Gránát a paplakra

Az egykori Szerém vármegye Szerbiához tartozó részét ma is közel tízezer magyar lakja, aki néhány apró falucska kivételével a lakóhelyén is kisebbségbe szorult. Ürögön alig tíz százalék a magyarság aránya, mégis a Tarcal-hegyi kisvárosban küzd a fennmaradásért a Szerémség második legnagyobb közössége.

A II. József elrendelte első népszámlálás óta (1784–87) minden alkalommal tízszázaléknyinak találtatott az ürögi (Irig) magyarok aránya, akik – mint szerémségi nemzettársaink többsége – földművelésből élnek. A Szerémség terményei közül kiváltképp a szőlőnek van hagyományosan nagy híre és keletje: a szőlőművelés története a római időkig nyúlik vissza, és a török uralmat megelőzően is a nemes nedűnek köszönhette e vármegye a virágzását. A szőlészetet valóban mesteri szinten művelő szőlősgazdák nagy tiszteletnek örvendenek lakóhelyükön; miképpen a nemzedékek óta borászattal foglalatoskodó Mulayak is, akikhez ellátogattunk, hogy a családtörténet tükrében az ürögi magyarság múltjáról és jelenéről is képet kapjunk.
Bár a kisváros alig harminc kilométerre fekszik a Vajdaság tartományi fővárosától, Újvidéktől, az utazó a leghaloványabb hasonlóságot sem fedezi fel a dél-bácskai róna, valamint a szerémségi táj között. Amint az autóbusz átkel a péterváradi hídon, rövidesen egyre meredekebbé válik a kaptató, hogy Kamanc (Sremska Kamenica) határából már teljes pompájában táruljon az utas elé a Duna túlpartján elnyúló Újvidék panorámája. Magunk mögött hagyjuk a kiváló XIX. századi szerb költő, Jovan Jovanovics Zmaj szülőhelyét, amelynek határában az Újvidéki Rádió és Televízió szétbombázott épületének romjai emlékeztetnek a NATO légi hadjáratára. Végérvényesen megváltozik a táj: az út szűk, olykor szakadékká mélyülő völgyek fölött araszol az ürögi hágó felé, hogy aztán – elhagyván a Tarcal-hegy (Fruska Gora) híres pravoszláv kolostorai felé vezető letérőt – az enyhe lankán megbátorodva robogjon be a szerémi fennsík több mint tízezres lélekszámú kisvárosába.
Hiába zörgetek a Mulay Jánosénak vélt ház ajtaján, nem akar senki sem ajtót nyitni. A szemközti szomszéd tudtomra adja: nemcsak rossz helyen kopogtatok, de neki bizony fogalma sincs arról, hol lakik az a bizonyos „gospodin Mulaji”. Ám rövidesen segítőm akad: egy ugyancsak szerb fiatalasszony, aki éppen kisgyermekével igyekszik hazafelé. Megkérdezi, kit keresek, majd amikor azt felelem, hogy Mulayt, a borászt, visszakérdez: „On je katolik, nije?” – azazhogy katolikus-e az illető. Igenlő válaszomra ismét kérdés következik: „Magyar?” Majd amikor erre is rábólintok, felderül a fiatalasszony arca, hiszen – mint mondja – nemcsak ismeri „Jovan Mulajit”, de gyakran meg is fordul náluk, hiszen tőlük szokott tejet vásárolni. Szíves örömest meg is mutatja, hol laknak, újabb ékes példájaként annak, mennyire segítőkészek tudnak lenni az idegennel a szerbek, akik barátnak és vendéglátónak legalább annyira kiválóak, mint amennyire ellenségként cudarak, ha úgy hozza a sors.
Csak Mulay János feleségét találom otthon – az asszony szerb, magyarul ért, de nem beszél, ám a gyerekek kétnyelvűek. Férje a bátyjánál, Mátyásnál vár rám, amint azt eredetileg megbeszéltük. Mulay Mátyásék kapuján belépve jellegzetes szerémségi otthon tárul a látogató elé. A porta végében, a baromfiólak szomszédságában traktor áll, a ház mögött borospince hívogatja az ízletes szerémi bor kedvelőit.
