy rokonszenv fogadott. Felajánlottam több illetékes fórumnak, de egyik sem reagált. Pedig büszkélkedhetnénk vele Angliában. Ezekből a képekből, amelyek olyan kérdéseket is felvetnek, hogy merre haladhat tovább a világ, újra felfedezhetnénk a körülöttünk heverő értékeket is. Póczy Klárával a millenniumra kiadtuk a Magyarok ezer esztendeje Rómában című kötetet. Jó néhány példányt szétküldtünk ingyen, de a római magyar követség kivételével hivatalos megrendelés sehonnan nem érkezett. Az idén tálcán kínálták a lehetőséget a mexikóiak, hogy rendezzek kiállítást a mexikói magyar napokon. Gyönyörű anyagot állítottam össze, egész Magyarországot be akartam mutatni. Aláírtuk a szerződést, ki volt tűzve az időpont. Egy nap idetelefonált valaki, hogy a minisztériumban egy államtitkár kihúzta a programból a kiállításomat. Azóta se mondta senki, miért. Nem folytatom.
– Tihanyi kiállításának katalógusában Kass János Szelényi Károly „legjobbat kicsikarni képes önfegyelmét” dicséri. Úgy látszik, szüksége is van rá. Mi lesz a sorsa annak a hatalmas archívumnak, amelyet a kilencvenes években átvett a Corvina Kiadótól, és azóta is bővít?
– A huszonnegyedik órában vagyunk, hogy megmentsük. Ha nem tudjuk pontosan meghatározni, képaláírásokkal ellátni a fotókat, elérhetetlenné válnak a kutatók számára. Négy-öt millió forint kellene ahhoz, hogy mindent feldolgozzunk, és az internetre tegyünk, de nincs ötmillió forintunk. Pedig nemzeti kincset őrzünk. Ott van az archívumban tematikusan összegyűjtve a teljes magyar művészet, építészet története, az ország néprajza, történelme. De mire megismerném a minisztériumban az új illetékes államtitkárt, és elmondanám neki a gondjainkat, leváltják. Ígéretet többet is kaptunk. Fölmerült, hogy a Műegyetemmel közösen oktatási célokra központi archívumot hozunk létre, amely képszolgálatként is működne tudományos intézetek számára. Mi felajánlottuk a képeinket, a Műegyetem adná a feldolgozáshoz szükséges technikát, gépeket, programokat. Ebben a reményben adtam át honorárium nélkül az egyetemnek a koronázási ékszerekről és a palástról – a rendkívül drága Ciba chrome technikával (amely persze magyar találmány) – készült sorozatomat, de a tárgyalások lassan haladnak. Azért remélem, hogy megállapodunk, bizakodó ember vagyok. Dolgozom, nem vagyok hajlandó idegeskedni, nincs időm rá. A fényképészet elmélyülést kívánó munka, és állandó örömforrás. Egyszerre több labdát tartok a pályán, és mindig arra a labdára figyelek, amelyik elöl van.
– Most éppen melyikre?
– A készülő könyvemre. Néhány éve megkeresett a Soproni Egyetem – akkor még Faipari Egyetem – alkalmazott művészeti tanszéke, hogy a Phare-program keretében fotóképzést indítanak, készítsem el hozzá a tantervet. Akkor támadt az az ötletem, hogy a szokásos gipszfigurák helyett egységes jelkép, a tojás segítségével mutatom be a fotográfiai és képalkotási problémákat: a fény irányát, a perspektívát és a színtant. Veszprémi műtermemben tíz éve kísérletezem színkeveréssel, fényeffektusokkal. Próbáltam praktikus szempontok szerint felsorakoztatni a problémákat, és közben több meglepetés ért. Rájöttem, hogy vagy elhallgatják Goethe színtanát, vagy nem értik. Goethe ugyanis makacsul ragaszkodott egy-két dologhoz, amit a fizika akkori állása szerint ostobaságnak tartottak. A tanítványai sem törődtek sokat a színtanával, ő viszont halála előtt első helyre tette a művei között. A modern fizika, a relativitáselmélet és a filozófia új szempontú megvilágítása azonban Goethe tételeit igazolta. Berty Imrénél a Forte gyárban szenziometriát is tanultam, mérések sorozatát végeztük a színtani vizsgálatokhoz. Pontosan leírtam a színek keverésének, a spektrumok megállapításának, objektív megítélésének a szabályait – elég nagy képanyaggal kiegészítve. Példákon, tárgyfotókon mutatom be a megmagyarázandó hatásokat, például azt, hogy mi történik, ha egy tojást sárga fénnyel megvilágítunk, és feketéről fehérre változtatjuk a hátteret. Fölépült egy rendszer, és ez végtelenül sok örömöt szerzett nekem az utóbbi tíz évben. Háromkötetes vizuális atlaszt terveztem, amely célját tekintve Barcsay Művészeti anatómiájához hasonlít. Reményeim szerint éppúgy tudja majd használni egy orvos, mint egy festőművész vagy fotografáló ember. A színtan lesz az első kötete. Remélem, az idén megjelenik.
– Eddigi munkája során rengeteg emberrel találkozott. Nagy elődjével, André Kertésszel is. Milyen emléket őriz róla?
– Egyszer itt, Magyarországon együtt mentünk fotózni. Már nagyon idős volt, ő maga cipelte a felszerelését. Egyszer csak megállt, és merőn nézett egy házat. Hosszú percek után feltűnt előtte két fejkendős asszony. Tudni kell a múzsákkal dolgozni. A fotósnak sorsszerűen ki van osztva, hogy mi jelenik meg a képein.

Szelényi Károly 1943-ban született Budapesten. Gyerekkora óta a fényképezés a szenvedélye. Pályáját műtárgyfényképezéssel kezdte. A mesterséget Petrás István, Berty Imre, Kálmán Kata mellett tanulta. 1966–1985-ben a budapesti Corvina Kiadó, 1985–1987-ben a Kossuth Nyomda munkatársa, az Officina Kiadó egyik alapítója. 1970 és 1986 között az Iparművészeti Főiskolán tanított fotózást. 1991-ben feleségével létrehozta Magyar Képek elnevezésű fotóarchívumát és kiadóját. Több mint húsz művészeti albumot és könyvet illusztrált, számos önálló kötete jelent meg. Kiállításai bejárták a világot. Itthon és külföldön sorra kapta a szakmai díjakat. Kitüntetései: 1993: Magyar Köztársasági Érdemrend arany érdemkeresztje, 1995: Veszprém Megye Érdemrendje, 1998: Veszprém város Gizella-díja.