A Szerémségben termékeny a föld, és elsősorban a bor teremti meg a legbiztosabb esélyt a megélhetésre. A szerémi szőlősgazdák ma is számon tartják a vidék borászatának történelmi múltját. Mulay János büszkén újságolja, hogy fiatal korában még arról meséltek neki az öreg borászok: a Monarchia idején nem csupán Budapestre, hanem Bécsbe is szállították tőlük a nemes nedűt. Ám az egykori Szerém vármegyében már a borászat sem a régi. A jellegzetes ősi magyar fajták megfogyatkoztak, manapság a rizling mellett – nyilván a többségi nemzet fogyasztási szokásainak hatására is – főként szerb szőlőfajtákat termesztenek: a szerémségi Zalánkemén (Slankamen) szerb nevét őrző szlankát, valamint a montenegrói hegyekben őshonos, mélyvörös színű vranacot, amelynek a neve fekete lovat jelent. Mint Mulay Mátyás mondja, régebben Ürögön minden második házat borászok lakták, napjainkban azonban már csupán minden tizedik család űzi az ősi foglalkozást. Az utóbbi évtized során ugyanis a fizetőképes kereslet erősen megcsappant, így a borászdinasztiák ifjú sarjai közül sokan Újvidéken, Belgrádban vagy éppen a szerb főváros melletti iparvárosban, Pancsován keresik boldogulásukat.
Ennek nagy szerepe lehet abban, hogy lassan, de biztosan fogyatkozik Ürögön a magyar lakosság. De az elvándorlás mellett az asszimiláció is folyamatosan apasztja a helybéli magyar közösséget. Hiányzik a szervezett anyanyelvi oktatás. Magyar tannyelvű iskola a második világháború utáni években működött utoljára Ürögön. A közelmúltban azonban akadt néhány lelkes pedagógus, aki önszorgalomból vállalta az ürögi magyar gyerekek anyanyelvi képzését. Közéjük tartozott Mulay János lánya, Juliska is, aki Újvidéken szerzett diplomát szerb nyelv és irodalom szakon. A színmagyar Sátras (Satrinci) és Dobradolpuszta (Dobrodol) kisdiákjaival együtt több mint száz gyermeket segített abban, hogy a szerb mellett anyanyelvükön is megtanuljanak írni és olvasni. Ám a fiatal pedagógus a milosevicsi éra éveiben nem talált tudásának megfelelő munkalehetőséget a szülőföldjén: Mulay Juliska közel fél évtizede Észak-Bácskában, a szinte százszázalékosan magyar lakosságú Zenta gimnáziumában tanítja szerb nyelvre a nebulókat. A későbbiekben egy fiatal újvidéki orvos, Horváth-Mileticsi Szabolcs foglalkozott cserkészvezetőként rendszeresen az ürögi magyar gyerekek anyanyelvi képzésével, de mióta Szabadkára költözött, senki nem akad, aki folytatná misszióját.
A szerbesedés tehát töretlenül folytatódik Ürögön. Mulay Mátyás keserűen említi, hogy a településen számtalan magyar vezetéknevű ember él, aki már szinte egyetlen szót sem tud őseinek nyelvén, és azoknak a családoknak a száma is jelentős, amelyekben a szülők még igen, de a legifjabbak már nem beszélnek magyarul.

– Papíron minden jogunk megvolt, csak éppen a rendeleteket másképpen alkalmazták a többségiek és másképpen a magyarság esetében – mondja Mulay Mátyás. – A szerb osztályokat akkor is elindították, ha a diákok száma nem érte el a rendelet által megszabott minimumot, míg ez a magyar osztályok esetében elmaradt. Aki magyar iskolában akarja taníttatni gyermekét, az naponta utaztathatja Újvidékre autóval, a tartományi székhely és Ürög között ugyanis alig működik a tömegközlekedés. Nem nehéz elképzelni, hogy a zömében földművelésből – tehát állandó jelenlétet megkövetelő munkából – élő ürögi magyarok közül mennyien tudták magukra vállalni ezt a nem csekély terhet.
Mindennek ellenére a legutóbbi népszámlálási adatok nem mutattak riasztó fogyatkozást sem az ürögi, sem általánosságban véve a szerémi magyarság körében. Ám ezek az adatok csalókák. Mint Mulayék mondják, Milosevics bukásáig a szerémségi magyarok közül sokan – főképp a vegyes házasságban élők – jugoszlávnak titulálták magukat. Ez manapság, mivel Jugoszlávia nevű ország már nem létezik, meglehetősen abszurd volna. De nem annyira, mintha magyarként vallanák szerbnek magukat. Hogy az egykor legdélibb vármegyénk lakói közül mind többen készek megvallani magyarságukat, az nem csupán a jugoszlávság mítoszának szertefoszlásával magyarázható. Úgy tetszik, a milosevicsi éra bukásával a félelem korszaka is véget ért a Szerémségben.
Az utóbbi évtized viharai ezt a vidéket sem kerülték el. A Szerémség határvidék: a megyét délre a csetnikek paradicsomának számító Republika Srpska (Bosznia szerb fennhatóság alatt álló része) határolja, míg a nyugati határ túloldalán olyan, a kilencvenes évek első felének híradásaiból jól ismert településeket találhatunk, mint például Vukovár. Amikor már nyilvánvalóvá vált, hogy a Nagy-Szerbia megteremtésére irányuló erőfeszítések kudarcra vannak ítélve, a csetnikek rendre teherautóra rakták a hadizsákmányt, és átkeltek a Dunán, hogy Szerbia kebelére megtérve Szerém megyében kamatoztassák a vérontással és az elűzöttek otthonainak kirablásával szerzett javakat. Nem csoda, hogy Újvidék szerbjei mostanság az agresszív embert egyszerűen csak „sremac” néven, azaz „szerémségiként” emlegetik. A rabiátus alakok vajdasági nyelvjárásban dívó korábbi elnevezéséhez nem kell szerbül tudnunk: „bicskas”.
A dél-szerémségi Herkócán magyarok és horvátok százai látták kárát ennek az időszaknak. A hajdan három nemzet lakta településen végrehajtott etnikai tisztogatás is szerepel Vojiszlav Seselj, a csetnikvajdaként is emlegetett szerb radikális pártvezér hágai perének vádpontjai között. Az otthontalanná tett családok helyzetén persze nem sokat lendít, hogy ez az első per a hágai Nemzetközi Bíróság történetében, amelynek során magyarokkal szemben elkövetett emberiség elleni bűntettek miatt vonnak felelősségre valakit. Az sem túl megnyugtató, hogy a Szerémség tiszta szerb falvaiban szinte az összes házon ott díszelegnek a Seseljt éltető falfirkák…
Ürög Herkócához képest szerencsésnek mondható, ám a kilencvenes évek etnikai villongásai az itteni nem szerb lakosságot sem kímélték. Akkoriban – miképpen a Délvidék más vegyes lakosságú részein – gyakorta megesett, hogy ismeretlen telefonálók zaklatták a magyar családokat, mondván: szedelőzködjenek és távozzanak, mert az északi határ túloldalán a helyük. Ürögön a fenyegető telefonhívásokon túl jóval határozottabb formában is hallatta hangját a szerb sovinizmus. Mulay Mátyásban még ma is elevenen él az a két eset, amikor – azóta is ismeretlen elkövetők – gránátot dobtak a katolikus paplak udvarára. A gránátdobálók jó előre bejelentették szándékukat a zömmel magyar katolikusok alkotta közösség lelkipásztoránál. Mulay Mátyás az első alkalommal a plébánián a pappal együtt várta az eseményeket – és a gránát a bejelentett időpontban annak rendje és módja szerint meg is érkezett a paplak udvarára. Ezt az esetet egy másik hasonló követte. A történtek fényében az már csak apró kellemetlenségnek tűnt, amikor – szintén ismeretlenek – ledöntötték a katolikus templom előtt álló feszületet.
Hogy a kilencvenes évek gránátdobálással, fenyegető telefonhívásokkal és keresztdöntögetéssel tarkított mindennapjait miért nem tartja „komolynak” Mulay Mátyás, hamarosan kiderül elbeszéléséből. Ő ugyanis azon kevesek közé tartozik, akik nemcsak túlélték a bevonuló szerb haderők 1944-es etnikai tisztogatását, de hajlandók is beszámolni az akkori eseményekről.
Napjainkra – többek között Cseres Tibor Vérboszszú Bácskában című regényének köszönhetően – az anyaországban is köztudottá vált, hogy a Délvidék Magyarországhoz visszatért részén körülbelül félszázezer magyar életet követelt a bevonuló partizánok vérengzése, amelynek módozatai az „egyszerű” tömegsírba lövéstől a karóba húzásig, valamint az elevenen megnyúzásig terjedtek. Újvidék mellett akkoriban három színmagyar falu teljes lakosságát irtották ki a partizánok, a csecsemőket s az asszonyokat sem kímélve. Azt viszont már jóval kevesebben tudják, hogy azokban a vérgőzös októberi napokban a Délvidék német lakossága nem kevesebb, mint ötszázezer fővel fogyatkozott meg…
A hivatalos szerb történettudomány és közélet a közelmúltig nem volt hajlandó tudomásul venni a történteket. Ha mégis, akkor a délvidéki vérengzést az újvidéki razziára adott válaszként értelmezte. Való igaz, a magyar hadsereg Újvidékre bevonulva körülbelül másfél ezer embert gyilkolt meg, köztük több száz magyart, zsidót és németet is. Ám a hivatalos álláspont aligha állja meg a helyét a német fennhatóság alá került Bánság, valamint a Horvátországhoz csatolt Szerémség esetében.
– Összeszedtek minket, magyarokat, és elvittek a lágerbe. Úgy vittek, hogy soha többé ne jöjjünk vissza – emlékszik vissza 1944 őszére Mulay Mátyás.
Az akkor még csak tizenhét esztendős ürögi fiatalember, valamint földijei a rossz időjárásnak köszönhetik életüket. Amikor az erőltetett menetben Szávaszentdemeter (Sremska Mitrovica) felé hajtott ürögiek csapata Rumába ért, hatalmas égiháború támadt. Mivel még a partizánok sem szeretnek bőrig ázni, fedett helyre terelték az Ürögön és Sátrason összegyűjtött százhúsz magyar foglyot, és csak akkor indultak tovább, amikor elállt az eső. Így a csapat egy nap késéssel érkezett Szávaszentdemeterre. Kevésbé szerencsés sorstársaikat addigra az utolsó emberig a Szávába lőtték, noha ekkora már megérkezett a verdikt: a foglyokat nem lehet kihallgatás és tárgyalás nélkül kivégezni.
– Magyarok lévén nem keveredtünk sem a partizánokhoz, mint a szerbek, sem pedig a horvát usztasákhoz. A katonaköteles férfiakat persze besorozták a horvát hadseregbe, ám ők sem önszántukból fogtak fegyvert. Megérkezett a behívó, és menni kellett ugyanúgy, mint az elmúlt években a szerbekhez. A horvátok voltak az urak, hát nekik kellett szolgálni. Magyar katona meg nem is járt mifelénk. Újvidékig, a Dunáig bevonult a magyar hadsereg, de mihozzánk nem – sorolja Mulay Mátyás azokat a „felmentő körülményeket”, amelyekre ötvenkilenc esztendővel ezelőtt senki nem volt kíváncsi.
S hogy miképpen válogatták össze a „felszabadítók” az elhurcoltakat? Mulayék szerint elsősorban azokat vitték el, akik a Szerémség Horvátországhoz csatolását követően, 1941-ben beléptek a Magyar Közművelődési Egyesületbe.
A Szerb–Horvát–Szlovén Királyság idején a magyar kisebbséget tömörítő szervezeteket a Szerémségben megszüntették. Ezt követően csak a második világháború idején, a terület Horvátországhoz csatolása után nyílott lehetőség arra, hogy a szerémségi magyarság ismét hivatalos keretek között ápolja kultúráját és identitását. A Magyar Közművelődési Egyesület éppen ezt a feladatot vállalta anélkül, hogy beleártotta volna magát a politikába. Az egyesület magyar közösségi házakat alapított, táncesteket, színielőadásokat, zenés produkciókat szervezett – ám a jelek szerint az új hatalom ezt is megtorlandó véteknek tekintette.
– 1941-ben tizennégy éves voltam. Képzelheti, mekkora bűnöket követhettem el a szerbség ellen – tör fel a keserűség a hányattatásait mindvégig kimért nyugalommal soroló Mulay Mátyásból, aki élete helyett „mindössze” másfél hónapig tartó kényszermunkával fizette meg az árát annak, hogy magyarnak született.
A szerémségi magyarok négy impériumváltást éltek meg a trianoni döntés óta. 1941-ig a Szerb– Horvát–Szlovén Királyság, aztán 1944-ig Horvátország alattvalói voltak. A világháború után a titói Jugoszlávia, majd az ország széthullását követően Kis-Jugoszlávia évei következtek. Jelenleg Szerbia és Montenegró állampolgárai a szerémségi magyarok.
– Trianonban így lett intézve – jegyzi meg lakonikusan Mulay János.
Úgy tűnik azonban, hogy a Mulayak a lelkük mélyén még mindig a régi Magyarország polgárai. A titói időkben, amikor Jugoszlávia a többi szocialista országhoz képest jóléti államnak számított, a Mulay testvérek nem csupán Amerikába és Nyugat-Európa országaiba látogathattak el, hanem az anyaországot és Erdélyt is bejárták. Nagyváradon véletlenül hozta össze őket a sors a Mulay család ottani ágával, emiatt is gyakorta vendégeskedtek a Romániához csatolt városban, a kilencvenes évek embargós időszaka alatt meg Temesvárra jártak át benzinért. Számukra nem csupán történelmi tény, hogy a Kárpát-medence hajdanán egy ország volt, hanem – amennyire ez nyolc évtizeddel Trianon után lehetséges – személyesen megélt valóság is. Emiatt fájlalják, hogy a helybéli magyar fiatalok nagy részének – az idősebbekkel ellentétben – fogalma sincs arról, hogy őseik valaha Magyarország polgárai voltak.
– Az iskolában ezt nem tanulják: ha nem hallják a szüleiktől, el sem tudják képzelni, hogy valaha a Dunánál húzódott a magyar határ – mondja keserűen Mulay Mátyás.
Azonban a Mulay testvérek nem csupán a történelemben, hanem a jelenkor közéleti eseményeiben is otthonosan mozognak. Töretlenül bíznak abban, hogy egyszer majd jobbra fordul a szerémségi magyar közösség sorsa. Mivel nem csupán a szerbiai, hanem az anyaországi politikát is figyelemmel kísérik, határozott elképzeléseik vannak arról, mi volna a délvidéki magyarok számára a megmaradás biztosítéka. Fontosnak tartják, hogy a jövőben minél nagyobb önállóságra tegyen szert a Vajdaság, ám ezt csupán az első lépésnek tekintik.
– Az volna az itteni magyarság számára a megoldás, ha nemcsak az anyaország, hanem Románia, sőt Szerbia is az Európai Unió tagjává válna. Akkor a magyarság megmaradhatna magyarnak. Amerikában mindenki amerikai, függetlenül attól, hogy spanyol-e az anyanyelve, vagy bármi más. Ha mi is belépnénk az unióba, talán itt sem számítana többé, ki magyar, ki szerb vagy román – fogalmazza meg az ürögi konyha hűvösében Mulay Mátyás azt, amiről a Délvidéken még most is háromszázezer magyar álmodik. S aminek megvalósulása – figyelembe véve az utóbbi hónapok eseményeit – még jó darabig csak álom marad.
A Kárpát-medence kisebbségi sorba kényszerült magyarjaihoz hasonlóan négy éven át a Mulayak is úgy érezték, végre ismét törődik velük az anyaország.
– Kiváltottuk a magyarigazolványt, ahogyan a gyerekeink is. Hogy mire használhatjuk majd, azt most már senki sem tudja. Meg aztán jó ideig arról volt szó, hogy az EU-csatlakozás után sem kell vízum ahhoz, hogy Magyarországra utazhassunk. Most kiderült, hogy a régi ígéret semmit sem számít, novemberben bevezetik a vízumkényszert – mondja indulattal Mulay János.
– Én nem tudom, hogy Magyarország miért nem képes megcsinálni azt, ami Szerbiának is sikerült. A boszniai szerbek például alanyi jogon kettős állampolgársággal rendelkeznek. Ha az előző kormány marad, talán nem hamarosan, de előbb-utóbb ez is megvalósulhatott volna – véli Mulay Mátyás.
Hosszú csend telepszik a konyhára. Végül Mulay János halkan megjegyzi:
– Nem értem, hogyan voltak képesek visszaszavazni a hatalomba a kommunistákat…
Később, amikor a pincében borozgatunk, újabb Mulayval gyarapodik a társaság. Mulay Tibor azt újságolja: az imént hívták telefonon Újvidékről, hogy sikerült-e összegyűjtenie a magyarigazolvány-igénylő lapokat, Ürögön ugyanis ő vállalta ezt a feladatot. Igenlő válaszát követően az újvidékiek megkérdezték, ő maga is kitöltötte az igénylőlapot, mire azt felelte: nem, neki horvát az anyja. Erre a következő válasz érkezett a vonal másik végéről:
– Nyugodjon meg, Mulay bácsi, olyan nincs, hogy éppen maga ne kapja meg a magyarigazolványt.
Újvidéken a Mulayak, valamint tízezer szerémségi társuk magyarságát senki sem vonja kétségbe. Kérdés, hogy négyszáz kilométerrel északabbra, Budapesten mikor fogják éppolyan magyarnak tekinteni őket, mint bármely anyaországi honfitársunkat…
Hazafelé a kivétel nélkül első osztályú kocsikból összeállított vonaton tíz-tizenöt percenként feltűnik a szerb államvasutak egyenruháját viselő, gumikesztyűs asszony, és ha csak egyetlen papírzsebkendő-foszlányt talál a padlón, rögvest eltünteti a nála lévő szemeteszsákban.
A határ innenső oldalán már senki sem szedegeti a szemetet, ráadásul a magyar kalauz első szava, hogy jegyünk nem érvényes az első osztályra, ezért fáradjunk át a szerelvényhez Kelebiánál csatolt másodosztályú kocsikba.
Megyünk Európába. Tíz és fél millióan.